Hegyi Gyula 1956. október 19-i jelentésében többek között az áll: ,,A további előkészületek tervszerűen folynak, az edzők elkészítették az utazás és a kinti tartózkodás idejére vonatkozó terveket. A versenyzők egészségesek, és a válogatás után most már nyugodtak, idegileg előnyösebb légkörben, teljes erőből végzik feladataikat. A francia repülőtársasággal, a TAI-val [Transport Airian International] folytatott megbeszélések során végleges megállapodás történt a két különgép menetrendjében. Az SE 2010 Armagnac típusú gép október hó 28-án, 8 óra 30 perckor indul Budapestről, és november 3-án, 7 óra 30 perckor érkezik Melbourne-be. A leszállóhelyek: Bejrút, Karacsi, Kalkutta, Szingapúr, Dzsakarta, Darwin, Brisbane. Az éjszakai pihenőhelyek: Bejrút, Karacsi, Szingapúr, Darwin. A gép 91 személy befogadására alkalmas.
A DC–4 típusú gép [60 személy befogadására alkalmas] október hó 29-én, 15 órakor indul Budapestről és november 3-án, 13 óra 45 perckor érkezik Melbourne-be. […] A repülőtársaság hozzájárult, hogy kajakokat és kenukat szállíthassunk a gépeken. Az anyagok és részben a személyek szállításában jelentős segítséget kaptunk a Szovjetuniótól azzal, hogy az október hó 8-án Ogyesszából induló hajóval két autóbuszt, három személyautót és kiviendő anyagaink többségét elszállíthattuk Melbourne-be.”
Az olimpiai játékok költségvetéséről és a gazdálkodás eredményéről 1956. szeptember 20-ig bezáróan az alábbiakat közli a sporthivatal elnöke:
Költségvetés forintban: 7 202 000, felhasználás: 2 797 000. Költségvetés devizában: 4 000 000, felhasználás: 251 000. Bevétel (költségvetés): 11 700 000, felhasználás: –, bevétel: 8 594 000. A bevételek megoszlása: a totóból 7 274 000, a sportrendezvényekből: 1 320 000 forint.
Minden készen állt tehát az indulásra, amikor október 23-án kitört a forradalom, és felborult a napra, órára kidolgozott program. Ismerős az anekdota, amely a futballmeccsre vonatkozott, de az olimpiai csapat elutazására is érvényes volt.
Bukovi Márton 1956 nyarán vette át a válogatottcsapat irányítását, s az átmeneti kudarcok után sikerek következtek. Legjobbjaink legyőzték Budapesten a lengyeleket, Belgrádban a jugoszlávokat, Moszkvában a szovjeteket, Párizsban a franciákat, Bécsben az osztrákokat, amikor Budapesten a svédek következtek volna, de közbeszólt október 23-a…
Szepesi György a rádióban ékesszólóan agitált, hogy tegyék le a fegyvert, mert vasárnap a Népstadionban svéd–magyar lesz. A mérkőzés azonban elmaradt. Bukovi el volt keseredve:
– A fene egye meg – mondta –, négy győztes meccs után először játszottunk volna idehaza…
– Marci bácsi – nyugtatták –, ez a történelem…
– Történelem, történelem! Nem várhattak volna egy hetet?
Egyszeriben bizonytalan lett az is, hogy a magyar olimpiai csapat kiutazhat-e Melbourne-be. Elmaradtak az edzések, ami ilyen nagy verseny előtt komoly gondot jelentett. Kiderült, hogy a francia gépek nem szállnak le Ferihegyen. A csapat egyik része a fővárosban tréningezett, és a Vörös Csillag (ma Golf) Szállóban lakott, a másik része Tatán. A vízilabdázók például, akik 23-án még edzést tartottak a szigeten, hazafelé menet a Margit hídon szembetalálkoztak a tüntetőkkel. A társaság nagyobbik része (úszók, vízilabdázók, öttusázók, sportlövészek stb.) a szállóban töltötte a nehéz napokat, de akadt, aki a vörös csillag leverésében segített. Gyarmati Dezsőnek volt egy diplomata-rendszámú Volkswagenje, amivel szabadon közlekedhettek. Az ágyúk hangja, a harcok zaja felhallatszott a szállodáig.
A tornászoknak október 23-án a Kisstadionban lett volna az utolsó válogatóversenyük, de néhányan már csak az Astoria Szállóig tudtak eljutni. Később a rádió segítségével hívták össze a csapattagokat, hogy a többiekkel együtt a margitszigeti Nagyszállóban gyülekezzenek. Köteles Erzsébetnek, a női tornászcsapat tagjának belőttek a Bartók Béla úti lakásába.
A Tatán lévők arra emlékeznek, hogy fiatal felkelők egy csoportja teherautóval indult el fegyverekért a szovjet laktanyába, de egy óra múlva a teherautó halottakkal jött vissza. A sportolók és a táborban tartózkodó szakemberek csak a MÁV-on keresztül, Tata-Tókertvárosból tudtak kommunikálni Budapesttel. A kitűnő tőrvívó, Kamuti Jenő édesapja a MÁV vezérigazgatója volt, és ennek köszönhették a kapcsolat létrejöttét. Végül aztán a tataiak tankok kíséretében érkeztek a fővárosba. Az autókonvojt harckocsi vezette és harckocsi zárta. A visszaemlékezők úgy tudják, hogy a kísérőket a forradalom leverése után a hatalom kivégeztette.
