Szentágothai János tanítványa és munkatársa volt. A szobáját keresve bárkihez fordulok, mindenki a legnagyobb tisztelettel és szeretettel beszél róla. Hogy milyen nagy tudós és milyen szerény, kedves ember. Halász Béla professzor egy Tolna megyei kisközségből indult, ahol semmi nem predesztinálta arra, hogy nemzetközi hírű agykutató, neuroendokrinológus legyen. Azaz olyan ember, akinek az elsők között sikerült kimutatnia, hogy az agyban pontosan hol termelődnek azok az anyagok, amelyek egy speciális érhurokrendszeren keresztül befolyásolják az agyalapi mirigy működését és ezáltal az emberi szervezet különböző funkcióit.
– Édesapám kántortanító-iskolaigazgató volt Kalaznón, ebben a nagyon szorgalmas, evangélikus vallású svábok lakta kis faluban. Az iskolát az egyház tartotta fenn, szolgálati lakásban laktunk. A házhoz, amelyet egy szép komondor őrzött, nagy konyhakert és gazdasági épület tartozott. A két tantermes iskolában együtt tanult a három alsó és a három felső tagozatos osztály. A negyedik osztálytól édesapám tanított engem is. Tőlem sokkal többet kívánt, mint a többiektől, de nem bántam. Szerettem tanulni, és nagyon szerettem az állatokat. Érettségi után állatorvos akartam lenni, de nem mehettem tovább. Bölcsészhallgató bátyám tuberkulózist kapott, és a kezeltetése nagy anyagi terhet jelentett a szüleimnek. Nehezen viseltem, hogy tehetetlenül kell néznem, amint egyre fogy az ereje. 1948-ban halt meg. Akkor döntöttem úgy, hogy orvos leszek. Jelentkeztem a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karára. Felvételi vizsga akkor még nem volt, csak beszélgettek velünk. Bejutottam.
– Pécsett tanított anatómiát 1946-tól Szentágothai János professzor. Rá hogyan emlékszik?
– Szentágothai szuggesztív előadó, széles látókörű, nagy tudású ember volt, akit színészi képességekkel is megáldott a sors. Sok érdekességet beleszőtt az előadásaiba. Beszélt új filmekről, sporteseményekről, történelemről, művészetekről, még konyhaművészetről is, és minden a helyén volt. Meg tudta szerettetni, amit tanított. Mellette kezdtem, már az első év második félévében bejártam az anatómiai intézetbe, akkor úgy mondták: mint externista. Ma ez a tudományos diákkörösnek felel meg. Az anatómiaszigorlatra bevágtuk a háromkötetes Lenhossék-anatómiát, presztízskérdést csináltunk abból, hogy jól vizsgázzunk ebből a tárgyból. Harmadéves koromtól önállóan vezettem anatómia- és szövettangyakorlatot.
– Nehéz időszakban kezdte a tanulmányait, milyen volt akkoriban az egyetemi élet?
– A pécsi egyetem a nehézségek ellenére fényes korszakát élte. Ott tanított Szentágothai mellett Kerpel-Fronius Ödön, Környey István, Donhoffer Szilárd, Entz Béla, Lissák Kálmán, Cholnoky László, Méhes Gyula. Mindnyájan nemzetközi hírű tudósok voltak. Reformévfolyamba kerültem, akkor vezették be a csoportos oktatást. Húsz diák tanult egy csoportban, mindegyiknek megvolt a csoportvezetője, aki persze csak megbízható ember lehetett. Ő adott információkat a társairól, de ezt tudtuk. A reformhoz tartozott az is, hogy az ötödik év végére le kellett tenni az összes klinikai szigorlatot. A szigorló évben, a hatodikban mindenkinek olyan területen kellett dolgoznia, ahova készült. Én belgyógyász akartam lenni. Bementem az anatómiai intézetbe, hogy elbúcsúzzam Szentágothai Jánostól, akivel változatlanul nagyon jó kapcsolatban voltam. Bejelentettem, hogy Hámori professzor állást ígért nekem a II. Számú Belgyógyászati Klinikán, odamegyek. Szentágothai csak annyit kérdezett: „Végleg eldöntötted?” „Nem, maradok” – válaszoltam alig egypercnyi gondolkodás után. Azóta sem bántam meg.
– Miért határozott így?
