Szeptember 14-én Czinege Lajos (a későbbi honvédelmi miniszter) feljegyzést írt Vég Bélának, az MSZMP központi vezetősége titkárának. „Mellékelten megküldjük – írta – a magyar–szovjet labdarúgó-mérkőzéssel kapcsolatban tervezett intézkedéseket. A tervet az OTSB (Országos Testnevelési és Sport Bizottság) elnöksége jóváhagyta, majd ezt követően a Budapesti Pártbizottságnál az összes érdekelt szerv képviselői is megtárgyalták. A tárgyaláson megállapodtak, hogy az eredetileg tervezett 5 ezer jegy helyett kb. 10 ezer jegyet a budapesti párt- és DISZ [Demokratikus Ifjúsági Szövetség] -szervezeteknek fognak szétosztani olyképpen, hogy a játékosfeljárónál [ki- és bejárónál] és a stadion más részein megbízható elvtársak csoportjai helyezkedjenek el, akik a hangulatot irányíthatják.
A végrehajtást az adminisztratív osztály ellenőrizni fogja.
Bp., 1955. 9. 14. Czinege”
A hatalom tehát tartott a mérkőzés következményeitől. (Egy évvel a forradalom kitörése előtt voltunk.) Féltek az esetleges botránytól, amennyiben a magyar válogatott alulmarad? Féltek a szurkolók haragjától, attól, hogy könnyen elszabadulhat a pokol? Féltek attól, hogy a mérkőzés politikai tüntetéssé fajul? A magyar–szovjet sporttalálkozók egyre több indulatot gerjesztettek. (Egy évvel később, az 1956-os melbourne-i olimpián a magyar–szovjet vízilabda-mérkőzésen – Zádor Ervin sérülése után – olyan tüntetés kerekedett, amelynek fényképei bejárták a világsajtót…) Volt tehát a levegőben valami, ami arra késztette a politikai vezetőket, hogy a szovjet válogatott első budapesti vendégszereplését minden szempontból gondosan és részletesen szervezzék meg. Európa-szerte milliók és milliók figyelték a különböző nyelvű rádióközvetítéseket: 24 ország küldte el tudósítóját az eseményre.
Fokozta a veszélyérzetet, hogy a szurkolók körében elterjedt: a szovjetek ellen nem szabad győzni. (1952. május 24.: Moszkva-válogatott–Magyarország 1:1; május 27.: Moszkva-válogatott–Magyarország 2:1.)
Mi volt az igazság?
– 1952-ben egy meccsre mentünk ki, és a másodikon ott kellett maradni – emlékezett Buzánszky Jenő, az aranycsapat egykori játékosa. – Rettentő durva mérkőzés volt, különösen a második. Hidegkuti Nándit úgy torkon vágták, hogy azt hittük, meghal. Osztogattuk szépen egymást.
– Mi lehetett a durvaság indítéka?
– Az olimpia. A magyar csapat már ért el eredményeket, a szovjetek pedig meg akarták mutatni… Hogy mondjam? A szovjet felsőbbrendűségi érzés benne volt mindenben, a sportban is. Hogy igenis ők a legjobbak. Erőfelmérő, -fitogtató mérkőzés volt. Egy tény: nagyon kemény meccs. Az oroszokkal mindig kemény meccseket vívtunk. 1955-ben a Népstadionban is. Ez utóbbi találkozón Sztrelcovtól akkora „csomagot” kaptam, hogy szétnyílt a lábam. Habár – Sebes Guszti bácsival az élen – azt lehet mondani, dupla prémiumot ígértek.
– A szovjetek ellen?
– Igen. Az volt a politikusok célja, és Guszti bácsié is, hogy megverjük az oroszokat, és a magyar közvéleménynek be tudjuk bizonyítani: mendemonda, hogy nem győzhetünk ellenük.
– Mennyi volt az a dupla?
– Hát ez az, amit mi sem tudtunk. Mert nekünk sohasem mondták meg, hogy ennyi és ennyi pénzért játszunk. Akkoriban ezt nem lehetett! Egyet viszont tudtunk: ha nyerünk, akkor kapunk prémiumot. De mindig takarékbetétkönyvben fizettek. Ha kinyitottad, akkor megtudtad, mennyi pénz van benne. S ha úgy gondoltad, kevés, mehettél panaszra a jóistenhez.
