Európa kiadók

Lázban ég az alternatív könnyűzenei világ: hazajött Menyhárt Jenő Amerikából, s összeállt az általa vezetett legendás zenekar, az Európa Kiadó. A névadás miatt joggal morgolódtak annak idején az állami vállalatként működő Európa Könyvkiadó vezetői. Gyönge magyarázat, hogy az Európa kiadó szókapcsolat mögöttes értelmű hirdetési cédulaként is értelmezhető.
Azóta fordult a világ: mostanában inkább Menyhárték érezhetik némiképp dehonesztálónak a névazonosságot, különös tekintettel a rangos könyvkiadó frissen kipattant Günter Grass-botrányára. A Magyar Nemzet tárta fel uniós csatlakozásunk másnapján, hogy a budapesti könyvfesztivál díszvendégeként joggal ünnepelt Nobel-díjas német írót méltatlan sérelem érte: húsz sort kihagytak leghíresebb regénye, A bádogdob magyar kiadásából. Történetesen húsz olyan sort, amely nem illik a szovjet katonákról mint gáncs nélküli felszabadítókról alkotott szocialista realista kánonba. Van ilyen – mondja az ember: a diktatúra, a Lendvai Ildikó típusú kultúrpolitizálás nemcsak a lelkekben él tovább, hanem a szövegekben is. Az Aczél-érában meghúzták a regényt egy másik kiadóban, amelyet egy ávós veterán uralt; a demokráciában meg az Európa Könyvkiadónak a kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a megcsonkított fordítást összevesse a német eredetivel. Igaz, egy rangos könyves cégtől azért ilyesmit elvárna az ember, de hát egy kiadói nagyüzemben mindig megeshet ilyesmi. Ilyenkor bocsánatot kell kérni a szerzőktől és az olvasóktól, az összes fellelhető példányt visszavonni a boltokból, aztán csinálni sebesen egy csonkítatlan kiadást, s megköszönni a Magyar Nemzetnek az ingyenreklámot. A Volkswagen cég nemrégiben milliós nagyságrendben hívta vissza autóit, mert évekkel a kibocsátás után tengelyproblémák merültek fel. Az Európa Könyvkiadó felajánlhatta volna: A bádogdob minden hamisított példányáért ad egy hiteleset.
Nem így történt. A Népszabadság kedélyes kis színesben igyekszik bagatellizálni a kultúrbotrányt, valahol a mezőtúri uniós biciklista meg az aknázómolyok támadása között. A hamisítást feltáró cikket „egy vidéki doktornő különös kalandjaként” aposztrofálja, s anekdotázva idézi a múlt rendszerben a jelek szerint még nem is élt Osztovits Levente kiadóigazgatót, miszerint az először 1973-ban a Magvető kiadó megjelentette fordítást vették át, s eszükbe sem jutott, hogy az 1983-ban elhunyt kiváló fordító, Szíjgyártó László szövegét az eredetivel egybe kellene vetniük. Az igazán felháborító azonban a Népszabadság-cikkecske zárómondata: „Úgyhogy abban sem lehetünk biztosak, hogy csak ez a húszsoros részlet hiányzik a Grass-mű magyar változatából, amelyről a kiadóigazgató teljes joggal mondhatja: semmiben sem rontja a nagyszerű regény élvezetét.”
Nos, nem mondhatja teljes joggal. Ha ilyet mond, azt teljesen jogszerűtlenül mondja az európai kultúrkontinensen, s nemcsak visszavonulását kellene fontolóra vennie, de haladéktalan elbujdosását is. Az még csak hagyján, hogy lesajnálja a magyar olvasót, akiből él – hiszen eldönti róla, hogy neki a hamisított, vacak változat is jó. De még azt is mondja, hogy nem is biztos, hogy csak egy helyen hamis és vacak. Nem mond olyat, hogy minden németes munkatársával azonnal megszakíttatta, amit épp csinál, ráállítva őket a Grass-szöveg módszeres átfésülésére. Nem – a cikkíró és a direktor a regény élvezetéről beszél, mintha mi sem történt volna.
Azt most hagyjuk, mit szól majd mindehhez a híresen igazságközpontú, a botrány kommentálásával duplán megalázott Günter Grass. A minimum, hogy azonnal megszakítja kapcsolatait a henye kiadóval, amelyről ezek után joggal vetheti fel a nagy hatalmú német sajtó: ha így bánik az irodalmi Nobel-díjasokkal, milyen esélyei vannak a többi szerzőnek?
Nem tudunk annyit költeni külhoni kultúrdömpingekre, hogy egy ilyen fiaskót jóvátegyen. Nem elég Európa részévé válni, ha amúgy egy Európáról elnevezett kiadónk így áll a szerzői jog, a szakmai hitel és az irodalmi méltóság kérdéséhez. Mit is lehetne mondani ezek után: ha már egyszer Európa Kiadó, inkább hallgassák, mint olvassák…