Magyar Nemzet: Budapesttel büszkélkedünk, de olyan az állapota, hogy az emberek többsége úgy gondolja, nincs városfejlesztési koncepciója a fővárosnak. Hogyan jutottunk idáig?
Schneller István: Politikai színezete is van annak, hogy ez a kérdés most így merül fel. Folyik az európai képviselő-választás. Budapestnek minden ellenkező híreszteléssel szemben van városfejlesztési koncepciója, tavaly hagyta jóvá a fővárosi közgyűlés. Bírálható, de jó lenne konkrét kritikákat hallani az általános szlogenek helyett. Ez a koncepció a reurbanizációs gondolkodásmódra és a térszerkezet átalakítására épül. Tehát arra, hogyan lehetne értelmezni a szecessziós városmag felújítását, hogyan lehetne megújítani a történeti város körüli ipari rozsdaövezeteket, és hogyan lehet kiterjeszteni a szűk belvárost észak–déli irányban a Duna mentén. Tisztázzuk a fogalmakat. Van városfejlesztési koncepció, településszerkezeti terv és szabályozási (rendezési) terv. Mindegyik keret jellegű, de másként, nem szabad összekeverni őket. Különbséget kell tennünk urbanisztikai, azaz városrendezési koncepció és építészeti látomás közöt. Sajnos ezt a kettőt még a kollégák is összekeverik. A városrendezési koncepciót következetesen képviseljük, amennyire lehet, az egyedi építészeti alkotások minősége azonban valóban vitatható.
Finta József: Bizonyos rezignáltság és megbántottság érződik Schneller István szavaiból, pedig a Budapest jelenlegi állapotára vonatkozó kritika nem rá irányul. Tudjuk, milyen csatákat vív a főépítész a kétszintű önkormányzati szerkezet – főváros, kerületek – miatt. Ez a kritika nem irányul a város fejlesztési terveire sem, azokkal egyet lehet érteni. Egyértelmű, hogy a várost észak–déli irányban szét kell húzni, és csak az agglomerációval együtt lehet jól kezelni. Budapest tényleg kezd elviselhetetlenné válni. Az emberek kiköltöznek a környékre, és csak később ismerik fel, hogy nemegyszer becsapták őket olyan lakóparkokkal, amelyeknek semmiféle infrastrukturális és főleg kommunális ellátásuk nincs. Ez a folyamat sokkal gazdagabb városokban is lezajlott, és egy idő után visszafordult. A Budapestről kiköltözött két-háromszázezer ember is vissza fog jönni, ha színvonalasabb városban élhet, és nem kell napi négy-öt órát közlekednie. Óriási problémának érzem, hogy noha társadalomkutatók, szociológusok is látták a városfejlesztési tervet, mégsem lett olyan kalákamunka, mint amilyennek lennie kellett volna.
Kerényi József: Magyarországon a rendezési tervek nem jutnak el a közösséghez. Stuttgartban megfogott, mekkora gondot fordítanak arra, hogy az emberek megismerjék a városfejlesztésre vonatkozó terveket. Sok mindent láttam az egyoldalas szórólaptól kezdve a szakembereknek szóló részletes kiadványokig. De itthon hiába propagáltam őket.
Meggyesi Tamás: Nálunk a tervek nem számíthatnak jelentős társadalmi, politikai támogatásra. A liberális politika jegyében inkább a virágozzék minden virág, a mindent szabad elv érvényesül. Nemrég láttam egy érdekes kiállítást – csak kevesen figyeltek fel rá. A főváros Budapest városfejlesztési koncepcióját állította ki, ami hálátlan feladat, mert a célokat, nem a valós állapotot mutatta. De volt ott egy fantasztikusan érdekes térkép. Az meg tudta jeleníteni a városra és a környékére vonatkozó elképzeléseket. Azóta se láttam sehol.
Schneller István: A kiállítást megelőzően, a jóváhagyás előtt több városfórumot tartottunk. Az említett térképre külön büszke vagyok, ez lesz a közeljövőben jóváhagyandó településszerkezeti terv vezérlapja.
