1. Vegyük sorba a dolgokat, már csak azért is, mert minden egymásra épül, a futball se kivétel, ezért van baj nálunk, mint az olyan háznál, ahol kilopják a cementet az alapból, aztán egyszer csak zutty, megroppannak a falak. Ilyen zutty volt Marseille, ilyen az a hét gól a jugoszlávoktól, és azóta is egyre csak taknyolás folyik, csirizelés, toldozás, ahelyett, hogy lebontanánk az egészet az alapokig. Ehhez tartozna, hogy érezzünk némi respektet a jobbak iránt, ahogy éreztek az angolok, és éreznek mindmáig. Két éve, mikor felszálltam London repülőterén a pesti gépre, iszonyúan fájt a fogam, a stewardess két pirulát is hozott, de semmi hatása nem volt, míg meg nem láttam a túloldalt ülő kövér pasas kezében a Daily Mailt. Egész oldalas cikket olvasott, hozzá hatalmas kép és kiabáló címbetűk: „The magical Magyar” – igen, fenn a levegőben, tízezer méter magasan tudtam meg, hogy Hidegkuti nincs többé, elment az „öreg”, s a Daily Mail akkora cikkel tisztelgett előtte, amilyen egy lapban se jelent meg itthon, pedig Nándi három gólt lőtt nekik a hat-hármas meccsen. Miért akkor ez a látványos főhajtás? Mert az igazi ellenfél tisztelete a magunk tisztelete egyben, s ahol ez a kettősség nincs meg, ott felborul valami, s nálunk nagyon felborult, és addig nem lesz béke a lelátókon, és jó játék a pályán, amíg arra megy ki az egész, hogyan tudunk az ellenfélre minél több mocskot szórni.
2. Az angolok tanultak abból, amit elszenvedtek tőlünk, a brazilok ugyanúgy, egyedül mi nem tudjuk felérni ésszel, milyen sokat lehet nyerni egy vereséggel. A sportban nincs bérlet az elsőségre vagy a győzelemre, egyszer fenn, máskor lenn, mi meg máig zokogunk azon, ami ’54-ben történt ott Bernben, azon az esős nyári napon. Fél évszázad múlt el azóta, s mi még mindig mást okolunk: az edzőt, mert rosszul állította össze a csapatot, a németeket, mert megvették a mecscset Mercedesekért, a Jóistent, mert épp aznap áztatta esővel a pályát. Génjeinkben sunyin lapít a korruptság, erről írt Mikszáth, erről Móricz, hiába, mert maradt, mert nem múlik, ezért vagyunk képtelenek felfogni, mi történt: a németek a hazájukért játszottak, mi csupán a világbajnoki címért. A különbség abból fakad, hogy mi negyvenöttől olyan országban éltünk, ahol mindenki gyanús volt, ahol a sportoló szovjet fazonú címert viselt a mezén, ahol a győztest azzal jutalmazta állama, hogy szabadon csempészhetett. Ezzel az országgal állt szemben egy másik, melynek minden polgára leszegett fejjel járt negyvenöt óta, ha részes volt abban, ha nem, amit Németország elkövetett, és tizenegy futballistája azon a napon ott állt a lehetőség előtt, hogy nemzetüknek valami vigaszt nyújtsanak, pedig tudták, hogy szikrányi esélyük nincs rá. „Nullák voltunk, semmik, ordított rólunk az outsiderség, viszont a lelkünk nagyon is rendben volt” – mondta Horst Eckel, a hajdani jobbszélső, mikor meglátogatták Vogelbachban, a kis faluban Kaiserslautern mellett, s jó volna, ha e kijelentés erejét nem felejtenénk, a következő pontban ugyanis erről szólunk, a lélek erejéről, mert legtöbbször ez dönti el a dolgok végső eredményét, akár futballról van szó, akár másról, s hogy felénk erről csaknem mindig megfeledkeznek, nem gondolhatunk másra, csak arra, hogy a légköz nem kedvez ennek, és a légköz nemhogy javulna, egyre rosszabb.