Megoszlottak a vélemények a tekintetben, hogy a magyar olimpiai csapat a történtek után kiutazzon-e Ausztráliába. És még a csapaton belül is akadtak egyesek, akik azt hangoztatták: itthon kell maradni. A Moszkva téren az emberek felismerték az akkor kétszeres ökölvívó olimpiai bajnok Papp Lacit, és arról próbálták meggyőzni, hogy ezekben a történelmi időkben a sportolóknak is idehaza a helyük. A szakemberek viszont azon az állásponton voltak, hogy igenis mindent el kell követni azért, hogy sportolóink ott legyenek a melbourne-i játékokon. A magyar vívósport másik nagy egyénisége, Dömölky Lídia, aki 1955-ben, 19 évesen ifjúsági és felnőtt világbajnok volt, nemrégiben elmondta, hogy lelkiismeret-furdalások közepette és vegyes érzelmekkel utaztak ki. Sokkal később, amikor ő már a Képes Sport munkatársa volt, megkapta a Nemzetközi Evezősszövetség akkori elnökétől, hogy a svájciak szolidárisak voltak a magyar forradalommal, és nem vettek részt a melbourne-i olimpián, ellenben a magyar csapat kiutazott…
De kanyarodjunk vissza oda, hogy még bizonytalan volt a magyar küldöttség sorsa! Kutas István, a sporthivatal egyik (kedvelt vagy megvetett) kulcsembere néhány évvel ezelőtt elmondta nekem, hogy Hegyi Gyula, az OTSB (Országos Testnevelési és Sportbizottság) elnöke tanácstalan volt. Később aztán felhívta Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét, és megkérdezte tőle: elutazzon-e a magyar olimpiai csapat Melbourne-be, vagy maradjon itthon. Nagy Imre az elutazás mellett döntött, és azonnal intézkedett, hogy a szükséges pénzt a csapat kapja meg. Nagy Imréé tehát az érdem, hogy versenyzőink a távoli földrészen kilenc aranyérmet szerezhettek! De addig még sok bonyodalom volt hátra.
A tatai tábor lakóiért Csanádi Árpád volt a felelős, a fővárosban lévőkért Nádori László. Utóbbitól tudom, hogy október 24-én este értesítették: másnap menjen el az angol nagykövetségre az útlevelekért. Nádori egy hatalmas bőrönddel indult útnak. A Vörösmarty téren és a Harmincad utcában rajta kívül egy lélek sem volt. Viszont a sporthivatal (a Rosenberg házaspár – ma ismét Hold – utca) felé, az Arany János utcában géppuskatűz fogadta, úgyhogy csak a fal mellett, kapuról kapura tudott haladni. S az egyik kapualjban – a 190 útlevéllel – másfél órán át várakozott. Még belegondolni is szörnyű, mi történik akkor, ha baja esik… De kálváriájának még nem volt vége, mert a sporthivatalt zárva találta. Egy órán keresztül sétált föl és alá, amíg beengedték az épületbe.
Ugyancsak Nádori László mondta el, hogy az egyenruhák nem voltak készen. Egy 125-ös motorkerékpárral járták körbe a szabóságokat, hogy az elkészült ruhákat hová vigyék. De így sem sikerült elkészíteni valamennyit, úgyhogy harminc darab kék blézert és szürke nadrágot egy melbourne-i nagyáruházban vásároltak.
Október 30-án, amikor már harcok nélküli órákra ébredtünk, az olimpiai csapat tagjai a margitszigeti Nagyszállóban gyülekeztek (gyalogosan cipelték pakkjaikat és kofferjeiket), hogy autóbuszokkal induljanak a Budaörsi pályaudvarra, ahonnan vonattal mentek volna Prágába. (A francia repülőgépek Ferihegy helyett a csehszlovák fővárost választották.) Már elhelyezkedett a társaság a vagonokban, amikor az állomásfőnök kijelentette: addig nem indul a vonat, amíg az oroszok itt vannak az országban! Vissza a buszokba, vissza – hová is? Úgy döntöttek, hogy autóbuszokkal indulnak útnak Komárom érintésével Prágába. A határon a cseh vámosok teljesen kiforgatták a magyar csapat bőröndjeit, sportolóinknak megalázó perceket kellett átélniük. Talán attól féltek a vámosok, hogy versenyzőink kézigránátokat szállítanak a forradalmi Magyarországról?
