Kohl többször megfogadta ugyan, hogy nem veti papírra emlékeit, néhány éve elhunyt feleségének végakarata és az a sok félreértés, hamis információ, amely az utóbbi időben rárakódott életművére, arra kényszerítette – mint írja –, hogy rögzítse mindazt, amit saját pályafutásával kapcsolatban fontosnak tart. Az 1930-tól kancellársága kezdetéig, 1982-ig tartó időszakot felölelő közel hétszáz oldalas kötet négy részben számol be az indulásról, a rajna-pfalzi tartományi parlamenti képviselői évekről (1959–69), a tartományi miniszterelnökség korszakáról (1969–76), majd a Bundestag ellenzéki CDU–CSU frakciójának vezetőjeként eltöltött időszakról (1976–82).
A könyv tartalma könnyen összefoglalható: hosszú menetelés a legfőbb hatalomig, a kancellárságig. Kohl – képzett történészként – tisztában van azzal, hol húzódnak műfajának korlátai, többször utal rá, hogy nem törekszik, de nem is képes arra, hogy „független szakértőként” vagy akár csak naplószerűen idézze föl vívódásait, azon törekvéseit, amelyek végül zsákutcának bizonyultak. Azt azonban soha nem tagadja, hogy pályafutását óriási dilemmák kísérték, mint ahogy részletesen emlékezik meg mindazokról, akik világlátását alakították, döntéseit befolyásolták.
Hároméves volt, amikor hatalomra került Hitler. Gyermekéveit és kamaszkorát alapvetően meghatározták a háborús körülmények, bátyja eleste, a nélkülözés. A mélyen katolikus családi háttér ugyanakkor biztos támpontot adott a náci gondolatvilággal szemben. Aki a „késői születés kegyelmében” részesült, nem lehet büszke arra, hogy mit tett vagy mit nem tett a diktatúra idején. Kohl generációjának már nem kellett választania a kollaborálás és a mártíromság között, éppen ezért a szerző minden kortársát és a fiatalabb nemzedékeket óvja attól, hogy „morális felsőbbrendűséggel ítélkezzenek arról a generációról, amelyik tudatosan élte át a Harmadik Birodalmat, vagy azokról, akik a volt NDK-ban tudtak egzisztenciát teremteni”. Ez a fejtegetés azért is fontos, mert benne rejlik Kohl későbbi politikai pályafutásának egyik kulcsa: az integrálóképesség, valamint az a következetesség, amellyel a keresztény-konzervatív politizálást mindvégig képes volt megvédeni a baloldalról az Európa-szerte megszokott logika szerint érkező szélsőségesség vádjaival szemben. A náci Németország romjain kereszténydemokrata szellemben politizálni csak úgy lehetett, hogy megtalálta azokat a viszonyítási pontokat a nácizmus előtti Németország vagy a Hitler elleni összeesküvés történetében, amelyek előképei lehettek politikusi attitűdjének. E történelmi előzményekből értette meg a német kereszténydemokráciát évtizedeken át sújtó megosztottság okát, a katolikus–protestáns ellentétet is, amelynek meghaladását személyes választásával is igazolta: evangélikus lányt vett feleségül.
Német írók, művészek, politikusok életrajzában általában fontos szerepet kapnak a gyermek- és ifjúkor helyszínei, a szülőföld maga. Németország tartományai igen karakteres jellemvonásokkal, különböző vallási, kulturális, mentalitásbeli hagyományokkal bírnak, ezzel fontos szerepet játszanak az identitás kialakulásában. Kohl esetében sincs ez másként: Rajna-Pfalz történetének rövid áttekintése során a szerző nem mulaszt el párhuzamot vonni a történelmi hagyomány és politikájának eszmei alapvetései között. Nem csoda, hogy nagy a kísértés a Rajna-parti limes tövében a Római Birodalom és az európai integráció összefüggéseiről, vagy a speyeri dómban, amely a középkorban a német királyok és császárok temetkezési helye volt, a német egységről, a kereszténység történelemben betöltött szerepéről elgondolkodni. Vagy felidézni az 1832-es hambachi ünnep szellemét, amelyen a liberális demokrácia német szószólói először vonták fel a máig használatos trikolórt. Történt mindez a nagy múltú borvidéken, ahol a kereskedelem révén sokféle náció megfordult, s így a jó kedély, a toleráns attitűd a helyieket az élet nehéz pillanatain is könnyebben átsegítette. Kohl leszögezi: a regionális öntudat nem provincializmus. A szülőföldhöz való kötődés előfeltétele annak, hogy nagyobb egységgel is azonosulni tudjunk, legyen az akár egy ország, akár az egész kontinens.
