Hogyan legyél humoralista (35.)

Valami olyasmit szeretnék megragadni és még most továbbadni, vagyis hogy akkor… – a vagyis hogy-ot biztos majd két szóra szedi szét a korrektor – a korrektúrában látom, hogy igen – pedig a harmadik szóval, az akkor-ral is egybe írtam volna a legszívesebben… De hát egyes akadémikusok (nem általánosítok!), hivatalból a nyelv eredeti zamatát, a mondatok természetes lejtését, hajlatait, sodrását, ritmusát, lendületét, ívét, belső logikáját, rejtett utalásait, színeit, szagait, meg-megszakasztják, kerékbe törik, tíz-húsz évenkénti újabb és újabb kiadású helyesírási kéziszótáraikban módosítják, „higiénásan” kilúgozzák-herélik a nyelv egyéni (még egyéniséget őrző) ízeit, savát-borsát, minimum zeneiségét félrehallják (hangfoszlányait, „bársony neszeit”). Hála abszolút-hallásos nagyothalló készülékeiknek, rugalmasságuknak, lépéstartásuknak a „multinacionalista” gyorsuló idővel, kifinomult, átlagon felüli humorérzéküknek. (Vajon a véletlen játéka lenne, hogy e cikk leadása után éppen Günter Grass egyik jövőbeli kívánalmát olvasom: Németországban vonják vissza a helyesírási reformot) – de hiába, úgyis már magamra haragítottam már jó pár magyar „kollégát”, a még mindig (?) olvasó mellett… miközben rég elfelejtettem, egyáltalán mit is akartam mondani?
Azt biztosan, hogy az előadónak-írónak a „globalizmusban” is maradt kis lelke. Illetve a többieknek, nekem inkább csak olyan túlérzékenységem (színpadi hiú önmutogatásból adódó, kifejlődött-túlnövesztett jogtalan elvárásom), hogy a mai napig szenvedek az azonnali – és későbbi – visszaigazolások hiányától. Múlt héten (ezt a szót is szétszedték természetesen) 17 nevet írtam le szeretettel, tetszelegtem magam előtt, hogy milyen „hálás fajta” vagyok, s mennyire meghatódnak majd az érintettek. Egy közülük – szóban, nagy nehezen – „visszajelzett”, s a tizenhétből csupán csak egyetlen egy, akit a legkevésbé dicsértem (pedig a legtöbbet érdemelte), hagyott a telefonrögzítőmön köszönő üzenetet –, a maradék tizenöt köszönő viszonyba se… A többiek – nem sorolom még egyszer fel őket, egyszer sem érdemelték volna ezek után…(Elnézést, de – szintén lapzárta után –, négyen még… pedig a telefonomat direkt félretettem, hogy így írhassam meg.) én meg másodszor is szenvednék, hogy még most se…
De mit akarok ezzel a túlzott, aránytalan várakozásommal, felfokozott igényemmel, amikor duzzogva az engem ért mérhetetlen „igazságtalanság” után, felfúvódva, méla undorral elkezdtem olvasni a Magazin múlt heti cikkeit, s nehezemre esik leírni, de az enyém volt – csak a múlt héten –, talán a leggyengébb. S a többiek is, ha pont olyan majmok, mint én, ugyanúgy elvárhatnák az olvasók hálával teli ájult köszönetnyilvánításait (sőt! úgyabbul, mivel nagyságrendekkel különb és fontosabb, lényegbevágóbb írásaik ezt érdemelnék meg).
Egyetlen cikket említek csak – a Halálhinta mellett –: a Köznaplót. (Az Ápolatlanul?-t nem merem, mert rólam is szól.) Végh Alpár Sándor május 10., hétfői dátumozással olyan szörnyűséges, ördögi, égbekiáltó, „világöszszefüggésre” hívta fel a figyelmet (méreg – mérgezett– az egész élet), ami után persze hálát nem várhat! köszönetet még úgy se! az „illetékesek” részéről. Tőlünk, érintettektől – vagyis a világ, Magyarország 95 százalékától –, a legrosszabb esetben is csak letaglozódottságot, néma döbbenetet, legjobb esetben meg… – nem merem leírni, pedig kaszát-kapát-teljes és végérvényes útlezárást… de legalábbis egytől életünk fogytáig tartó életösztönből elkövetett… (helyettesítse ki-ki saját érzékenysége, spontaneitása, reakcióképessége, felháborodása jelenlegi szintjén ezt be.)
Mindenesetre Végh Alpár jajpanasza-jajkiáltása után másként kell(ene) ennünk és tennünk, „utolsó menedékünket védenünk, ebben a rothadt erkölcsű és rothadt (t)ennivalót kínáló világunkban, mielőtt végképp a »fejlettek« hatalmába kerülnek a magyar földek”!
Művelni, amíg lehet… és művelődni – ez a becses kincsünk is a földművelés szónkból ered, tehát nehogy nyelvében is élhetetlenné váljon a nemzet! (a hármas „kulturális” T-ből egy tö-betűvel.) Mert a n e m z e t t már mást és múlt időt jelent… És jövőnk-fennmaradásunk a nemzetek nagy családjában is a honi nagycsaládosok fokozott áldozatvállalásán és fokozhatatlan életörömén áll vagy bukik.