Egyre feljebb és feljebb jut a Gerecse vállán, aki végigmegy Vértestolnán a hegyoldalba kapaszkodó házak közt kanyargó takaros főutcán. A falu felső végén tárul elénk az erdős hegyoldal látványa. Az orom alatt hatalmas zöld tányér: legelő nyújtózik a látóhatárig. A táj közepén megannyi apró fehér pont mozog. A cikták azok, amelyek a világon egyedül itt láthatók. Tolnau – ahogy a helybéli németség hívja a települést – polgármesteri tisztét tizenkét esztendeig az a Tisch József töltötte be, akinek e különleges birkafajta megőrzését köszönhetjük.
– Német is ez a birka meg magyar is: egyszóval sváb – ad útmutatást az eredetet illetően Tisch Roland, a nagyobbik fiú, aki édesapja tavalyi halála óta vezeti a családi gazdaságot. Imbolyog alattunk az erős terepjáró, buckákkal, mélyedésekkel birkóznak a kerekek a patanyomokkal teli legelőn. A nyájat festői környezetben, a mezőn álló kőfeszület előtt találjuk. Reggeli harmatszáradás után vagyunk, ahogy régente mondták: juhászdélben, ami délelőtt kilenc órát jelent. A cikták most hagyták abba a legelést, csoportban állnak, és szüntelenül bégetnek.
– Tegnap nyírtuk őket, még nem ismerik meg egymást. Szokatlan nekik a meztelenség – tréfálkozik a huszonhetedik életévében járó gazda, aki fiatal kora ellenére régóta foglalkozik a ritka állatokkal. Gyakorlottan kalauzol, nem én vagyok az első vendég az egykori Gerecse téesztől vásárolt juhtelepen. Szakemberek adják egymásnak a kilincset, miniszterek vezetnek ide küldöttséget. Külhonból a buszokkal érkező németek a leggyakoribb vendégek, de jártak itt már koreaiak, kínaiak, észtek, bolgárok, legutóbb pedig Minnesota államból utazott ide ciktát csodálni egy kíváncsi kutató. Ez a birka amúgy nem különleges. Aránylag kicsi fején kagylószerű fület visel. Feltűnően vékony, finom csontú lábon hordja félmázsás testét, amelyet nyírás előtt hosszú, húszcentis tincsekben borít a nagyon tiszta, de durvább minőségű gyapjú. Erről kapta a becenevét.
Fuszeklibirka, pacskerjuh – így is hívták a ciktát a tolnai, baranyai svábok azon tulajdonsága után, hogy hosszú fürtű gyapjából vastag zoknit, harisnyát lehetett készíteni. Márpedig ha mások nem, ők biztosan tudták, mire való ez a jószág. Velük érkezett az országba a tizennyolcadik század első felében, pár évtizeddel azelőtt, hogy Mária Terézia megvásárolta Spanyolországból az első merinókat. Azok aztán – finom gyapjuk, sokhasznúságuk miatt – rövid idő alatt meg is hódították az országot, röpke hetven év után már tízmillió legelészett belőlük az uradalmakban. A spanyol vendég meg is pecsételte történelmi juhfajtáink – a cikta mellett a cigája és a racka – sorsát. De nem csak nálunk. A cikta időközben eltűnt őshazájából, és kis híján kiveszett a Dél-Dunántúlon is. A szakmai publikációk szerint az Országos Állattenyésztési Felügyelőség érdeme, hogy az utolsó utáni pillanatban összegyűjtötte a környéken még fellelhető példányokat a Paks mellett lévő nagydorogi telepére.
– Erről a tájról került Vértestolnára az állományunk magját jelentő negyven jószág is. Adósságot törlesztettek vele – idézi fel a magyar különlegességgé vált nyáj történetét Tisch Roland. – Édesapám a saját pénzén váltotta ki a birkákat a Gerecse téeszből, és gyarapította fel a nyájat a mostani háromszáz körüli létszámra. Fő célunk a genetikai kincs megőrzése. Nem akarjuk túlságosan szaporítani a ciktát, értékesíteni még kevésbé. Egy németországi falu élő parasztmúzeumába küldtünk ki néhányat, de azokat sem adhatják tovább. A családunkat eltartó gazdaság jövedelme egyébként nem a juhokból származik. Francia húsmarhákat legeltetünk, némelyiket Görögországig viszik a kamionok. De hátaslovakban sincs hiány, egy barátom pedig most kért helyet néhány struccnak az ólak végében. Befogadtam őket, elférnek a többi állat mellett.
Komótosan húzzák a magyar szürke ökrök a szívesen látott vendégekkel teli szekeret. Tudós, hivatalos emberek és gyakorló gazdák ülnek rajta. A Farkas család a napokban szervezte meg Jászárokszálláson a magyar mezőgazdaság kilátásait mérlegelő konferenciát. A családfő, Farkas Miklós nemcsak a jászsági ökotanya gondját-baját viszi a vállán, hanem közéleti szerepet is vállal: a Jászárokszállási Gazdakör elnöke, a helyi népfőiskola alapítója. Fiával, a közgazdász Gáborral együtt gazdálkodik és hirdeti: az alföldi tanya magyar különlegesség, hungarikum.
