A régi ügynökök tovább dolgoznak

Mindig fogást szerettek volna rajta találni. Miután fia, Demeter Ervin 2000-től a polgári titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter volt az Orbán-kormányban, kitalálták róla, hogy hungaristaként tevékenykedett. Csak azt felejtették el közölni a médiában, hogy Hajdú Demeter Dénes 1944-ben tízéves gyermek volt. Csepelen mint a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek anyagbeszerzője 1956-ban néhány társával forradalmi lapot indított Csepeli Újság címmel. Ennek később a megtorlás éveiben következménye lett.
– Október 23-a hol érte önt?
– Csepelen, a családi házunkban. Akkor este már nem voltam a gyárban. De a pártbizottság tagjai óriási energiát fektettek hetekkel azelőtt az emberek politikai meggyúrására: megfélemlítésekkel, megfigyelésekkel és különböző kommunista gyűlésekkel. Az elvtársak próbálták a dolgozókat lebeszélni mindenfajta elégedetlenkedésről, mondván: ettől nem lesz több kenyerük. A helyzet nem volt veszélytelen, hiszen több mint húszezer ember dolgozott akkor a gyárban.
– Mikor kapcsolódott be az eseményekbe?
– Már a következő nap, október 24-én. Kimentem reggel a buszmegállóhoz, ahol már óriási tömeg volt. A gyárba nem tudtunk bemenni, egyre többen lettünk. Hirtelen géppuskasortűz zúdult ránk fentről, a pártbizottság épületéből. A mellettem álló fiatalembert derékba kapta sortűz. Dél felé, ahogyan tisztult az idő, a fegyverropogás is megszűnt, és akkor tudtam bemenni a munkahelyemre. Már évekkel korábban beépített ávós tisztek ellenőrizték a gyárat, hiszen ahol én dolgoztam, az hadiüzemnek számított. A titkos ügykezelés vezetője, Homonay elvtárs, szinte írástudatlan volt. A diszpécser október 24-én már pufajkában, gépfegyverrel, vörös karszalaggal jelent meg. Álltak a gépek, a dolgozók a gyár utcáin vitatták a történteket. Telefonálni szerettem volna, ezért bementem a titkárságra. Amikor beléptem, az igazgató éppen azt mondta, holnap elindítjuk a termelést, mert addigra leverjük a puccsot. Erre én azt mondtam, nem hiszem, hogy itt holnap termelés lesz, mert kint az emberek azt beszélik, amíg Bebrits Lajos, a közlekedési- és postaügyi miniszter le nem mond, addig nem indítják el a villamosokat. A két géppisztolyos felugrott a székből, közrefogtak, és fenyegetően közölték: Demeter, kövessen bennünket! Homonay rám förmedt: szökni ne próbáljak, mert azonnal agyonlő. A gyáron belül volt egy katonai parancsnokság, oda vittek. Átadtak egy katonatisztnek, aki azt mondta: fáradtak az elvtársak, a rendkívüli állapot miatt egész éjjel őrködtek. Ezzel elengedett.
– Ezek után mi történt?
– A Csepeli Nemzeti Bizottság Babik Zoltán barátomat és engem megbízott egy új hangvételű csepeli újság készítésével. Így több barátunkkal együtt (Darnay Benjamin, Kiss József, Kubicza Andor) megalakítottuk a szerkesztőbizottságot. Kaptunk a Szent Imre téren, a tanácsházán egy szobát és rendelkezésünkre bocsátották a pártbizottság egyik gépkocsiját. A legfrissebb eseményeket végre szabadon megírhattuk. Persze nem volt könnyű nyomdát szerezni, hiszen a csepeli nyomda egy darabig a kommunisták kezén volt. Ezért a megszerkesztett lappal a Szabad Nép székházába mentünk, amit Dudás Józsefék elfoglaltak. Dudás fogadott bennünket, a lapunkkal kapcsolatban csak annyi volt a kifogása, hogy miért nem Független Csepel az újság neve. Mi azonban ragaszkodtunk a Csepeli Újság névhez, és ő ezt végül is elfogadta. 1956. november 1-jén, csütörtökön megjelent az első szám. Boldogok voltunk, a kétoldalas lapot gépkocsival vittük Csepelre, ahol negyven fillérért árusították.
– Hányszor jelent meg a lap és miről szólt?
– Csak négy szám jelent meg. Amikor a szovjet csapatok bevonultak, minden összeomlott. De addig nem aludtunk, gyűjtöttük az anyagot, a híreket, írtunk a közellátás harcosairól, a pékekről, a közértesekről, a csepeli eseményekről, a munkások helytállásáról, a szabadság reményéről. Hetilapban gondolkodtunk, de a belpolitika gyors változásai kényszerítettek bennünket, hogy naponta jelenjünk meg. November 4-én hajnalban azonban a szovjet inváziós csapatok és ávósok megtámadták a Szabad Nép székházát, Dudást megsebesítették, és akiket ott találtak, elfogták.
– Ön tehát fegyveres harcban nem vett részt, hanem újságot írt. Ezért halálos ítéleteket is osztogattak.