Helmut Kohl élete 1976-ig Rajna-Pfalzhoz kötődött. A német föderatív berendezkedésnek megvan az az előnye, hogy a politikusok megtanulhatják szakmájuk minden mesterfogását, mielőtt az országos politikai porondra lépnének. A volt német kancellár egyik legfontosabb üzenete: a politika szakma, amelyet meg kell tanulni. Ő 46 éves koráig rengeteget tanult: 25 évesen tagja a rajna-pfalzi CDU (Kereszténydemokrata Unió) elnökségének; 29 évesen a tartományi parlament legfiatalabb tagja, ugyanakkor a ludwigshafeni városi képviselő-testület ellenzéki tagja, polgári foglalkozásként pedig a vegyipari kamara gazdaság- és környezetpolitikai referense; 39 évesen a Német Szövetségi Köztársaság történetének legfiatalabb tartományi miniszterelnöke. Tehát a legkülönbözőbb politikai szituációkkal, élethelyzetekkel ismerkedett meg ebben az időszakban, amit későbbi pályafutása szempontjából felbecsülhetetlen értéknek tekint. Nem tagadja: a generációváltást, a keresztény politika gyökeres reformját kezdettől fogva döntő fontosságúnak tartotta. Összetűzései az idősebb generáció tagjaival gyakran szültek visszatetszést, ugyanakkor saját kortársai körében, akikben a diktatúrát követően nem volt könnyű felébreszteni a politikai érdeklődést, elismerést vívott ki magának. Annak ellenére, hogy gyakran nevezik Adenauer „unokájának”, és ő maga is bő terjedelemben foglalkozik nagy előde érdemeivel, világosan kimondja: soha nem tekintette példaképének, kettejük összehasonlítása alaptalan. Más generáció, más tapasztalatok, más történelmi helyzet. Az NSZK első kancellárjának érdemei között tartja számon a német–francia megbékélés előmozdítását, az atlanti és az európai elkötelezettség egyensúlyban tartását, a belpolitikában pedig a gazdasági konszolidációt és azt a tényt, hogy a politikai konzervativizmust sosem keverte össze a kulturális, ízlésbeli konzervativizmussal.
Az ötvenes–hatvanas évek kulcskérdése Helmut Kohl számára az, hogyan lehet a modernizálódó, a hagyományos társadalmi viszonyokkal egyre inkább szakító országban tartósan sikerre vinni az értékközpontú kereszténydemokrata politikát. A „németkérdés” folyamatos felszínen tartása, a kettéosztott Németország súlyos tehertételének állandó hangsúlyozása mellett világosan látja: olyan témákat kell a kereszténydemokrata politika homlokterébe állítani, amelyek a jövőre vonatkozó elképzelések megfogalmazását is lehetővé teszik. Ezért mint a tartományi parlament kormánypárti frakcióvezetője is elsősorban a szociálpolitika, a kulturális és az oktatáspolitika kérdéseire összpontosít. Kohl kitér arra a már-már klasszikus kérdésre is, hogy egy konzervatív párt milyen módon teheti magát elfogadottabbá az értelmiség és az újságírók körében. Véleménye szerint nem kell tartani az éles vitáktól, ha mindkét fél részéről adott a tisztességes szándék – ez fontos –, akkor a dialógus csak pozitív eredménnyel zárulhat. A pártot nyitottabbá, érzékenyebbé teszi a külső hatásokra, a párbeszéd képessége pedig még azokban is elismerést vált ki, akik más politikai értékrend hívei. Az 1968-as diákmegmozdulásokról szólva nem kételkedik a résztvevők többségének tiszta szándékában. Végigtekintve azonban azok hosszú során, akik az akkori hangadók közül fontos szerepet játszanak a mai német közéletben – olykor a CDU sorain belül is –, mintha meginogna a dialógus szándékának tisztességességébe vetett hite.