Kerényi József: A tervek külföldön mindig a város környékére is kiterjednek, és a munkafolyamat résztvevői heves viták után végül szövetséget alkotnak. Budapestnek van jó keretterve, és minden kerület elkészíti a maga szabályozási tervét. Ez a város éppen azért csodálatos, mert hallatlanul sokszínű. Az összes kerületnek megvan a maga karaktere, ahogy a nagyobb egységeknek: Budának és Pestnek is. A főváros és a kerületek képviselői mégis állandóan hadakoznak. Amíg nem tudnak szövetségre jutni, olyan lesz ez a város, mintha egyszerre lépnének a gázra meg a fékre.
Meggyesi Tamás: Tíz-tizenkét éve, amikor még nem dőlt el, milyen lesz Budapest városfejlesztési koncepciója, fölmerült, hogy szövetségi alaptervet kellene csinálni. Leszavazták. Amíg megvan a szándékolt politikai megosztottság a főváros és a kerületek között, marad a működésképtelenség. Fölmerült egy másik lehetőség is, amit fehér foltos Budapestnek neveztek. E szerint a főváros csak azokat a stratégiailag kiemelt térségeket vette volna magához, amelyek a városfejlesztés szempontjából elengedhetetlenek, a többiről az önkormányzatok gondoskodtak volna. Ez sem valósult meg, a teljes területre dolgozott ki kerettervet a főváros. Lehet vitatkozni azon, melyik a hatékonyabb, de a legfájdalmasabb a politikai akarat hiánya. Óvakodom a szélsőséges értelmezésektől, de óhatatlanul eszembe jut: lehet, hogy valakiknek éppen az az érdekük, hogy ez a város ne tudja kihasználni a geopolitikai helyzetéből adódó lehetőségeket?
Szirmai Viktória: Ha ez a kérdés fölmerül, meg kellene vizsgálni, milyen politikai és egyéb érdekek fűződhetnek ahhoz, hogy Budapest nem úgy fejlődik, ahogy a lehetőségei engednék. A kilencvenes évek elején minden közép-európai városnak állt a zászló, meg kell nézni, hogy Budapest elég jól használta-e az európai városok versenyében jelentőséggel bíró hozományát. Sajnos azért sem használta ki jól, mert ha a városok versenyéről beszélünk, nem elegendő gazdasági kritériumokban gondolkodni. Hogy egy város milyen pozíciót ér el, az sok mindentől függ: az emberek közérzetétől, a társadalmi feszültségek enyhülésétől, az urbanisztikai környezettől. Attól, hogyan értékeljük magunkat, a városunkat. Budapest értékei alig fogalmazódnak meg, nincsenek valódi urbanisztikai, építészeti viták. Nemrég jöttem haza Párizsból, ott rengeteg párbeszéd folyik a városról, még egy buszmegálló áthelyezéséről is helyi társadalmi vita folyik. Itthon semmi, legföljebb szűkebb berkekben panaszkodunk egymásnak. Tudják-e a város vezetői, hogy az ország jövője szempontjából döntő kérdés, mi történik Budapesten? A gazdaság dinamizmusának alakításában kulcsszerepet játszanak a világvárosok.
Fejérdy Tamás: Hány városról beszélünk, amikor Budapest kerül szóba?
Szirmai Viktória: A párizsi régió hány kerület? A kérdés az, hogy ezek a városrészek tudnak-e és hogyan tudnak szót érteni egymással?
Fejérdy Tamás: Sehogy. Ez a probléma. Szövetségre volna szükség. A városfejlesztési koncepció, ha megvalósítanák, egészen jó eredményekre vezetne. De Budapest nem úgy viselkedik, mint egy város, hanem úgy, mint városok konglomerátuma. A problémák részben ebben gyökereznek.