3. A sportoló csak a pályán vagy a rajtkövön van magában, egyébként mögötte áll az edzője, a családja, baráti köre, a támogatók, a szurkolók, és persze a politika, mely vagy jó hátteret ad, vagy roszszat, de mindenképp befolyásolja azt, milyen lelkierővel vág bele a játékos, a versenyző egy bajnokságba, főleg, ha az a futball-világbajnokság. A világ összes edzője közül az ’54-es német válogatotté volt leghoszszabb ideig a posztján, senki nincs, aki megszakítás nélkül huszonnyolc évig ült volna a kispadon. Sepp Herberger 1936-tól 1964-ig volt szövetségi kapitány, ami azt jelenti, hogy jöhettek bármilyen idők, márpedig jöttek, egy dolog változatlan maradt: megbíztak benne, a szót újra leírom, nehogy túl gyorsan átfussanak fölötte: megbíztak benne. Ilyesmire magyar edzőnek nem volt módja, hiszen aki számított valakinek a háború előtt, csaknem mind elcsapták, mehetett, amerre látott, így lett sikeredző Gutman Béla a Benficánál Lisszabonban, Sárosi doktor az AS Románál, a sor hosszú, nem a nevek fontosak. Sokkal fontosabb az a hazugság, miszerint Sebes Gusztáv volt a korszak legnagyobb edzője, ez tévedés, az viszont igaz, hogy ő volt a legkommunistább az összes közül, igazi elvtárs. Ezért hiszem, hogy ülhetett volna más is a helyén, az eredmény ugyanez, hiszen az akkori magyar tizenegy káprázatos futballistákból állt. De hadd igazítsak cseppet az előző mondaton: az eredmény talán ugyanez lett volna Bukovi Mártonnal, Kalmár Jenővel vagy Klber Gáborral, de más lett volna, ami utána következik: elmarad a csapat szétzüllése, ahogy nem történt meg a braziloknál, mikor elvertük őket ötvennégyben, és kiestek, ám észhez tértek, és négy év múlva ők lettek a világbajnokok. Kincs volt Sebes Gusztáv kezében, és hiszem, hogy az a különbség vezetett az esetünkben vesztéshez, a németek esetében győzelemhez, ami a két edző hátországát jelentette: itt a Moszkvából ránk küldött Rákosi Mátyás, ott a hívő keresztény Konrad Adenauer.
4. Mindenkinek ajánlom, aki ért németül, nézze meg szerda este nyolc óra ötkor a „Berni csodát” a ZDF csatornán, a döntőről készült, és arról, hogy mi változott a németeknél a győzelem után. Talán megszólal benne a korábban idézett Eckel is, aki máig nem felejti, mi történt az öltözőben: „Senki nem ünnepelt, senki nem szólt egy szót sem. Nem akartuk elhinni, hogy győztünk.” Hatvanmillió német viszont úgy érezte, és érzi ma is, hogy a Német Szövetségi Köztársaság fennállását attól a győzelemtől számíthatják. Akkor emelték fel a fejüket, akkor kezdték úgy gondolni, talán mégiscsak sikerül lemosni magukról a hitleri gyalázatot. A berni csoda adott egy népnek bíztatást ahhoz, hogy országuk talpra állhat… És ha mi nyerünk? Nálunk mi változik? Kivonulnak az oroszok? Tisztességesek lesznek a kommunisták? Megszűnik a parasztok nyomorgatása? Újra oktatnak hit- és erkölcstant? Nem, nem, egyik sem. A győzelem nem segített volna Magyarországon, ellenkezőleg: igazolást adott volna Rákosiéknak. Hogy jó úton járnak, hogy helyes minden, amit addig tettek. Jóváhagyta volna a züllött tempót, melyek, mint a polip karjai, ma messzire érnek. 1954-ben igazságos eredmény született, igazolta a rákövetkező ötven év. Nem gyászolni kell, hanem tanulni. De mi nem tanulunk. A rendszerre és szellemére: vereségünk okozóira máig is voksolnak. Bocsásd meg nekik.
origo.hu
A legismertebb magyar meteorológus is megszólalt a pokoli hőhullámokkal kapcsolatban