– Soha nem lehetünk olyan gazdagok, hogy találékonyságunkra, nemzeti értékeinkre ne volna szükségünk. Saját arcunkat, magyarságunkat kell az unióba vinnünk. Helytelen, ha más nemzeteket majmoló ripacsként viselkedünk. Csak magunkban és a tudásunkban bízhatunk. „Ki nyakába jármot rakni hagy, az megérdemli, hogy viselje azt” – osztja meg velem a javakorban lévő Miklós gazda tanyateremtő hitvallását.
Gyermekként volt tanúja annak, hogyan rakott súlyos jármot a diktatúra a magyar parasztság nyakába. Nagyapja csaknem százhektáros birtokon gazdálkodott. Az egyik legnagyobb ház volt a családé az árokszállási főutcán, de később kisipari szövetkezetet költöztettek bele. Farkas Miklós, ahányszor elment a ház előtt, mindig beszólt, ha valami javítanivalót látott az épületen. Hiába vették el, ő továbbra is a magáénak érezte. A kilencvenes évek elején egy csomag kárpótlási jegy formájában látta viszont a család vagyonát. Hiába kérte a szülői házat, másnak adták el. Maradt hát a föld, a mostani tanya helye. Huszonöt hektárt licitált István testvérével, azt mostanra negyven hektárra gyarapították. A déd- és nagyszülők örökségéből ennyit sikerült újjáéleszteniük.
Az évtizedeket állami gazdaságban eltöltött gazda példának szánja alföldi ökotanyáját. A helyrebillent gondolkodás, a valódi korszerűség mintájának.
– A hatvanas években okos közgazdák kiszámították, mennyire veszteséges a lótartás – említ egy példát annak bizonyságául, hogy mennyire feje tetejére állt a világ. – Nosza, az állami gazdaság majorjában mindjárt kiirtották az összes lovat, még azt a néhány muraközit is, amelyik ellátta a kétszázas tehenészetet és a dupla akkora sertéstelepet. Megjött az esős idő, és a traktorok rögtön elsüllyedtek a barázdákban. Őszidőben gyakran kettő vontatta a harmadikat, hogy közösen kiszabadítsák a takarmányt a sár fogságából.
Ezért tartanak igavonó jószágot a jászágói tanyán. Farkas Miklós meggyőződése szerint minden családi gazdaságban elkelne az igásfogat a takarmány bekészítésére és a trágya kihordására. A szürke marhákkal minden munka elvégezhető a gazdaságban. A tanya körüli füvön rackajuhok, parlagi kecskék legelnek, őshonos magyar baromfi csipeget. A fehér ludaké a vízzel telt válykos, amelyből az ólakhoz vetették a vályogtéglát Farkasék. A zsúptető az ősgyep melletti szántón termett rozs szalmájából készült, a takarmányból pedig jut a szőke mangalicáknak is.
– A lehető legteljesebb önellátásra törekszünk. A munkát, a konyhakert és az állatok körüli tennivalókat nagyrészt magunk végezzük. Tavaly még vajat is köpültünk, túrót készítettünk, sajtot formáltunk. A szántók művelését pedig a szövetkezet gépeire bízzuk, mert ez az a terület, ahol a modern technikának helye van. Mindent ott kell alkalmazni, ahol hasznos, a fürdővízzel együtt nem önthetjük ki a gyermeket is. A teheneket nemrég eladtam, mert Jászágón és Jászárokszálláson is bezárták a tejcsarnokot. Ehelyett innen száz kilométerekre gyártott zacskós árut hoznak a falunak. Vajon kinek jó ez? Magára hagyottan, bénultan tengődik a vidék. Elszakadnak a szálak, nincs becsülete a családalapításnak, fogy a népesség – gondolkodik el Farkas Miklós, majd hirtelen felnéz. – Kissé messzire kanyarodtam.
Hamis hús
Pár napja a Gazdasági Versenyhivatalhoz fordult a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete, miután tudomást szerzett arról, hogy a Cora üzletlánc meghirdette a szürkemarha-hústermékek akcióját. Az áru tájékoztató címkéin fel volt tüntetve a magyar szürke fajta neve és az ENAR-szám, amely – a személyi számhoz hasonlóan – egyértelműen azonosítja a szarvasmarhát. A termékeken látható ENAR-számok azonban nem szerepeltek az egyesület számítógépes törzskönyvében, márpedig a fajtához tartozást a törvények szerint csak a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete által vezetett törzskönyv igazolhatja. Az egyesület szerint tehát az áruházlánc üzleteiben kínált áru nem felelt meg a címkén szereplő minőségnek.
A magyar szürke szarvasmarha húsát csak az egyesület eredetigazolásával, annak védjegyével ellátva árulhatják hitelesen. Az egyesület hangsúlyozza, hogy az általa hosszú marketingtanulmányok és -akciók után felépített, a delikát kategóriába bevezetett „eredetvédett szürke marha termék” védjegy piaci elfogadottságát is veszélyezteti a Cora által a reklámkiadványokban hirdetett „íz és hagyomány” védjegy, amelyről bebizonyosodott, hogy nem alkalmas a fajtához való tartozás vizsgálatára.
A Cora áruházláncot üzemeltető Magyar Hipermarket Kft. az esettel kapcsolatban közölte: megkezdték az ellenőrzést, amelynek végeztével tájékoztatják a közvéleményt, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy az előzetes információk alapján birtokában vannak az általuk forgalmazott szürke marha eredetét igazoló dokumentumoknak.