Kerényi József: Kérdezzünk vissza: van-e remény arra, hogy a kormány, a parlament kimondja: ütemtervet készítünk, és meghatározott időn belül, lépésről lépésre új életre keltjük a belvárost? A világörökséget a védőzónával együtt, a Kiskörút és a Duna-part közötti eklektikus városszövetet, amely Európában egyedülálló. Prágában tudatosan felújították a belső kerületeket, és ennek rendkívüli pénzügyi, emberi, közérzeti hozadéka lett. Van-e Budapesten ütemterv és döntéskészség arra, még ha pénz nincs is, hogy rendbe hozzák a várnegyedet, a vízivárosi részt, a várdomb keleti lejtőjét a tűzfalakkal, az Ybl-bazárral együtt mint szerves egységet? Van-e még egy város Európában, ahol a köztársasági elnöki palota mellett ma is háborús romok éktelenkednek? Látszik, hogy nincs szövetség, nincs politikai akarat. Patthelyzet van. A magyar politika a mai napig nem ismerte föl sem az urbanisztika, sem az építészet értékeit, pedig azok Amerikától Japánig igen előkelő helyet kapnak a politika eszköztárában. Az építészet nálunk gazdátlan, sok minisztériumhoz tartozik, újabban van lakás- és építésügyi hivatal is. Ez is azt tükrözi, hogy a politika nem értette meg, micsoda hozama lehet az építészetnek. Vajon hányan ismerik Budapesten a főváros keretterveit? Hány emberhez juthatott el a róla szóló ismertető füzet?
Szirmai Viktória: Mint városszociológus tudom, hogy van városfejlesztési elképzelése a fővárosnak, de mint városlakó nem tudom. A közösség csak nagyon korlátozottan vehet részt a város, a közvetlen lakóhely jövőjének alakításában. Az a részvételi modell, amelyről Kerényi József beszélt, Magyarországon nem működik. Csak akkor tudunk válaszolni arra, hogy miért nincs nagyobb hatása a városfejlesztési koncepciónak, ha a globális folyamatokba helyezve vizsgáljuk Budapest fejlődését. Akkor kiderül, hogy az urbanisztika csak nagyon kis mértékben határozza meg mai helyzetét és jövőjét. A globális gazdaság és a hozzá kapcsolódó hazai érdekcsoportok (befektetők, ingatlanfejlesztők) döntenek arról, milyen legyen a város. Egész Európában, nem csak nálunk; ennyiben Budapest sem rosszabb, mint a többi nagyváros. De a magyar társadalom s benne az építészeti elit igenis felelős azért, hogy a globalizációt kiszolgáló politika határozta meg Budapest fejlődését. A globális városoknak vannak előnyeik és hátrányaik. Előnyük a gazdaság fejlődése, hátrányuk, hogy a konfliktusok élesebben jelennek meg, egymás mellett tapasztalható gazdagság és a szegénység, jóllehet a gazdagság nagyobb mértékű, az igazi szegénység vidéken van, nem Budapesten. De vizsgáljuk meg azt is, hogy a mai magyar elit szóba áll-e egyáltalán a lakossággal. Budapest akkor tud megjelenni igazi hatalmi tényezőként, ha megkeresi azokat az erőket, amelyek támogatói lehetnek. Például a lakosság és a gazdaság mecénás szerepet vállaló körei. A várospolitikát annyiban látom felelősnek, hogy a globális hatások érvényesítésekor nem épített be fékeket, pedig ismeri a nemzetközi folyamatokat és a velük járó problémákat.
Kerényi József: Jól értem? Azt mondja, a városvezetés képtelen megfogalmazni az igényeit, mielőtt elad valamilyen területet?
Szirmai Viktória: Markánsan fogalmaz, de talán erről is szó van. Ahhoz azonban, hogy az igényeit meg tudja fogalmazni, ismernie kellene a valós folyamatokat. Magyarországon alig vannak városkutatások, és nem ismerjük az építészeti folyamatok társadalmi hátterét sem. S ez nemcsak források, hanem a helyi társadalomhoz való viszony kérdése is.