– A miénk kis újság volt. Ráadásul a kádári hatalom el volt foglalva, hogy a csepeli munkásságot lecsillapítsa. 1957 januárjában Csepelen még állt a bál, a sztrájk letörésére a pufajkásokat is bevetették, ebben Horn Gyula is részt vett.
– Pontosan mi történt?
– Több mint ötezer ember sztrájkolt január 10-én, 11-én, amiben én is részt vettem. Tüntettünk a kapunál és a pufajkások szorítottak bennünket kifelé, majd lövések dördültek el és nagyon sokan megsebesültek. A sztrájkot követő napon kezembe nyomták a munkakönyvet, és kirúgtak. Persze ennek az előzménye az volt, hogy a párttitkárnőnek azt mondtam: az MSZMP a gyilkosok pártja. Ez később az egyik vádpont lett ellenem.
– Honnan tudta, hogy Horn Gyula is részt vett az atrocitásokban?
– Csak 1999-en tudtam meg, hogy Horn Gyula is részt vett a csepeli sztrájk leverésében. Ugyanis kezembe került egy pénzügyminisztériumi irat, amelyben Horn Gyulát javasolják egy magas állami kitüntetésre, mivel részt vett többek között a csepeli tüntetés elfojtásában. Azt nem állíthatom, hogy láttam, csupán az okmány tanúsítja a jelenlétét. Akkor ott a pufajkások nemcsak lőttek, hanem gumibottal, puskatussal verték a tömeget. Erről egyébként tanúként hallgattak meg a katonai ügyészségen.
– Miután elbocsátották, mihez kezdett?
– Trógeroltam a szabad kikötőben, ám 1957. március 6-án éjjel letartóztattak. A Márciusban Újra Kezdjük (MÚK) hatására aznap nagy begyűjtés volt. A fegyveresek mentek sorba a megadott címekre. Értem a csepeli családi házunkba egy teherautónyi gépfegyveres orosz katona és magyar pufajkás jött. Egy Pobedával elvittek a főkapitányságra, a Deák térre. Egy sokszemélyes betonlukacskába kerültem, két szinttel a föld alá. Egy lámpa égett, a sima betonon feküdtünk. Nem tudtuk, hogy éjjel vagy nappal van. Onnan vittek kihallgatni. Többször el kellett mondanom október 23-tól november 4-ig minden napomat, mindig más kihallgatótisztnek. Ezután a Gyűjtőfogházba vittek, ahol találkoztam Csurka Istvánnal. Lábujjhegyen, orral a falnak állítottak bennünket, ha félrenéztünk, gumibottal egy nagyot kaptunk hátulról a fejünkre. Ezután Kistarcsára szállítottak bennünket Csurka Istvánnal, ahol egy helyre kerültem Dénes Jánossal és Kis Dénessel.
– Mivel vádolták?
– Izgatással az újságírói tevékenységem miatt, mert azt írtam többek között, hogy importált munkásbutító moszkovita politika határozta meg életünket évekig. Meg aztán azzal is, hogy azt mondtam: az MSZMP a gyilkosok pártja. Végül is nem ítéltek el, mert semmiféle súlyos vádpontot nem tudtak felhozni ellenem, kilenc hónap után Tökölről szabadultam.
– Az élete hogyan alakult?
– Két évig rendőri felügyelet alá helyeztek, szórakozóhelyre nem járhattam, fizikai munkás lettem, ellenforradalmárnak tartottak. A dossziémba az utolsó bejegyzést 1987-ben írták. Sok hányódás után estin elvégeztem a Számviteli és Pénzügyi Főiskolát és 1976-tól vezető üzemgazdász lehettem egy szövetkezetben. A rendszerváltás után a fiammal és a menyemmel megalakítottuk az Erdélyi Művészetért Alapítványt, amely a határon túli magyar művészeket karolja fel és mutatja be Budapesten, a Vármegye utcai galériában.
– Önt megvádolták, hogy hungarista volt.
– Keller László MSZP-s államtitkár egy olyan tanút hozott, aki nem tudta, hogy hány éves vagyok, csak azt látta, hogy van egy nagy fiam, aki az Orbán-kormányban titkosszolgálati miniszter. Az egész lejáratási akció a fiam, Demeter Ervin ellen irányult, irányul, hiszen ő jó ügyet szolgál és ezért támadják. Ez a tanú, aki hírszerző volt, azt állította, hogy engem 1945-ben lecsuktak a hungarista tevékenységemért. A bírósági tárgyalás röhejbe fulladt, hiszen én akkor tizenegy éves voltam. Egy másik tanú azt bizonygatta, hogy én most vagyok hungarista, mert olyan helyekre járok, ahol volt hungaristák gyülekeznek. Ilyen mozgalom nincs. Itt is bebizonyosodott, hogy engem egy Pofosz-gyűlésen láttak, aminek tagja vagyok. Itt is alaptalanul vádoltak meg, az ügynökök tovább dolgoznak. Úgy látszik, a baloldali eszmeiség természete nem sokat változott az idők folyamán.