Könyörgés a magyar irodalomért

Nádas Péter volt a vendége nemrégiben Friderikusz Sándor műsorának. A halálból visszatért író halál közeli élményéről írt könyvet, a közszolgálati tévé ennek csapott reklámot. Nádas szigorúnak és esendőnek mutatkozott, ami a legritkább kombinációk közé tartozik a szellem világában. Megtudhattuk: gombosszegi magányában délelőtt szigorú időbeosztás szerint dolgozik, délután meg műveli kertjét, ahogy Voltaire tanácsolta. Magyar újságot még olvas, magyar tévét és rádiót már nem fogyaszt. Jókai és Mikszáth nyelvén ír, de az az érzésünk, mindinkább a piacképes német irodalom, egy tágabb provincializmus tart rá számot, akárcsak Kertész Imrére. Puritánul, de megél a műveiből. Nincsenek illúziói az irodalmi életről, sem magáról az irodalomról. Úgy véli: véget ért az „írásosság” kora az emberiség kultúrtörténetében.
Figyelem: ezt egy író mondja, a nyelv szerelmese és kiszolgáltatottja. Ünnepelt és kényeztetett író, akit nem került el az elismerés és a siker. Az írásosság halálának egyetemes vízióját ugyan épp a német irodalom burjánzása látszik cáfolni, amiből a minap a budapesti könyvfesztivál vendégeként meg is villantott ezt-azt. Persze összehasonlíthatatlanul nagyobb nyelvi közösség, nagyságrenddel nagyobb kulturális piac, s a német és magyar jóléti viszonyok sem igen mérhetők egymáshoz. Épp ezért mindjárt eszünkbe is ötlik egy neves német nyelvfilozófus, bizonyos Herder, akiről Közép-Európa rangos kulturális díjat nevezett el, ám mi, magyarok mégis borzongató jóslata miatt emlékszünk rá vissza elsősorban. Úgy vélte, a magyar nyelv és kultúra nyomtalanul el fog tűnni az európai népek süllyesztőjében. Nem így történt. Haladékot kaptunk. Megszülethetett és alkothatott Petőfi, Arany, Krúdy és Kosztolányi. Azt gondolhattuk, megúsztuk. Az irodalom még a diktatúrában is virágzott; bizonyos tekintetben pótolta, helyettesítette a politikát is.
Aztán a demokráciában a politika visszavágott: úgy ítélte meg, nincs igazán szükség többé erre a drága és megbízhatatlan luxuscikkre. Úgy tetszik, kormányok jönnek és mennek, de ebben közös platformon állnak. A kultúrpolitikusok ostorozzák a népet, hogy nem ismerik eléggé mások nyelvét, de vajmi keveset tesznek azért, hogy a magyar kultúrnemzet megtarthassa a sajátját. Okos mai jósok szerint az Európai Unió konvergens folyamatai és a globalizációs trendek egyaránt azt valószínűsítik, hogy századunk második felére a vén kontinens nem lesz versenyképes szereplője a világgazdaságnak, ha huzamosan két-három munkanyelvnél többel dolgozik. Lesznek tehát közvetítő nyelvek, amelyeket a mindenkori elit éppúgy anyanyelvi szinten használ majd, mint a középkori értelmiség a latint (lehet tippelni, mely világnyelvek kerülnek e szűk körű klubba); s lesznek skanzennyelvek, amelyeket a költségvetési maradékelv alapján ápolgatnak vagy hagynak majd kiveszni. Néhány nappal uniós belépésünk után a Herder-jóslat aktuálisabb, mint valaha.