Schneller István: Van elképzelésünk a belváros rendbetételére. A közgyűlés 1994-ben jóváhagyta a Budapest reneszánszáért című tanulmányt, majd 1997-ben a rehabilitációs programot. Ez utóbbi a főváros, a kerületek és a társasházak tulajdonosai közötti együttműködési rendszer létrehozását tekintette fő feladatának. Pályázni lehet vissza nem térítendő támogatásra és hitelre, de a hitelt kevesen vették igénybe, mert azzal jár, hogy bejegyzik a jelzálogot az épületre. Ettől az emberek többsége fél. A városrehabilitációs akcióterületek kijelölésével a források összpontosítását akartuk elérni, folyamatosan bővülő támogatási rendszerrel. A fővárosnak évi egymilliárd forintja van erre a célra, ez négymilliárdra bővül a kerületek és a lakosság hozzájárulásával. A rehabilitáció ebben az ütemben kétségkívül nagyon lassú, én volnék a legboldogabb, ha fölgyorsulna. Tavaly elemzést készítettünk a lakásfelújítási támogatások megoszlásáról. A kevés forrás nagy része a belső kerületekre összpontosult, az V. és a IX. kerület például sok támogatást kapott. A déli Váci utcától kezdve az Erzsébet tér, a Hercegprímás utca, a Szent István tér, a Szabadság tér vonulat lassan kezd összefüggő képet mutatni, ha nem is olyan egységeset, mint Prága belvárosa. A különbség Budapest és Prága között az, hogy Prágában nem volt teljesen elrontott lakásprivatizáció. A Lajtán túl nincs város, ahol olyan lenne az arány, mint Budapesten, ahol a lakások kilencven százaléka van magánkézben, a maradék tíz százalékával pedig az önkormányzat rendelkezik.
Finta József: A régiók Európájában hihetetlenül nagy verseny folyik a pozíciókért. Látjuk, hogyan próbálja Bécs magához hódítani a Dunántúlt és Pozsonyt tudatos fejlesztésekkel, tízszer annyi pénzzel, mint amennyi Budapest rendelkezésére áll. Prágában is tudatos fejlesztések voltak, de ott a kormány szabadabb kezet kapott a belváros rehabilitációjára. Nálunk egyelőre sem a kormánynak, sem a városnak nincsenek meg a jogi eszközei arra, hogy alakítsa a legértékesebb területet. Azt az összes teherrel együtt odadobták többnyire kispénzű nyugdíjasoknak, akik nem tudják karbantartani, felújítani a házakat. Egyelőre még a rehabilitáció elvei sincsenek tisztázva. Európa legszebb eklektikus épülettömege a miénk, de elfelejtjük, hogy telekspekuláció következtében jött létre, ezért jó része ma már lakhatatlan: kicsi, sötét, komfort nélküli lakásokból áll. Alapkérdés, hogy mit lehet kezdeni ezzel – több kerületben több ezer lakásról van szó –, hogyan lehet megváltoztatni úgy, hogy ne vesszen el az értéke, és a rossz szerkezetet se konzerválják. Ha a térstruktúrát módosítják, és mögötte csak a homlokzat marad, ha megszűnik az a térvilág, amelyet ma csodálnak, de nehezen lakható, akkor baj van.
Fejérdy Tamás: Párizsnak is fájt, amikor Haussmann báró átszabta, ma mégis az a városszerkezet egyik legnagyobb értéke. A budapesti koncepció azért jó, mert nem mondja meg pontosan, mit lehet építeni, de azt igen, hogy mit nem szabad. Ez a különbség a szabadság és a szabadosság között. Azt szoktam mondani, Budapest olyan, mint a gyöngykagyló. Ha porszem kerül bele, gyönggyé alakítja. Az eklektikus városközpontunk állapota valóban siralmas, de így is világszám, unikum. Építészhallgató koromban ezt az időszakot mértéktelenül lesajnálták. Építészek, műemlékvédők ma már tudják, hogy rendkívül értékes, de ez még nem szivárgott át a társadalomba, nincs jól kommunikálva, ahogy mondani szokták. Budapest világöröksége, jelentem, csodálatos. Akárhonnan jövök haza, mindig örülök neki. Tudom persze, hogy rendben kellene lennie a városháza mögötti területnek és a budai várnegyednek is. Az erre vonatkozó, most bejelentett kormányzati program szakmai előkészítése a mi hivatalunkban folyik. Egyszerre kell rajtra késznek, nagyon aktívnak és nagyon türelmesnek lennünk. Nem lehet rajtaütésszerűen megoldani a problémákat, még ha szeretnénk is. Nem jó érvelés, hogy engedjük meg lebontani vagy átépíteni ezt vagy azt, mert különben elpusztul. Örökségvédelmi szempontból ez értelmezhetetlen. És még egy: Budapestet nem lehet Prágához hasonlítani, más a léptéke, sokkal nagyobb, ezért is nehezebb kezelni.