A magyar csapatot nem fogadták egyik prágai szállodában sem, ezért aztán kénytelenek voltak a Prágától ötven kilométerre lévő nymburki edzőtáborban elhelyezkedni, ahol mostoha edzéslehetőségek várták őket. Atlétikai pálya és tornaterem volt, de uszoda nem. A versenyzők jobbára csak lődörögtek. A nymburki edzőtáborban hallották – mert többször bejátszották a rádióban – Nagy Imre november 4-i, azóta híressé vált, hajnali szózatát. Hatalmas felzúdulás követte a beszédet, és mindenki haza akart menni. Vita vitát szült. Keleti Ágnes, aki Melbourne-ben három egyéni aranyérmet szerzett, és csapatban nyerte hozzá a negyediket, földhöz vágta a piros párttagkönyvét, és azt fejtegette, hogy éveken keresztül csak hazudtak nekik. Hegyi Gyula nyugtatott, és arról próbálta meggyőzni őket, hogy kötelességük részt venni az olimpián, amely a magyar nép áldozatvállalásának köszönhető. Akárhogy lesz is otthon – mondta –, az olimpiai siker vigasztalást ad, büszkeséggel tölthet el, és tekintélyt szerez Magyarországnak. Nem hagyhatják cserben azokat, akik bíznak bennük.
Újabb traumát okozott, amikor megtudták, hogy a gépek nem jönnek értük Párizsból, mert nem utalták át a pénzt a bankból. Drámai csapatgyűlésen döntötték el, hogy Nádori László, Rerrich Béla és Rozgonyi György a nyugati nagykövetségeken próbáljanak segítséget kérni. Tudniillik a magyar kormánygaranciát nem fogadta el a TAI, s ezt csak Prágában tudták meg a légitársaság képviselőitől. Százötvenezer dollárt kellett volna a magyar csapatnak lefizetnie ahhoz, hogy a francia gépek felszálljanak. Szombat reggel volt, a három kiválasztott két Tatraplannal indult útnak, de bebocsátást csak a belga követségen nyertek. Itt azonban tudtukra adták, hogy a magyar ügy nem tisztázott a nyugati kormányok előtt, és a közös állásfoglalás előtt nem áll módjukban segíteni. Küldöttségünk tagjai ezután a csehszlovák sporthivatalba hajtattak, ahol szerencséjük volt, mert Nádori László régi ismerőse, az 1949-es budapesti világifjúsági találkozó csehszlovák vezetőinek egyike még az épületben tartózkodott, aki szombat dél lévén is fogadta őket. Megértéssel volt irántuk, sőt a külügyminisztert is felhívta, aki igent mondott a magyar kérésre. Tizenöt percen belül értesítették a TAI képviselőit, hogy a csehek garanciát vállalnak értük, és a francia gépek hétfőn leszálltak Prága repülőterén.
Rövid magyarázat kívánkozik ide, hogy az olvasó megértse, északi szomszédaink miért vállaltak 150 ezer dolláros garanciát a magyar csapatért. Olimpiai gárdánk tagjait nagy népszerűség övezte cseh földön. Sportolóink több esetben nemzeti színű zászlókat lobogtatva, kokárdákkal vonultak a prágai Vencel téren, a helyi lakosság szimpátiája közepette. De amikor Tumpek György az egyik külvárosi uszodában elmesélte, hogy a pesti srácok hogyan semmisítették meg Molotov-koktéllal a szovjet tankokat, többet nem engedték a magyarokat az uszodába. Egy szó, mint száz: a magyar sportolók jelenléte kellemetlen volt a csehszlovák pártvezetés számára, mert a forradalom és a szabadság üzenetét hordozta. Éppen ezért a kritikus helyzetben jobbnak látták, ha segédkezet nyújtanak a magyar olimpiai csapat elutazásához, mielőtt a forradalom szele átcsap hozzájuk.
Ez a rövid története annak, hogy a magyar olimpiai küldöttség hogyan utazhatott el a melbourne-i olimpiára. Egyhetes út várt rájuk. S amikor az út utolsó előtti állomásán, Darwinban leszálltak, olyan ünneplésben részesítették őket a kint élő magyarok, amelyhez hasonló talán nem volt és nem is lesz idegen földön.
2004-et írunk, és most is olimpia előtt állunk. A világ azonban gyökeresen megváltozott körülöttünk. Ha csak a körülményeket nézem: Melbourne-ben még külön laktak a hölgyek és a férfiak az olimpiai faluban. Ma pedig nemcsak hogy közös a falu, hanem a kint tartózkodás egy hónapjáért fizetni sem kell! A magyar küldöttség felkészülési támogatása (az edzésekkel és a kvalifikációs versenyekkel együtt) 1,6 milliárd forint. A részvétel sokkal kevesebb, ,, csak” 243 millióba kerül. Az állami támogatás 1,4 milliárd forint; további 280 millió 11 szponzori bevételből tevődik össze, 200 millió pedig szolgáltatásokból.
1956 magyar olimpiai csapatának tagjai egy kicsit hősök voltak. Nem lehetünk mindnyájan azok. Kell lenniük olyanoknak is, akik a járdán állnak, és tapsolnak. De negyvennyolc év távolából is kötelező fejet hajtanunk nekik.
origo.hu
Nem fogja elhinni, milyen módszerrel lopott a tolvaj trió a kecskeméti áruházban