A csatlakozás hajrájában két szimbolikus esemény történt Magyarországon a nemzet jövendő sorsát illetően. A kézzelfoghatóbb, hogy a balliberális kormányzat egyoldalúan liberalizálta a földvásárlási szabályokat. Kovács László annak idején még ostorozta az Orbán-kormányt, hogy az uniós tárgyalásokon miért elégedtek meg a külföldiek hétéves termőföld-vásárlási moratóriumával tíz év helyett – most a Medgyessy-kabinet ezt saját hatáskörében leszállította három évre, s az egyéb megkötéseket is lazította. A másik szimbolikus fejlemény: az írószövetség mondvacsinált indokokkal való ellehetetlenítése. Látszólag messze áll a két akció, de a nemzeti identitás megtartásának két legfőbb zálogát támadja frontálisan: az anyaföldet és az anyanyelvet. Ha fölülemelkedünk napi csetepatéinkon, világosan láthatjuk: az Európai Unióban hosszú távon ezen a kettőn kívül nincs más aranytartalékunk, ami gazdasági, kulturális, majd politikai feloldódásunkat megakadályozná.
Az írószövetségi hadjárattal párhuzamosan folytak ugyan a filmszakma pacifikálásának mintájára az úgynevezett irodalmi kerekasztal egyeztetései (nyilván néhány írószervezetnek a nagyobb konc reményében érdekében állt a túlsúlyos „sztálinista” írószövetség szalonképtelenítése); arról azonban az antiszemitizmus-vitának álcázott kiszorítósdiban szó sem esett, hogy az irodalom megalázóan kis összegből kénytelen vegetálni. Hiller István már dörzsölhette a markát: az egész írótársadalmat megveheti kilóra a Sorstalanság forgatásához adott állami pénzek töredékéből. A filmes szakma kicsi, de öszszekapaszkodik és nagy zajt tud csapni – a széthúzó írók meg vesszenek éhen.
Hogy nem a levegőbe beszélek, csupán néhány momentumot idéznék az írók szakszervezetének megállapításaiból. Az országos irodalmi szervezetek működési támogatására 2003-ban az állam mindössze 39,4 millió forintot fordított, a szépirodalmi folyóiratok és könyvkiadók működésének támogatására semmit. Alapszabálya szerint sem a Nemzeti Kulturális Alapprogram, sem a Magyar Könyv Alapítvány nem nyújthat működési támogatást: a támogatásokból intézményfenntartási költségek nem számolhatóak el az ötszázalékos rezsiköltségen túl. A folyóiratok és könyvek kiadásának támogatása a költségek 30–50 százalékát fedezi. (Idén még kisebb hányadát, hiszen a támogatásból kifizetett áfa nem igényelhető vissza.) A művek megjelenésének ára, hogy az írói honorárium gyakorlatilag eltűnt. A közkönyvtárak címkézett összeg híján egy verseskönyvből 30–60 példányt, prózakötetből 50–80 példányt vesznek meg országosan. Az unió kis és közepes nyelvterülettel bíró államaiban évente 150–200 alkotói ösztöndíj pályázható meg; összegük a középiskolai tanári fizetésekhez igazodik. (Nálunk a töredéke számban és összegben.) Lényegében nem készülnek az írókat foglalkoztató tévéjátékok sem a magyar közszolgálati médiumokban. Az irodalom támogatása évente a félmilliárd forintot sem éri el, jóllehet a költségvetés bevétele a könyvkiadásból milliárdokra rúg. A Magyar Könyv Alapítvány műfordításokat támogató irodájának éves költségvetése csak évi 20-30 millió forint, messze elmaradva például a hasonló észt intézmény támogatásától is…
Ha jól értem az Európai Unió kultúrimázsát, oda mindenki beviszi azt, amije van. Még a multikulturalizmus is működésképtelen, ha csak ki akarunk venni belőle, betenni meg nem. Zenével, filmmel ideig-óráig tömködhetjük a lyukakat, de nyelvi és irodalmi teljesítmények nélkül érdektelenekké válunk. A jelenlegi kormányzat azonban nem csupán a magyar irodalom külhoni eladhatóságát, de még a nemzeti kultúra újratermelését sem viseli szívén. Igaz, ezzel nem lehet rövid távú kampánysikereket aratni, s bizonyára a kormányzati filozófiával sem különösebben ütközik, ha „a túlzott magyarkodást” némiképp visszanyesik. Pedig genocídium ez is, mint a demográfiai síkon, ha nem is olyan látványos. Ha nekem nem hisznek, higgyenek legalább az írásosság végnapjait emlegető gombosszegi remetének…