Finta József: Bizonyos dolgokat ki lehet várni, de ha még húsz évig csodáljuk az eklektikát, jó helyzetbe kerülnek az akkori városrendezők. Építhetnek teljesen új Budapestet. Ennek az eklektikus városrésznek a létrehozói nemcsak a telkekkel spekuláltak, hanem az anyagokkal is. Nem faragott köveket, hanem gipszdíszeket használtak, amelyek rohamosan pusztulnak. Ma még pótolhatók, később már nem. Szerencsére senki nem mondta, hogy Pest eklektikus város, mert attól infarktust kapok. Pest organikus, nem eklektikus, élő, állandóan változik, magába fogadja a Szent István parkot, a magyar Bauhaust, a panelt és még sok mindent.
Kerényi József: Értékekről beszélünk, és nem ismerjük az értékeinket. Ott van például a Wekerletelep. Nagy Gergely kiállítást rendezett róla, és kitől kapott támogatást? Egy burkolócégtől. Más szponzor nem jelentkezett. Elképesztő értékeink vannak, hosszan lehetne őket sorolni a Széchenyi fürdőtől kezdve. A világ legszebb környezetbe helyezett szobrának tartom a Szent Gellért-szobrot. Nem is beszélnek róla. Azt sem tudjuk, mire van lehetősége egy főépítésznek. Megkeresett Budapest egyik kerületének képviselője, hogy vállaljak főépítészi feladatokat. Rövid munkatervet állítottam össze, és mind a tizenkét pontjához felelősöket rendeltem. Egy kikötésem volt, az, hogy ezt a munkatervet, amelyben minden rázós kérdés benne volt, a közgyűlés hagyja jóvá, és csak a közgyűlés jóváhagyásával lehessen megváltoztatni. A képviselőnek nagyon tetszett, de kis idő múlva közölte, hogy ezt a közgyűlés biztosan nem fogja megszavazni. Minden önkormányzati képviselő arról beszél, hogy rendet kell csinálni végre, de ha fölmerül valamilyen konkrét probléma, kiderül, hogy sokuk a dzsungelben érdekelt. Manapság nem korrupcióról beszélnek, hanem „szórópénzről”. Valaki bevallotta, hogy ez a beruházások mintegy öt százaléka. Lehet például úgy önkormányzati megbízást kapni, hogy utána a vezetők érdekkörébe tartozót bízzák meg szakértői teendők ellátásával, amiért honoráriumot kap. Tisztára mossák a pénzt, mert aki kapja, számlát ad róla, adózik utána. Ahogy a politika kötődik a tőkéhez, az önkormányzat is kötődik hozzá. A mi jogrendünk erre nincs fölkészülve.
Meggyesi Tamás: Ha nagyon el vagyok keseredve, azt mondom a diákjaimnak, nincs jobb egy jó diktátornál. Létezett Magyarországon a kiegyezés után a Közmunkák Tanácsa, amely a törvényhozó hatalmat egyesítette a végrehajtó hatalommal. A politika, a tőke és a szakma triumvirátusában itt a szakmáé volt a döntő szó. Ha volna egységes politikai akarat, már régen létre kellett volna hozni valami hozzá hasonlót.