Kohl számára világos, hogy a CDU tartós sikerének záloga a minél mélyebb társadalmi beágyazottság. Ez a helyi szervezeteket nagyobb aktivitásra, az adott közösséget érintő társadalmi párbeszédre ösztönzi, javítja a párt különböző grémiumai közötti kommunikációt. Több fejezetben is kitér a személyzeti politika fontosságára, amely a politikai akarat érvényesítésének záloga. Kritikusai gyakran vetették a szemére, hogy a „System Kohl” nem más, mint elvbarátainak, híveinek „kifizetőhelye”. Kohl ezzel szemben a bizalom fontosságára hívja fel a figyelmet, és arra, hogy „rendszere” demokratikus úton bármikor leváltható lett volna. Mint írja, mindig arra törekedett, hogy a valóban fontos posztokon az emberi, szakmai minőséget tegye a kiválasztás legfőbb szempontjává. A párttagkönyv önmagában nem biztosítéka a lojalitásnak, a politikai bizalom olykor kontraszelekciós elvvé silányulhat. Mint a XX. századi német kereszténydemokrácia kulcsfigurája persze sosem mulasztja el világossá tenni, hogy szűkebb és tágabb környezetében gyakorlatilag mindenki neki köszönheti karrierjét. Kortársait gyakran ironikus félmondatokkal jellemzi, amiből az is kiderül: valódi barátja, igazi bizalmasa élete alkonyán voltaképp igen kevés maradt. A pozitív példák között említi Bernhard Vogel rajna-pfalzi, később türingiai miniszterelnököt, az Adenauer Alapítvány jelenlegi elnökét, ugyanakkor nagy csalódással ír Richard von Weizsäckerről, akit pedig a háború utáni Németország egyik legfajsúlyosabb politikusaként és mindenképp legintellektuálisabb államelnökeként tartanak számon.
A hiúság által diktált illojalitás a szerző szemében a legnagyobb politikai vétség. Politikai ellenfeleiről Kohl mindvégig mérsékelten nyilatkozik, Willy Brandt és Helmut Schmidt tevékenységéről pedig olykor kimondott elismeréssel szól. Érdekes, hogy a vezető szociáldemokrata politikusok köréből egyedül Johannes Rau a kivétel, akit Kohl – különböző választási kampányokban szerzett tapasztalatai alapján – a legkíméletlenebb, gyűlöletre uszító politikusként mutat be, ellentétben a róla mint joviális államférfiról kialakult képpel. A német föderatív berendezkedés óriási előnye azonban, hogy a tartományi kormányok változatos összetétele miatt a beszélő viszonyt a pártok között folyamatosan fenn kell tartani. Ez a szükségszerűség biztosítja a politikai kultúra tartósan magas színvonalát. Az állandó dialógus fenntartása érdekében Kohl nagy jelentőséget tulajdonít a parlamenti munkának, akár kormánypárti, akár ellenzéki szerepkörben. 1975-ben a CDU abszolút többséget szerez a tartományi parlamentben, 1976-ban Kohl az ellenzék kancellárjelöltje lesz. Vezetésével a CDU meg is nyeri a szövetségi parlamenti választásokat, de a vesztes szociáldemokraták a liberálisok támogatásával továbbra is biztosítani tudják a kormánytöbbséget. Az országos siker végleg arra ösztönzi Kohlt, hogy végleg kilépjen a tartományi politizálás mégiscsak szűk kereteiből, és a Bundestag CDU–CSU frakciójának vezetője legyen.