– Az anatómiai intézetbe mindvégig bejártam dolgozni. Szakmai féltékenységnek ott nyoma sem volt. Segítettük egymást a munkatársakkal, Szentágothaihoz bármikor bemehettünk, nem kellett előre bejelentkezni. Fontos szempont volt, hogy csodáltam és ma is csodálom a legmagasabb rendű élő organizmus, az emberi szervezet harmóniáját, összerendezettségét. Érdekelt a hihetetlenül bonyolult emberi agy szerkezete és működése. Több kísérletsorozat ráirányította a figyelmet arra, hogy a központi idegrendszerben termelődnek olyan anyagok, amelyek rendkívül öszszetett módon hatnak az agyfüggelékmirigyre, ahova ideg- és sajátos érpályán keresztül jutnak el. Az izgatott, mire képes az ezen anyagok termeléséért felelős kis agyrészlet önmagában, ha az agy többi részével való kapcsolatait megszakítjuk. Álmomban jöttem rá, hogyan lehet elkészíteni az erre szolgáló eszközt, amelyet azóta Halász-késnek nevez a szakma.
– Mindennek köszönhette 1964-ben a Ford-ösztöndíjat?
– Flerkó Bélának, a pécsi intézet új vezetőjének köszönhettem. Ő került a Budapestre távozott Szentágothai helyére, ő segített hozzá, hogy az UCLA, vagyis a University of California Los Angeles Anatómiai és Agykutató Intézetében tölthessek egy évet. Ő harcolta ki fél év után az újabb féléves meghosszabbítást. A családomat azonban nem vihettem, turistaként, öt dollárral a zsebemben indultam Amerikába. Szerencsére vendéglátóm, Charles H. Sawyer profeszszor várt a repülőtéren Los Angelesben, és mindenről gondoskodott. Szerencsés voltam, az én módszeremmel végeztük a vizsgálatokat, és az ott használt hormonmeghatározási eljárásokkal értékeltük őket.
– Kapott külföldön állásajánlatot?
– Kaptam többet is, de mindig azt válaszoltam, hogy vissza akarok térni Magyarországra. Hazafelé Londonban találkoztam a feleségemmel, és turistaként bejártuk szinte egész Európa nagyvárosait. Az ösztöndíjamból még egy autót is tudtam venni, amely 25 évig szolgálta a családot.
– Az ön kísérleteinek is köszönhető, hogy ma már tudjuk: az idegrendszer működését befolyásolják a hormonok. Az orvoslásban betöltött szerepükről nagy vita folyik. Vannak-e szabályok arra, mikor lehet jótékony a hormonadagolás?
– Erről nem kívánok beszélni, mert kutató, nem gyógyító orvos vagyok. Az egyértelmű, hogy a hormon bizonyos esetekben életmentő, gyógyító hatású, de kétélű fegyver. Általánosítani semmiképpen sem szabad a használatát illetően.
– Egész életében kutatott és tanított is. Hogyan látja a kettő kapcsolatát?
– A színvonalas felső szintű oktatás elképzelhetetlen kutatás nélkül. Mindig van egy-egy oktató, aki szívesebben oktat vagy kutat, de a kettőt nem szabad szembeállítani. Én mindig elvártam munkatársaimtól, hogy tudományos kérdésekkel is foglalkozzanak. Erkölcsi kötelességünk, hogy átadjuk a fiataloknak, amit tudunk, de igazán jól csak akkor tudunk tanítani, ha ismerjük a nemzetközi kutatás legújabb eredményeit. Rendkívül szerencsések vagyunk, mert a Magyar Tudományos Akadémia támogatja az egyetemi kutatásokat. Jelenleg százhetvenegy támogatott kutatócsoport működik az egyetemeken, közintézményekben. Pályázat útján lehet elnyerni ezt a támogatást. Általában jó kapcsolat alakult ki az egyetemek, a doktori iskolák és az akadémiai kutatóintézetek között.
– Ön szigorúan meghatározta, mikor van értelme a professzorok előadásainak. Ma elég gyakori, hogy helyettük mások tartják az előadásokat. Mi erről a véleménye?
– Szentágothai János a példaképem ebben is. A professzorok által tartott előadásoknak az a fő céljuk, hogy formálják a hallgatók szemléletét, egyéni gondolatokat közvetítsenek, ne a tankönyvet ismételjék. Helytelen, ha olyan tanárok adnak elő, akik csak a tankönyv anyagát mondják fel.
– Tudósok megállapították, hogy agyunk kapacitásának csak kis százalékát használjuk ki. Lehet ezen változtatni?
– Természetesen lehet és kell is. Szellemi torna nélkül nincs frissesség. Az ember agya állandóan jár, és nem csak éber állapotban. Említettem, hogy álmomban találtam rá, hogyan lehet elkészíteni a Halász-késnek nevezett eszközt. A képzésnek, az iskolának kulcsfontosságú szerepe van abban, mennyire tudjuk fejleszteni agyunk kapacitását.