Schneller István: A politikusok sokszor zászlójukra tűzik a Közmunkák Tanácsát, de nem valósítják meg, mert elvonja a hatalmuk egy részét. Sokat emlegetik mostanában Bécset, Prágát, Varsót, mi is emlegettük. De járjuk csak körül, mi történik ezekben a városokban. Az idén tavasszal két nemzetközi közvélemény-kutatás is volt Budapesten. Nemzetközi cégek alkalmazottait kérdezték meg, a csatlakozó országokat kellett rangsorolniuk az élhetőség szempontjából. Budapest az első helyre került, megelőzte Prágát. Tudjuk, hogy ezek az emberek kivételezett helyzetben élnek itt. De egy város élhetősége nem csak arról szól, hogy mállik-e a házak vakolata. Budapesten van 36 színház, van művészmozi-hálózat. Milan Turba prágai főépítész a napokban hívott föl, hogy fogadjuk a küldöttségüket, és mutassuk meg nekik a Szabó Ervin Könyvtárat, mert úgy hallották, nincs párja Európában, Europa Nostra díjat is kapott. Varsóban arról panaszkodtak a kollégáim, hogy tizenöt éve nem tudnak általános szabályozási tervet elfogadtatni, mert a másfél évenként változó politikai vezetés tudatosan szabotálja. Bécsben a millenniumi torony építési engedélye 120 méterre szólt, politikai nyomásra 170 méteres lett. A Massimiliano Fuksas tervei szerint felépült bécsi ikertoronyban nem hajlandók dolgozni az emberek. A Wien-Mitte magasházai miatt Bécs központi területét majdnem levették a világörökség-listáról. Legyünk már egy kicsit objektívabbak önmagunkkal.
Finta József: Ha megállapítjuk, hogy Budapest néhány éve még regionális központi szerepre tarthatott számot, most meg csúszik hátrafelé, abban benne van a város minden mocska. A plakátokkal teleragasztott, graffitikkel elcsúfított épületek és így tovább. Kétféle folyamat érzékelhető. Valóban kezd egységes kép kialakulni a bazilika, a Szent István tér, a Ráday utca, a Szabó Ervin Könyvtár, a Magyar Építőművészek Szövetsége körüli területen. De elhanyagolt a Duna-part, borzalmas a metróaluljárók, a villamosok állapota. Távolnézeteiben ez a város gyönyörű, közelnézeteiben kriminális. Ez morális kérdéseket vet fel, a társadalmi és a politikai morállal összefüggő problémákat. Nagyrészt rendeletalkotás kérdése a rendteremtés, és utána természetesen építészeti kérdés is.
Schneller István: A rendeletalkotás nem a város hatásköre…
Meggyesi Tamás: Vigyázzunk, hogy ne keverjük össze a különböző szinteket. Amiről most beszélünk, az városüzemeltetési kérdés…
Finta József: Sokkal erőteljesebben kellene fellépni a graffitik, a mocsok ellen, amitől Budapest igenis kezd lakhatatlanná válni. Néhány éve nem volt így. Az emberek érzékenyen reagálnak a környezetre, amelyben élnek. Ha az mocskos, amorálisan viselkednek benne. Ha tiszta, jobban vigyáznak rá.
Magyar Nemzet: Nem feltétlenül. Állandóan visszatérő kérdés: vajon miért olyan kulturálatlanok bizonyos emberek a rendszerváltozás után tizenöt évvel?
Schneller István: Szemrehányást kaptam, amikor egyszer azt mondtam, hogy baj van a budapestiek kulturáltságával, ami a közterületek használatát illeti. Több százmillió forintért újítottuk fel a Móricz Zsigmond körteret és a Gellért teret. A díszburkolaton rendszeresen parkolnak, taxik is. Törvény van rá, hogy nem szabad, mégis. A buszmegállókat vastag csikkréteg borítja. A Turányi Gábor által tervezett körteret most kellett különböző fakerítésekkel körbekerítenünk, hogy meg lehessen tisztítani a szállongó nejlonzacskóktól, elhajigált pálinkásüvegektől. Az is igaz viszont, hogy a kisföldalattin a felújítás után nem hasogatták fel naponta az üléseket. A környezet visszahat, de nem automatikusan.