A sportlap tudósításából is kivehető volt, hogy a két 1952-es mérkőzés igen kemény összecsapást hozott. 1954-ben sem győzött a magyar csapat a szovjet válogatott ellen, itt volt tehát az alkalom a visszavágóra. Vagy egy tüntetésre.
És a politikai vezetés ezt tudta.
1955. szeptember 14-i dátummal K. Béla a következőkről tudatta még Vég Bélát: „1. Biztosítani kell, hogy a labdarúgó-mérkőzés közönsége részéről is megnyilvánuljon az a baráti kapcsolat, amely a szovjet és a magyar nép között fennáll.
2. A mérkőzés jegyelosztását olyan módon kell megszervezni, hogy már kezdetben kiküszöböljük azokat a hiányosságokat, amelyek több esetben a Népstadion közönsége részéről megnyilvánult.”
A Népstadionban ugyanis már nemegyszer fordultak elő különböző rendzavarások.
Igaz, háromnegyed évvel később, 1956. július 1-jén, de ez is a Népstadionban esett meg. A Honvéd – Puskás nélkül – 7:1-re verte a bajnokságban a Csepelt, és Czibor – akit Sebes a világbajnokság után kihagyott a válogatottból – ezen a meccsen öt gólt rúgott.
– A válogatott vereségei után Sebes nem a kispadon foglalt helyet vagy pedig a szövetségi páholyban, hanem beült a díszpáholyba, és fűzte a górékat, a minisztereket, az elvtársakat – mondta az aranycsapat balszélsője, Czibor Zoltán.
– Hát eléggé forrt körülötte a levegő.
– Igen. Akkor már érezte… Minden gólom után odamentem hozzá, és mint egy cirkuszi bohóc vagy artista bebókliztam neki: „Mester…”
– Ott, a díszpáholy előtt?
– A páholy előtt. A közönség meg a páholy körül… az egész közönség kiáltott: „Sebes-ség!” Még azok is mozdultak, akik vigyáztak rájuk…
– Mit kiabált a közönség?
– „Takarí-tás!” Hogy takarodjon Sebes, és Czibor jöjjön vissza.
Vélhetően hasonló, szovjetellenes megnyilvánulásoktól tartottak az 1955-ös magyar–szovjet mérkőzésen is. „Az OTSB agit-prop. osztálya hívja össze a sajtó, a rádió képviselőit egy értekezletre – áll a feljegyzésben – [amelyen] fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a labdarúgó-mérkőzés propagandáját megfelelően végezzék. Felelős: K. Béla, Sch. Árpád.” „Az OTSB 2000 db jegyet bocsát a pártbizottságok rendelkezésére, melyből 1000 db állóhely. Az OTSB kéri, hogy az 1000 állóhelyet olyan elvtársak között osszák szét, akik a játékosbejáró feletti részen (V–VI. szektor) helyezkednek el… Ezek az elvtársak fél órával a Népstadion kapunyitása előtt gyülekezzenek a Népstadion mellett [a Nemzeti Sportcsarnoknál], hogy csoportosan vonulhassanak be helyük elfoglalásához. A további 1000 ülőhely elosztását a pártbizottság saját belátása szerint végezze. Felelős: M. Géza.
Az OTSB felkéri a DISZ központi vezetőségét, hogy a rendelkezésére bocsátott jegymennyiséget a Bp. DISZ Bizottság, a MÖHOSZ, a Haladás SE [abban az időben az egyetemisták sportegyesülete volt], az MTSE, közép- és általános iskolák és a TF hallgatói között ossza szét…
A Bp. DISZ Bizottság hívja fel az alapszervi DISZ-titkárok figyelmét arra, hogy vegyenek részt az üzemekben, hivatalokban a mérkőzés jegyeinek elosztásában. Felelős: H. Tibor.” „A SZOT sportosztálya központilag szervezze meg, hogy a kiadott állóhelyi jegykontingensből annyi jegyet tartson vissza, hogy az I., II., III., IV., VII., VIII., IX., X. állóhelyi szektorokban mintegy 300-400 főből álló csoport egységes blokkot képezzen, amely lényegében irányítani tudja az illető szektor hangulatát. Ezek az elvtársak a kapunyitás előtt fél órával gyülekezzenek a Millenáris sporttelep mellett.”
