Én nem tudom...

Én nem tudom, igaza van-e Paul Johnsonnak, a kitűnő konzervatív angol történésznek, amikor Isten nyomában című könyvében komolyan felveti azt a kérdést, hogy egyes nemes emberbarát állatoknak, a kutyáknak és a lovaknak van-e lelkük, s rájuk is vár-e a túlvilág, amiről mi, emberek lényegében semmit sem tudunk. Ha tőlem kérdeznék, hogy Natasának van-e lelke, azt felelném, ha nekem van, akkor neki is, legalábbis több mint hétéves ismeretség után nehezen tudnám elképzelni, hogy én létezem, s örök életre aspirálok, ő meg csak úgy, mintha sosem lett volna, elenyészik a semmiben.
Az ember persze hajlamos rá, hogy a lelket összetévessze a szeretettel, s azt az emberközpontúságot, amelyet a jóindulatú kutyák tanúsítanak, antropomorf jelleggel ruházza fel. Az sem egyértelmű, hogy a gazda és a kutya kapcsolata mely esetekben hasonló a szülő és a gyermek viszonyához. Egy félelmetes, nagytestű bullmasztif iránt aligha viseltetnék apaihoz hasonló érzelmekkel, gondolom én, ugyanakkor látom, hogy adott esetben a legveszedelmesebb külsejű kutyák is úgy viszonyulnak szeretett gazdájukhoz, mint a gyermekek, s ez a ragaszkodás viszonzásra talál.
Natasa elmúlt hétéves, a szokvány kutyakorszámítás szerint ő már egy érett hölgy, tehát elvileg nem viselkedhet úgy, mint egy csecsemő. Olykor mégis úgy viselkedik, különösen akkor, amikor fél.
Az utóbbi időkben többször megfordultunk az állatorvos-tudományi egyetemen, s bár ott Natasát – egy-egy oltáson kívül – különösebb atrocitás nem érte, már a kapuban bizonyos aggodalomnak adja jelét. Ez abból áll, hogy a pórázát a szájába veszi, és int a fejével, hogy jobban tennénk, ha indulnánk hazafelé. A váróhelyiségben az izgalomtól remegni kezd. Most néhány hete, amikor egy nyakán lévő duzzanat miatt kerestük fel a sebészetet, én is aggódtam, ő pedig mintha megérezte volna, fölmászott az ölembe, s a vállgödrömbe fektette állát; közben éreznem kellett, ahogy megállíthatatlanul remeg. Úgy volt, hogy altatásos műtétre lesz szükség, közben a szeme is begyulladt, s több héten át naponta tizennyolc alkalommal kellett mindkét szemébe műkönnyet és gyulladásgátlót csöppenteni. A kezelést példásan tűrte, és nagy megkönnyebbülésemre a nyakán lévő daganat a betervezett műtét napjára felszívódott. Közben teljes bizalommal volt irántam, ha azt mondtam, csöpi, máris leült elém, és fölfelé nézett, várva a műkönnyet és a szemkenőcsöt.
Az állatorvosi klinikán a sebészet és a szemészet ugyanazon a tanszéken van, így a műtét betervezett napján dupla szerencsénk lett, egyrészt a szemész-sebész főorvos nyomát sem találta a kelevénynek, másrészt Natasa mindkét szeme rohamos javulásról tanúskodott. A műtét tehát elmaradt, de előtte több mint másfél órát vártunk tele aggodalommal. Aggodalmam ellenére látnom kellett, hogy jobb kutyabetegnek lenni, mint emberbetegnek, az állatorvosok, a professzortól kezdve a gyakornokig, több együttérzést és szeretetet tanúsítanak betegeik és azok gazdái iránt, mint amit az SZTK-rendelőkben általában tapasztalhatunk.
Natasa ekkor is a nyakamba mászott és remegett, hasonlóan több kis és nagy kutyához, akiket gazdájuk vagy műtétre hozott, vagy értük jött, hogy hazavigye őket. Elérzékenyítő volt nézni, amikor kinyílt a kezelő ajtaja, és az ápolók ölben hozták ki a frissen műtött, az altatástól még kissé bódult palotapincsit, dobermant vagy német juhászt. Volt, amelyik a saját lábán jött bicegve, s amikor megpillantotta a gazdit, a szemében felfénylett az, amit legszívesebben léleknek neveznék. Elemi erejű szeretet volt ott jelen minden esetben. Egy megemelkedett állapot jellemezte az egész aktust: ahogy a gerincműtött palotapincsi kis kosárkájában remegve gazdája kezére hajtotta a fejét, vagy amikor a begipszelt lábú német juhász az érte jött öregasszony ölébe bújt, s amikor a gazdák szeme könnybe lábadt. Jó volt ott lenni, bár még inkább jó volt épségben távozni Natasával, aki vígan vitte a szájában a pórázt, s rögvest behúzott a szemközti állatpatikába, hogy csokidropszot vegyek neki.
Hogy miért fénylik fel a lélek ilyenkor sokkal inkább, mint az ember-ember viszonyban, én nem tudom…