Nagy Imre és mártírtársai temetését megelőzően az MSZMP Központi Bizottsága, Politikai Bizottsága és az általuk irányított kommunista titkosszolgálatok természetesen igen sokat és behatóan vitatkoztak a várhatóan hatalmas tömegeket megmozgató demonstráció társadalmi hatásairól, de az ellenőrzés, befolyásolás mikéntjéről is. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1989. május 26-i ülésének jegyzőkönyvéből kiderül, hogy bár elvi szinten mérlegelték a tömegoszlatás lehetőségét is, ám Grósz Károly szavai mérvadók voltak. A pártfőtitkár úgy fogalmazott, amíg nem kezdődik rombolás vagy gyújtogatás, addig nem lehet fellépni, és nem is kell. Hozzáfűzte: „Jó idegekkel kell rendelkezni, és hagyni kell, hogy mozduljanak meg. És amikor széjjelmozdultak, akkor kell… Hát ezt a karhatalom tudja, erre van technológiája.” Aztán Grósz kimondja a verdiktet: „Négyszázezer embert széjjelverni vízágyúval egy temetés alkalmával politikailag elviselhetetlen. Neki lehet lódulni, ez technikailag megoldható.” A Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségén még állambiztonsági operatív bizottság is alakult „Nagy Imre és társai temetésének előkészítésére”. Mint a Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyvében közzétett dokumentumokból kiderül, a félelemtől átitatott fontoskodás a legkülönbözőbb prevenciós intézkedéseket szülte, s egészen részletes terveket dolgoztak ki nem csupán a gyászszertartást előkészítő szervezetek megfigyelésére, de még egyes személyek lehetséges kompromittálására is. A biztosítási terv és más anyagok egyaránt arról tanúskodnak, hogy operatív tisztek, titkos megbízottak és ügynökök egész hadát igyekeztek mozgósítani. Akkurátus pontossággal felsorolták, kinek mi a reszortja az újságcikkek meg-íratásától kezdve a megfigyelésig, befolyásolásig, s még a lehallgatott nyilvános telefonfülkéket is pontos lajstromba szedték. A „szélsőségesként” számon tartott szervezetek, így a Fidesz is külön figyelmet érdemelt ki. Medgyessy Péter és Horn Gyula politikai bizottsági tagok is megkapták például azt a szigorúan titkos belügyminisztériumi jelentést, amely szerint nehezményezik a jelentéstevők, hogy a Fidesz választmánya kidolgozott egy állásfoglalást, amelyben kifejtették, hogy június 16-át nem tekintik a nemzeti megbékélés napjának, mert az áldozatok és a gyilkosok közötti elhatárolás nem történt meg.
A mintegy félmillió ember részvételével, incidens nélkül lezajlott rendszerváltó tömeggyűlés után Orbán Viktor beszédével, illetve személyével már külön is foglalkoznak a legkülönbözőbb titkos dokumentumok. Egy III/III-as összefoglaló jelentés az egyik titkos megbízottra hivatkozva azt írja, hogy Orbán Viktor, aki a fiatalság nevében búcsúzott a kivégzettektől, „túl erősen beszélt, ennek ma már semmi értelme”. Egy másik belügyminisztériumi dokumentumban úgy fogalmaznak: „Azok az erők, amelyek a politikai demonstráció megvalósítását erőltették – az SZDSZ, a Fidesz …és más szélsőségekre hajlamos csoportok és személyek –, június 16-át csak egy állomásnak, erőfelmérésnek tekintik a hatalommal szembeni harcukban.”
Hornnak nagyon nem tetszett. Horn Gyulával Havas Henrik és Forró Tamás készített interjút a Magyar Rádió Első kézből című műsorában a Nagy Imre-temetés után. Az interjúkészítőknek arra a kérdésére, reagált-e hivatalosan a Szovjetunió arra, hogy a temetés előtti estén a Fidesz aktivistái tüntetést rendeztek a Szovjetunió budapesti nagykövetsége előtt, sőt, a temetés egyes szónokai a Magyarországon ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok azonnali kivonását követelték, az akkori külügyminiszter kemény szavakkal illette őket. (Bár Orbán Viktort név szerint nem említik – sem a riporter, sem pedig Horn Gyula –, mindenki tudta, ki sürgette a szovjet csapatok kivonulását a Nagy Imre-temetésen.) Az MSZMP-s politikus úgy vélekedett, a tüntetés nem használt a két ország kapcsolatának. Majd azt mondta: „Véleményem szerint ezek a megnyilvánulások nem éppen felelősségteljes gondolkodásról árulkodnak. Ugyanis nekünk alapvető szükségünk van arra, hogy ne csak jóban legyünk a mai szovjet vezetéssel, hanem folyamatosan erősítsük a kapcsolatokat, a bizalmat. Az ilyen szélsőséges megnyilatkozások ennek a jó szándéknak a gyengítését jelentik. (…) Rendkívül fontos lenne az, hogy a közvélemény határolódjék el az ilyen jelenségektől. Annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy akár a tüntetés, akár a Hősök terén elhangzott, már említett egyik beszéd csak egy nagyon kis csoportnak a véleményét fejezi ki. Hozzáteszem, hogy abban nemcsak szovjetellenes kitételek voltak, hanem nagyon éles, mondhatni útszéli hangnemben fogalmazott, gyűlölettől átitatott kommunistaellenes kijelentések is, amelyek végül is hasonló érzést válthatnak ki mások részéről. Tehát ez éppen nem a nemzeti megbékélés és a közös cselekvés ügyét szolgálja.” A híradások szerint Borisz Sztukalin budapesti szovjet nagykövet megelégedését fejezte ki Horn nyilatkozatával kapcsolatban. (M. D.)
„A hatodik koporsóban a mi elkövetkező húsz évünk is ott fekszik”
Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a ’48-ból, így nem engedhetünk 1956-ból sem.
Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, így le kellett számolniuk a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek.
Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbeli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és vissza- kényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.
Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóba nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.
Barátaim! Mi, fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generáció számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink.
A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és szabad választásokat követelőkkel szemben, bár fegyvereik súlyánál fogva megtehetnék, a Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez vagy Rákosiéhoz hasonló módszerekkel lépjenek fel.
Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az ’56-os forradalmárok véres harcokban, csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég merészség, hogy mindezt akarjuk, de csak akkor, beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni. Emlékezzetek: 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a párt napilapja, a Szabad Nép öles betűkkel hirdette címlapján: Soha többé! Csak három hét telt el, és a kommunista párt ÁHV-s keretlegényeivel békés, fegyvertelen tüntetők közé lövetett. Két év sem telt el, és az MSZMP Rajkéhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlanok százait, köztük saját elvtársait. Mi nem érjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéretével, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ezen a módon kerülhetjük el az újabb koporsókat, a maihoz hasonló, megkésett temetéseket.
Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. A magyar fiatalok előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek: meghajtják fejüket emléketek előtt.
Nyugodjatok békében!
Orbán Viktor beszéde, elhangzott 1989. június 16-án