Elképzeljük, amint bizonyos kezek és agyak azon fáradoznak, hogy kijelöljék azokat a pontokat a Népstadion nézőterén, amelyeket majd a megbízható elvtársak foglalnak el. A vörös foltok a szürke tömegben. A rendszer katonái, akiknek különleges pártfeladat jutott. Hogy miközben szórakozhatnak, őrködniük is kell a magyar–szovjet barátság felett. Akkoriban az is magától értetődő volt, hogy a díszpáholy bal oldalán, a J szektorban és jobb oldalán, az L szektorban korlátok helyett három-három sorban pártmunkások foglaltak helyet – védőpajzsnak. Élőfalnak. A díszpáholy mögött, a K szektorban is elvtársak. Az utóvédharchoz. A magyar–szovjet mérkőzésen legszívesebben az egész Népstadionba elvtársakat „telepítettek volna”, akik az ellenfélnek (bocsánat, a barátnak) szurkolnak. Mert így kívánja a nemzetközi helyzet meg a szocialista öntudat. De hát ezt mégsem lehetett.
Elégségesnek látszott az ügyes szervezés. Hogy a pártkatonákon kívül olyan emberek kapják a jegyeket, akikről feltételezik, hogy nem fognak cirkuszt csinálni.
Hazai válogatott-futballmeccsen aligha jegyeztek fel hasonló esetet! „… A SZOT kezelésében lévő többi jegyet úgy kell elosztani, hogy az egyesületek szétszórtan kapják az egyes szektorokba. Felelős: L. Tibor.
Különös gondot kell fordítani arra, hogy a jegyek milyen kezekbe kerülnek. Ezért elsősorban politikai [megbízhatósági] szempontok érvényesüljenek az illető sportműködésének figyelembevételével.
A Népstadiontól egészen a jegy átvételéig pontos kimutatásokat kell készíteni sorszám szerint, hogy a jegy kinek a kezébe kerül. A jegy tulajdonosa aláírásával bizonyítsa az átvétel megtörténtét.
A Belügyminisztérium Bp. főosztálya a megbeszélt helyeken és időben megteszi a szükséges intézkedéseket” – fejeződik be a feljegyzés.
A hatalomnak egyébként szerencséje volt. Hogy miért? A 87. percig vezetett ugyan a szovjet válogatott 1:0-ra, de aztán Puskás tizenegyesével kiegyenlített a magyar csapat, és ez is maradt a végeredmény. Többször leírtuk: ha Puskás azt a tizenegyest három perccel a mérkőzés vége előtt nem lövi be, a mai napig nem mosták volna le a csapatról, hogy lefeküdtek a szovjeteknek!
És akkor tényleg kitörhetett volna a botrány.
Persze így is az maradt meg egyesekben, hogy „na, megint nem sikerült, mert nem is sikerülhetett”.
Ami még a mérkőzés krónikájához tartozik: a magyar csapat nem játszott olyan jól, mint máskor. Machosnak kétszer, Hidegkutinak és Kocsisnak egyszer-egyszer nyílott góllövésre lehetősége, de hibáztak. Együttesünkből Buzánszky, Bozsik és Puskás emelkedett ki. Különösen Bozsik vállalt sokat magára, s a mezőny legjobb emberének bizonyult. Emlékezetes volt az az akciója, amikor három szovjet játékost is kicselezett, aztán ügyesen átadta a labdát a tisztán álló Machosnak. Gólhelyzetbe hozta őt – eredménytelenül.
Érdemes idézni Ellis angol játékvezető véleményét. „A magyarok túlhaladták a pályájuk delelőjét. Korántsem olyan jók, mint a 6:3 idején. Magyarország hazai veretlenségi rekordját csak büntetőrúgás mentette meg. A 11-es azonban teljesen jogos volt.”
Ha azonban Puskás Öcsi nem lövi be, feleslegesnek bizonyulhatott volna az alapos, mindenre kiterjedő szervezés…
origo.hu
Rendhagyó árverés – melltartók és bugyik milliós tételben a NAV kínálatában