A memoárkötet utolsó részének középpontjában a CDU és a CSU (Keresztényszociális Unió), elsősorban a Helmut Kohl és Franz Josef Strauss közötti folyamatos ellentét áll. A „veszedelmes viszonyok” részletes leírása aránytalanul sok helyet foglal el a könyvben, ami ékesen bizonyítja, milyen nagy jelentőséget tulajdonít a szerző a polgári oldal egységének. A német uniópártok együttműködésének lényege 1946 óta az, hogy a CSU csak Bajorországban, míg a CDU Bajorországot kivéve minden tartományban rendelkezik szervezetekkel, szövetségi szinten azonban együtt lépnek fel, a Bundestagban is közös frakciót alkotnak. A hetvenes évek közepén Strauss úgy számolt, hogy a CSU országos párttá alakításával a CDU–CSU további két–három százaléknyi szavazatot tudna szerezni, elsősorban az FDP (Szabaddemokrata Párt) táborából. Helmut Kohl hosszan elemzi az elképzelés hibáit, nem rejtve véka alá, hogy a konfliktus tartósan megmételyezte viszonyát nemcsak Strauss-szal, hanem általában a CSU-val is. A szerző idéz az akkor kapott levelekből: Bécsből a közelmúltban elhunyt König bíboros, Münchenből a befolyásos médiavállalkozó, Leo Kirch bátorítja Kohlt, aki 1973 óta a CDU országos elnöke is, hogy tegyen meg mindent a keresztény politika egységéért. A „külön felvonulni, együtt csapást mérni” elve Kohl számára a történelmi példák – elég csak a weimari köztársaságra gondolni – alapján is elfogadhatatlan. Nem beszélve arról, hogy a polgári oldal háttérintézményeit, társadalmi bázisát ily módon megosztani végzetes hiba lett volna. Franz Josef Strauss kezdeményezése, amelyet végül Kohl a CSU bázisára is támaszkodva meg tudott akadályozni, arra mindenképp jó volt, hogy a baloldal hónapokig foglalkozott az uniópártok megosztottságával, szó szerint idézve Straussnak a CDU és elnöke elleni kirohanásait.
A kötetben viszonylag kevés szó esik a gazdaságpolitikáról, és a szerző a kül- és biztonságpolitikának sem szentel nagy teret. A háború utáni Németország gazdasági felemelkedése nagyrészt a Ludwig Erhard-féle szociális piacgazdaság megteremtésének volt köszönhető. Erhardnak döntő szerepe volt Adenauer és a CDU sikereiben is, ennek ellenére kancellárságát mérsékelt siker kísérte. Kohl számára, mire valóban befolyásos politikussá vált, a működő gazdaság már adottság volt, amit liberális szellemben, kis állami befolyással „csak” működtetni kellett. Talán ez, talán a mérsékelt ez irányú érdeklődés – amit főleg Helmut Schmidttel összehasonlítva vetettek a szemére – magyarázza a gazdaságpolitikai fejtegetések kurtaságát.
Tekintettel arra, hogy tartományi politikusok alig rendelkeznek külpolitikai befolyással, érthető, ha a visszaemlékezések első kötetében nem olvashatunk részletesen a korszak egyébként érdekfeszítő német külpolitikai törekvéseiről. A történeti vonatkozású megjegyzések – az Izraelhez, Franciaországhoz, az USA-hoz fűződő kapcsolatokról – mellett egyedül a belnémet kérdés, Brandt keleti politikája és a fegyverkezés ügye – mindnek igen jelentős belpolitikai implikációja volt – kap nagyobb teret a kötetben. Az európai egység jövendő kancellárja csak a CDU 1976-ban tartott kongresszusán nyilvánul meg: a párt álláspontjában már akkor szerepelt az európai alkotmány mint távoli cél. A szerző kesernyés elégtétellel állapítja meg: huszonnyolc év után ez is megvalósulhat.
Az a tény, hogy fél évszázados pályafutásának sikereit mindig demokratikus választási küzdelmekben vívta ki, öntudatossá, már-már arrogánssá tette a sajtóban megjelenő vagy a gazdaság szereplőitől érkező kritikával szemben. A közvéleményben kialakult Kohl-képnek persze nem tett jót a volt kancellár szerepe sem a 2000-es pártadományi botrányban, amelynek mértékét viszont a baloldali sajtó messze valódi jelentőségén túl „méltatta”. A botrány végleg feledtette a Schröder-kormány kezdeti sikertelenségét követő „Kohl-reneszánszt”. Pártjában felnőtt egy új generáció, amelynek szintén nem érdeke, hogy a volt kancellár érdemben befolyásolja a napi politikát. Történelmi jelentőségét azonban – már csak minden elődjéét túlszárnyaló kormányzati ideje és főleg a német egység és az európai integráció előmozdításában betöltött szerepe miatt is – általában mindenki elismeri. Nagy idők nagy tanújának lenni voltaképp hálás szerep, a visszaemlékezésben leírt helyzetek pedig nem kevés tanulsággal szolgálnak azoknak, akik gyakorló politikusként dolgoznak, vagy csak az átlagosnál jobban szeretnének megérteni politikai folyamatokat. A Helmut Kohl kancellárságának éveiről szóló második kötet megjelenését nyilván szintén nagy érdeklődés övezi majd.
origo.hu
Romániát előzi Magyarország egy friss rangsor szerint