Kerényi József: Sokkal összetettebb a kérdés. Nem jó, hogy a díszburkolaton állnak a kocsik, de hány parkolóhely, parkolóház épült Budapesten az elmúlt tíz-egynéhány évben, miközben a benzin ára annyi, amennyi? Van-e még egy Budapesthez hasonló forgalmú város, ahol nem épült meg a tehermentesítő körgyűrű? Törvényszerű, hogy ilyen körülmények között fölborul a rend. Ezt látjuk más szinteken is, nem csak a városüzemeltetésben. Ki van találva, hogyan lehet kijátszani a meglévő törvényeket. Lejárt a régi szabályozási terv, az új sok helyen még nem készült el. Ezt a kiskaput próbálták kihasználni Budapesten az Óbudai-sziget privatizációjakor, Kecskeméten ki is használták a belvárosban épülő kereskedelmi központ esetében. Nekem meggyőződésem, hogy városainkban a kor összes problémája megjelenik.
Magyar Nemzet: Eljutottunk egy másik kérdéskörhöz: hogyan befolyásolják a mai, „vadkapitalistának” is nevezett viszonyok a várostervezők és építészek lehetőségeit?
Finta József: Az építészek Magyarországon ma a létükért küzdenek, egzisztenciális problémák tömegével csatáznak. Nincsenek megrendelések, a legnagyobb irodáknak sincs tartalékuk, nincs mögöttük tőke, banki háttér. Ilyen helyzetben ráülnek a saját terveikre, próbálják nem tervtanács elé vinni, hogy ne tudjon beleszólni senki, mert attól félnek, elvész a munka. Ez borzasztó. Nyugaton hét-nyolc százalékos tervezési díjjal dolgoznak, itt némelyik iroda két százalék alá is leviszi a díjakat különféle trükkökkel. Ha valaki visszaadja a megbízást, a beruházó azonnal talál mást, aki kiszolgálja az érdekeit. Ebben a helyzetben a csak a jövedelmezőséggel törődő beruházók manipulálják az embereket, az építészt is. Nagy baj, hogy nem elevenedett meg a második világháború után teljesen megszűnt párbeszéd építész és építész, építész és városrendező, építész és civil társadalom, építészet és kultúra között. Az építészet ma ki van taszítva a kultúrából és a tudományokból is. Önmagában dolgozik, visszajelzések nélkül, belső konfrontatív állapotok közepette. Az utóbbi egy-két évben azonban érezhető némi változás. A polgárság legfejlettebb, legigényesebb része kezd ráérezni arra, menynyire fontos az építészet, de a politika, a kormányok még mindig nem.
Fejérdy Tamás: Szerintem nálunk nem elsősorban a tervekkel van baj, az az egyik fő probléma, hogy a megvalósításkor fordítva ülünk a lovon. Ha megjelenik a befektető, hasra esünk előtte, és elfelejtjük, hogy korábban mit akartunk, mert „mi lesz, ha elmegy?” Mi lenne, jön másik. Mi sürget bennünket? A műemlékvédőnek száz évre viszszafelé és száz évre előre kell gondolkodnia. A legnagyobb kárt az okozta az előző időszakban, hogy hadigazdaságban éltünk. Senki nem bízott abban, hogy holnapután is úgy lesz, ahogy tegnapelőtt volt. Most azonnal kell az eredmény. Borvendég Béla írta valahol: a pénzhiányt lefordítottuk térhiánnyá, feléltük azokat a lehetőségeinket, amelyek a kibontakozás felé húztak volna bennünket. Nem kell engedni az utcáról beeső, nagyokat ígérő első beruházónak, és nem szabad azt mondani: jó, akkor csinálunk másik rendezési tervet egy tömbre vagy telekre. Ez fából vaskarika. De Magyarországon ma még a jogkerülő magatartás a virtus.
Kerényi József: Vegyünk egy jó példát. Bilbaóban megépült a Guggenheim Múzeum. Bilbao leromlott, haldokló város volt 1991-ben. A baszk tartományi főnök és a spanyol kormányfő összefogott, és összeszedte a szükséges százmillió dollárt. A múzeum hét hónap alatt hozta be a ráfordítást! Tizenötszörösére nőtt az idegenforgalom, szállodák, kereskedelmi létesítmények épültek. Bilbao elkezdett élni. Ezt nem érti nálunk a politika. Mennyibe került a budapesti Nemzeti Színház? Körülbelül ugyanennyibe, de mi drágán és roszszul építkezünk!
