Nem mindegy, kié a mackófelső

Általánosságban mondhatom, szeretem a sportot. Művelni is, és nézni is.
Némely sportágat kimondottan kedvelek, egyebeket meg kevésbé. Műkorcsolyát például sosem nézek, kosárlabdát meg nagyon gyakran.
Néhány hét múlva kezdődik az olimpia, és a játékok idején minden sportág érdekel. A televízió előtt fogok szurkolni valamennyi magyar sportolónak, pólósainknak, úszóinknak, öttusázóinknak, kajakosainknak és kenusainknak. Szorítani fogok azoknak a sportolóknak is, akik olyan sportágakban indulnak, amelyeket nem különösebben élvezek, hirtelen a lövészek és a gyaloglók jutnak csak eszembe (nem akarok senkit megbántani), és persze a vívók.
A vívást nem értem. Teljes mértékben a kommentátorra hagyatkozom, és izgulok erősen, hogy a megfelelő oldalon gyulladjon ki a találatjelző lámpa. Négy éve Nagy Tímea győzelme volt az első aranyérmünk Sydneyben. Nagyon boldog voltam.
Tudom azt is, hogy vívóink szerezték a legtöbb magyar győzelmet az olimpia eddigi történetében. Köztük Schmitt Pál kettőt is. Olimpiai bajnok. Olimpiai bajnokságot nyerni az egyik legnagyobb dolog a szememben. Olyan talán, mint megkapni a Nobel-díjat. Minden tiszteletem és megbecsülésem azoké a kiváló honfitársaké, akik bajnokságot tudtak nyerni, még ha nem is kedvenc sportágaim egyikében, vagy akik Nobel-díjat kaptak – még ha a tudományos munkásságukat nem is ismerem, vagy (mint legutóbb) a díjazott könyv nekem annyira nem is tetszik (nem akarok senkit megbántani).
Tovább megyek: bármely sportág olimpiai bajnoka – vagy bármely kategória Nobel-díjasa – százszor értékesebb ember számomra, mint bármely kormány akármelyik minisztere. Fokozhatnám úgy is, hogy akármelyik ország olimpiai bajnoka (Nobel-díjasa) többet ér a világ bármely politikusánál. (A ruhásszekrény-méretű, doppingtól amorf NDK-s hölgyek, kokszolós súlyemelők és a semmiből előkerülő, majd eltűnő kínai úszók nem számítanak.)
És akkor jön ez a Gyurcsány, az aranykeretes szemüvegével, az unalomig ismételgetett, már-már szállóigévé váló jogszerű és törvényes meg etikus ügyleteivel (Mi az hogy!, Nagyon is!), és azt mondja, hogy ő szégyenkezik Schmitt Pál helyett. A válogatotti mackófelső miatt, ami az óriásplakáton látható. Igen. És Gyurcsány Ferenc nem igazságügy- vagy belügyminiszter, hanem ő a sportminiszter. Ő szégyenkezik, Mexikó és München párbajtőr olimpiai bajnoka helyett.
Kedd este a közszolgálati tv híradójában rövid riportot láttam Tasnádi Péterrel. Tasnádi úrról nem merek semmit írni, viselt ügyeit nem taglalom, nem kockáztatnám meg, hogy bármely rokonom, ismerősöm sósavat kapjon az arcába. Tényszerűen annyit állapítok meg, hogy Tasnádi Péternek megjelent egy könyve Négy év a Fidesz börtönében címmel, jelenleg szabadlábon van, vizsgálat folyik ellene negyedmilliárdos adócsalási ügyben, és a keddi riport idején a magyar válogatott melegítőjét viselte, címerrel a mellén, Hungary felirattal a hátán.
Nem vagyok mágusa a számítástechnikának, de ma órákig kerestem lázasan az interneten. Ahol hozzáférést találtam, mindent végigzongoráztam. Persze az is lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet, de az a sejtésem, hogy hiába kerestem adatot. Azt próbáltam kideríteni, hogy Gyurcsány Ferenc miniszter úr most vajon szégyenkezik-e.

Temesi T. Tamás
Budapest