– Az utóbbi időben jelentős összegeket vonnak el a felsőoktatástól és a tudományos kutatástól is. Hogyan hat ez hosszú távon?
– A tudásalapú társadalomhoz, amelyet a politikusok állandóan hangoztatnak, komoly támogatás kell, a szükséges összeg nem számottevő az összköltségvetéshez képest. Rendkívül sajnálatosnak tartom a jelenlegi megszorításokat a tudományos kutatás támogatásában és a felsőoktatásban, különösen most, amikor fel kellene készülnünk az európai uniós tagságból következő fokozott versenyre. A legjobb szakemberek el fognak menni külföldre, ha itthon nincsenek meg az alkotó légkörhöz szükséges tárgyi és egyéb feltételek. Elengedhetetlennek tartom, hogy a fiatalok néhány évet külföldön töltsenek, és tapasztalatokat szerezzenek. De jöjjenek vissza. Ezt viszont csak akkor várhatjuk el, ha megteremtjük hozzá a feltételeket. Egyelőre sem a kutatás metodikai korszerűsítésének, sem az anyagi megbecsülésnek nem látom biztosítva a feltételeit. Egy-egy diplomás kiképzése sok millió forintjába kerül a magyar államnak, és ha a tehetségeink elmennek, ez mind elvész számunkra. Nemrég megkérdeztem egy amerikai kutatóintézet vezetőjétől, miért fogad olyan szívesen magyar kutatókat. Azért, mert a magyarok jól felkészültek, szorgalmasak és kreatívak, ez a három így együtt kevés ország kutatóira érvényes – hangzott a válasz. Elmondtam ezt akkor is, amikor átvettem az Akadémia aranyérmét. A magyar tudománynak ma még megvannak az előretolt bástyái, elismerik a világban, de ebből a hírnévből nem lehet sokáig élni, ha romlanak a viszonyok, és ha ingyen adunk kiváló kutatókat gazdag országoknak.
– Többször hallhattuk az Akadémia vezetőitől, hogy Magyarország tudományos szempontból már évekkel ezelőtt csatlakozott Nyugat-Európához. Mi változik most, hogy hivatalosan is tagjai lettünk az európai közösségnek?
– Bizonyos értelemben nehezebb lett a helyzet. Csak akkor remélhetünk megfelelő támogatást az Európai Uniótól, ha olyan programokkal tudunk előállni, amelyek a nemzetközi érdeklődés előterében lévő problémák vizsgálatára irányulnak. Nem jók az esélyeink ebben a versenyhelyzetben, mert a kutatás feltételei az elvonások miatt ritkán felelnek meg a nemzetközi színvonalnak. Ha ebben nem lesz gyökeres változás, egyértelműen hátrányos helyzetbe kerülünk.
– Ma is dolgozik, rendszeresen bejár az intézetbe. Jut ideje a magánéletre?
– Természetesen, elsősorban a hétvégeken, amelyeket a családommal töltök. Jólesik egy kis fizikai munka, kertgondozás a nyaralónkban. Egyébként a szakmai munka nekem hobbi, nem megterhelő. Boldog az az ember, aki nemcsak azért dolgozik, hogy megkeresse a kenyerét, hanem örömét is leli benne. Valószínűleg ezért nem ismerem a fáradtság fogalmát még ma sem. Valóban szolgálatnak tekintettem és tekintem ma is az életemet, a képzés, az egyetem, a tudományos kutatás és a tudományos közösségek szolgálatának.
Halász Béla 1927-ben született a Tolna megyei Kalaznó községben. 1954-ben szerzett orvosi diplomát a Pécsi Orvostudományi Egyetemen (POTE). 1954–1971: a POTE Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetének munkatársa. 1964–1965: Ford-ösztöndíjas a Los Angeles-i UCLA egyetemen. 1971–1995: a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) II. Számú Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, 1973-tól 1979-ig a SOTE oktatási rektorhelyettese. 1979 óta az MTA, 1988-tól az Academia Europaea tagja. 1990–1996: az MTA alelnöke. Jelenleg az MTA–Semmelweis Egyetem Egyesült Kutatási Szervezet neuroendokrin kutatócsoportjának kutatóprofesszora. Egy sor nemzetközi tudományos szervezet tisztségviselője, számos hazai és nemzetközi kitüntetés birtokosa. 1963: Akadémiai Díj, 1985: Semmelweis-emlékérem, 1990: Széchenyi-díj, 2004: Akadémiai Aranyérem.