Fejérdy Tamás: Életellenesnek tartom, hogy külön beszélünk a meglévőről meg az újról. Így elfeledkezünk arról, hogy egyetlen városról van szó, és háttérbe szorul az egységes szemléletű városfejlesztés. Én az igazi közösségi beruházásokat hiányolom. Sokat beszéltünk a lakásállományról. De csak az igazán mintaszerű közösségi beruházások emelhetik föl a környezetünket. A közösségi beruházásoknak kellene mintát adni arra, hogyan kell élni olyan léptékű városban, mint Budapest, és arra is, hogyan kell kiegészíteni egy ilyen várost. A legnagyobb alkotások kétfélék lehetnek: a történelmi emlékekben gazdag területeken igazodnak a még meglévőhöz, másutt pedig valami egészen újat hoznak. Budapesten az utóbbinak lehetett volna helyszíne a Nemzeti Színház környéke. Ott fel lehetett volna építeni a budapesti Défense-ot…
chneller István: Budapesten is megvolt a lehetőség a magyar Bilbao megteremtésére. Legalább tíz olyan közösségi beruházást tudok felsorolni, amely alkalmas volt rá. A Nemzeti Színház olyan lehetett volna, mint a sydneyi operaház, de nem sikerült. Világszínvonalú például a Budapesti Sportaréna, a Millenáris Park, a Szabó Ervin Könyvtár, az Erzsébet tér, a Terror Háza. De nem lehet ugyanezt elmondani az új egyetemváros vagy a szemközti parton épülő millenniumi városrész beruházásairól, és ezért felelősek az építészek is, még ha állami, önkormányzati, gazdasági – nem szabályozási – présben dolgoznak is. A magyar kormány az expótervek idején hatmilliárd forintért szanálta ezt a területet, és tíz év múlva fél áron adta el, pedig ilyen egybefüggő városépítészeti alkotásra, amelyet ott lehetett volna létrehozni, kevés kornak volt lehetősége. Az induláskor javasoltam városépítészeti pályázat kiírását, de nem volt rá vevő. Ezt nem Budapest szalasztotta el, a magántőke és az állam egymásrautaltságából következett.
Finta József: Budapestnek is fel kellene építenie a maga presztízsépületeit, de megjelent a lerabló tőke, amelyik csak gyorsan bezsebelhető nyereségben gondolkodik, és ezt borzasztóan nehéz kezelni. A nemzetközi színvonal ezért teljesen hiányzik. Ez a még nagyon változó, filozófia nélküli világ úgymond stiláris, nem tartalmi válaszokat ad építészetre, életforma-változásokra, totális motorizációra, viselkedésformákra. Ez a mi egyik legnagyobb problémánk. Sokan nem hiszik el, de én harcoltam az ellen, hogy a Nemzeti Színház ilyen legyen. Fontos volt számomra, hogy legyen, de hogy ilyen lesz, azt lidérces álmaimban sem gondoltam. Az építésztársadalom és a politika bizonyos részével vitatkozom, mindazokkal, akik mindenből politikai ügyet csinálnak. Annak viszont örülök, hogy nem az Erzsébet téren épült meg ez a színház. Az Andrássy út beérkezése a belvárosba nem volt megoldható vele. Annak is örülnék, ha nem épülne Défense Budapesten. Párizsban is utálom, üres, lehetetlen világ. Biztatásul azért el kell mondani, hogy a budapesti polgárság egy részében kezd mocorogni az élni akarás. Az emberek megint járnak kávéházba. Kezd újra kialakulni az a fajta közösségi élet, amely egy idő után kierőszakolja az élhető város megteremtését. Elsősorban persze a politikusokat kellene meggyőzni e folyamat fontosságáról. A városvezetőknek pedig nem volna szabad politizálniuk. Aki várost vezet, az városvezető legyen, ne politikus.
origo.hu
Fontos dologra hívta fel a figyelmet a NAV
