Segélyezzük a Nyugatot

Amitől féltünk, bekövetkezett. Addig vitatkoztunk, hogy fél ország meg fél ország az egy ország-e vagy kevesebb, illetve hogy a fél országot ki vinné meg ki nem vinné az unióba, míg eldőlt a dolog: nem az unió fog támogatni bennünket, hanem mi fogjuk támogatni az uniót. A Medgyessy-kormány szépen beírt a költségvetésbe 83,6 milliárdos többletbevételt, miközben a saját kormányjelentése szerint, amit ugyan a pénzügyi államtitkár erőtlenül, nem túl meggyőzően cáfolt, mi fizetünk majd 46,2 milliárdot. Mielőtt bármelyik kormánypárti közgazdász elkezdene értekezni arról, hogy 37,4 milliárd nem is olyan nagy tétel, siessünk leszögezni: a költségvetési differencia majdnem a háromszorosa: 129,8 milliárd forint. (Össze kell adni, nem pedig kivonni.) Azaz idén kereken félmilliárd euróval segélyezzük a szűkölködő Nyugat-Európát.
A megállapítás persze némi korrekcióra szorul. Nemcsak a nélkülöző francia gazdáknak és német nyugdíjasoknak ajándékozunk 2004-es adóforintokat, hiszen őket jobbára csak a mi felzárkóztatásunk terhétől szabadítjuk meg átmenetileg. Nagyvonalú hozzájárulásunk elsősorban azokat a szorgalmas európai nemzeteket segíti, amelyek időt és fáradságot nem kímélve megtanultak pályázni, lehívni a brüsszeli pénzalapokat. A csatlakozás pénzügyi fiaskója tehát azt jelenti, hogy mindazokat dotáljuk fölösleges milliárdjainkkal, akik nettó kedvezményezettek az unióban – magyarán többek között mi, magyarok finanszírozzuk néhány újdonült tagállam csatlakozásán kívül akár néhány régebbinek a boldogulását is. Mindazokét, ahol rendes kormányzás van, nem a gazsulálásra fordítják a politikai vezetők az energiáik nagy részét, a nemzeti érdekek prioritását nem bagatellizálják el, s igenis elsőrendű politikai kérdésnek tekintik, hogy a kassza melyik oldalán állunk.
Ennek a félmilliárd eurónak így, az európai választási kampány finisében nyilván nagy jelentősége van, mégis próbáljuk egy pillanatra elfeledni a kampányt, meg azt is, hogy éppen kik vannak kormányon és kik ellenzékben. Ez a fejlemény ugyanis ebben a történelmi esztendőben a legjelentősebb össznemzeti ügyek közé tartozik – talán csak a szégyenletes iraki fegyveres jelenlétünk vetekedik vele. Aki most kormányon van, annak minden egyéb körülménytől függetlenül le kell vonnia a megfelelő konzekvenciákat: a nettó befizetői státus szimbolikus jelentése, társadalmi üzenete ugyanis nem egyéb, mint hogy a Magyar Köztársaság akár hosszú távon is ráfizethet az uniós integrációra. Márpedig ez egy páratlan történelmi esély elherdálása. Ezt a kudarcot nem lehet a szokott werberi technikákkal megmagyarázni. Két teljes esztendő állt Medgyessy Péter és kormánya rendelkezésére, hogy az országot fogadókésszé tegye a brüsszeli pénzekre. Számtalanszor leírtuk, jóindulatúan figyelmeztettük az illetékeseket: a folyamat időarányosan nem tart sehol, a pályázati infrastruktúra kiépítése, a pályázati kultúra széles körű elterjesztése helyett kicsinyes hatalmi harc, végtelenített helyezkedés folyik az illetékes kormányzati szervek berkeiben. Kiegyensúlyozott sajtónyilvánosság esetén a média már politikai meggyőződéstől függetlenül, kórusban követelné Baráth Etele és Nagy Sándor államtitkárok lemondását, valamint Gyurcsányné Dobrev Klára haladéktalan leváltását és elszámoltatását; de a magyar állam elmaradó fejlesztéseiből adódó, hiányzó hazai önrész miatt a kormányfőnek is bizalmi szavazást kellene kérnie önmaga ellen az Országgyűlésben. Aligha tévedek, hogy ez nem fog megtörténni.
Tartózkodnék attól, hogy az elbukott 130 milliárdot lélegeztetőgép-valutába számoljam át, annyit azonban mindenképp megjegyeznék: a pénzügyi sikertörténetként előadott Postabank-eladás 101 milliárdja (függetlenül attól, hogy nem ment az ígéret szerint az M5-ös autópálya megvásárlásába, hanem eltűnt a feneketlen zsákban) ennek nagyjából a háromnegyede. Töredékéért hajtották végre a lakástámogatási rendszer likvidálását, s ha ezt az összeget például a lyukas választási ígéretté silányult kollégiumprogramra költik, most Draskovicséknak nem kellene azon törniük a fejüket, hogy a kollégiumi férőhelyek beharangozott bővítését (ez ügyben két év alatt abszolút semmi nem történt) a kollégiumi térítési díjak drasztikus megemeléséből finanszírozzák.
Minden idők legtehetségtelenebb magyar kormányát nyögjük. Az ember nehéz szívvel ír le ilyesmit, elvégre kormányzott itt Kun Béla meg Szálasi Ferenc is – egyébként pedig kinek esik jól, ha közéleti parányoknak a kortársa és kiszolgáltatottja? Példaként vegyük a brüszszeli pályázatok kormányzati kezelésének az ügyét. Medgyessy már hosszú hónapokkal ezelőtt érezte, hogy baj lesz, mert a fáma szerint szétcsapott a marakodó emberei között. Amikor azt kérdezték, milyen jutalmat várhatnak, ha erőltetett tempóban mégis sikerülne sínre tenniük a pályázatok ügyét, s elkerülnénk a nettó befizetői státus szégyenét, a miniszterelnök állítólag azt mondta: ez esetben megtarthatják az állásukat. Az akció szemlátomást nem sikerült, a veszteségcsökkentés mértéke elenyészőnek mondható. Kérdés, ki fog repülni a választásokat követő, jó előre beharangozott kormányátalakítás meg az ezzel járó átszervezések ürügyén? S kiáll-e vajon a nép elé a miniszterelnök, hogy önkritikát gyakoroljon: balfácánok voltunk, mindennel foglalkoztunk, csak az ország érdekeivel nem? A felelősöket megkerestük, tessék, itt van a fejük ezüst tálcán – most már csak az volna a kérdésem: nem akarnátok-e újra választani? Ha őszinte a Canossa-járásom, úgyis bizalmat szavaztok nekem, ha pedig nem, legalább lesz mód újragombolni a kabátot.
Ez a gesztus persze egy normális országot feltételezne – bár nem olyan értelemben, mint egyes politikai szlogengyárosok ezt kiizzadták magukból. Olyan országot, ahol a cselekedeteknek és a mulasztásoknak egyaránt megvan a maguk súlya. Olyan országot, ahol a kormányzó pártok nem azért lengetik gyűléseiken a nemzetiszín lobogót, mert ez mostanában a nyerő, hanem komolyan is gondolják az ország érdekeiért való kiállást, a nemzeti képviseletet. Olyan országot, ahol nemcsak Alayának csápolnak kultúridegen koreográfia szerint, hanem Brindisinek is.
Ez persze egy másmilyen ország. Nettó befizető. Mivel másutt – Angliában, Írországban – még a régióhatárokat is úgy húzza meg a központi kormányzat, hogy relatív elmaradott tartományok jöjjenek létre, s így eredményesen tudják a brüsszeli felzárkóztató pénzalapokat lehívni, nincs akadálya annak, hogy többek között a mi félmilliárd eurónkat is felhasználják. A brit oroszlán és a kelta tigris kedvtelve falatozhat a magyar őzikéből. Ez egy olyan ország, ahol nettó befizetői voltunk sem vergődhet vezető hírré a legtöbb orgánumban: kell a hely annak, hogy lehet-e címert nyomtatni a mackófelsőre, vagy mintacsekket a választási szórólapra. Olyan ország, amely épp most dobja ki az ablakon az agrárkultúráját, amiből valaha az egész viszonylagos jóléte és identitása vétetett. Olyan ország, amely következmények nélküli – miért épp most változna meg a tendencia?
A lassan unásig ismert politológiai tételhez a legújabb adalék: nem hivatalos kormányzati források szerint mások mellett Gyurcsányné Dobrev Klára pozíciója sem forog veszélyben, ám erőteljes lobbitevékenység indult meg annak érdekében, hogy a felállítandó új EU-minisztériumban erős, határozott kézbe kerüljön a gyeplő. Kérdés, mi lesz akkor a sorsukra hagyott gyermekekkel, ifjakkal és sportolókkal – de valahogy biztosan megoldják majd a káderkérdéseket. Ki tudja: talán családon belül.