Közszolgálati adáshiba

A posztkommunista szocialistáknak – annyi más gyár után – mégsem sikerült leállítani a „Fidesz hazugsággyárát”. Vagy azért, mert az általuk oly sok kolumnás hirdetésben emlegetett nevezetes píáripari objektum csak a Köztársaság téri, nemzetközivé lett agytröszt felfűtött képzeletében létezett, vagy azért, mert a vadnyugati körözések hangulatát idéző, árokásó propaganda-hadjáratról a választók kifejezetten a bolsevikokra aszszociáltak, s nem akarták „újra az MSZP-t”. Valóságnak hitt fantazmagória vagy kontraproduktív kampánymodor – egyre megy. Demokratikus alapszabály: a választók mindig bölcsek; de ha kivételesen mégsem azok, akkor sem lehet őket leváltani.
Ám a választók egyúttal adófizetők, s ilyen minőségükben sok egyéb közszolgáltatás mellett a közmédia megrendelői is. Még akkor is azok, ha a kormányzat álszent módon (hogy kivédhetetlen anyagi függésbe hozza a közmédiumokat, s ezzel egyúttal ideológiailag rájuk is tenyerelhessen) átvállalja tőlük a készülékhasználati díjat. Nos, láthattuk, hová vezet mindez: a választási kampány során tapasztalt, még az ORTT által is kárhoztatott mértéktelen kormányoldali túlsúlyhoz a hírműsorokban, illetve a megfoghatatlan kormányoldali túlsúlyhoz a szórakoztató műsorokban. Aligha kell abakusz hozzá, hogy az ember nagy biztonsággal kijelentse: a közszolgálati helyiértékű Nap-kelte legnotóriusabb visszatérő politikus vendége idén Kovács László, a végül vesztes kormánypárt elnöke volt. S ha már itt tartunk, rögzítsük azt is, hogy a professzionalistának mondott Gyárfás-csapathoz fűződik a legszámottevőbb kampánycsendsértés is: ha nem direkt csinálták, akkor nyeretlen kétévesre vall, hogy Draskovics Tibort épp egy kampányplakát előtt bírják szóra. Még akkor jönnek ki jobban a szégyenből, ha azt mondják: de bizony, szándékos volt.
Mostanában többször is elmondták, leírták a baloldal kommunikátorai: unják már ezt a dumát a kilencvenszázalékos baloldali médiatúlsúlyról. Látszik rajtuk, hogy szívesen továbblépnének a problémán, mint mondjuk a Medgyessy-kormány a túl sokat tudó Kulcsár–Kerék duón. Pedig a végletesen kiegyensúlyozatlan szerkezetű hazai nyilvánosság a hazai alkotmányosság legsérülékenyebb pontja, Achilles-sarka: nem lehet túllépni rajta. Tessék csak belegondolni: ha ilyen választási eredmények születtek a kormánypártok nyolcvanszázalékos médiaelőnyével, milyen földindulás volna, ha ez a liberálbolsevik előny csupán negyven vagy húsz százalék volna? S mi történne, ha kifejlett demokráciákban korántsem szokatlan módon nemcsak miniszteri tárcája volna Magyarországon az esélyegyenlőségnek, hanem realitása is?
Mindez nem is az elképesztő kampánybeli egyoldalúság okán érdekes most (hiszen a kormányzó pártok a több lehetőséggel olyasformán éltek, hogy többet gyalázkodtak), hanem a választás utóélete miatt. Vasárnap este tíz óra, az Azori-szigeteken is lezárják az urnákat, nosza, lehet közzétenni az eredményeket. A közszolgálati tévék teszik is a dolgukat, árasztják az adatokat – egyes moderátorok csalódottsága azonban nem leplezhető. Képes-e elfogulatlanságot mímelni a pártszolgálatos médiamunkás? – teszem fel magamban a költői kérdést, ami gyorsan okafogyottá válik. Minek az a mímelés? Friderikusz Sándor például, akinek az üzenetrögzítőjén a pörgő nyelvű Lendvai Ildikó szokott szerelmes üzeneteket hagyni, úgy rohanja le az ünneplő hangulatba került Orbán Viktort, többször is feltéve bárdolatlan kérdését a Fidesz hipotetikus jövőbeli viselkedéséről, hogy azt hihetné a néző: fizetett emberünk csak jócskán elkésve hallgatta le ama legendás üzenetet. Mindez azonban lehet szubjektív benyomás is. Az viszont tény: a Magyar Televízió nem tartotta szükségesnek (vagy technikailag megoldhatatlannak bizonyult számára), hogy élőben odakapcsoljon az eredmények ismeretében mondott első Orbán-beszédre – azaz megfosztotta a jelenleg legnagyobb szavazótábort a pillanat katarzisának élményétől. A Duna TV-t is épp egy ilyen kapcsolásnál sújtotta kínos technikai malőr: ez a közszolgálati adáshiba azonban még véletlen is lehetett, ugyanis merőben ez történt a Hír TV közvetítésével is. (Bár akkor meg a hiba általában véve a közvetítő vonalban van.)
A Magyar Televízió diszkriminatív viselkedése az európai választások vitathatatlan győztesével szemben különösen akkor bántó, ha visszaidézzük a 2002-es választások első fordulóját, amikor nem csupán sikerült időben odakapcsolni Medgyessy Péter diadalbeszédére, de előtte még egy hosszan tartó, diadalmas tapssal is nyomatékosították a tévé-előfizetőben, milyen világ is jön ránk ezután. Nos, ezt a világot azóta alaposan kiismertük, s csöppet sem vagyunk boldogak tőle. Sejtettük, hogy a balliberális kormányhatalom minden sajtóorgánumot maga alá akar majd gyűrni, amire csak módja van – de hogy a totálisan elfoglalt köztelevízió még a látszatra se adjon ilyen kényes szituációban, azon újra és újra meg tud döbbenni a jóhiszemű polgár. Pedig voltak intő előképek. Baló Györgyék sajátos közvetítési stílusa az 1990-es, rendszerváltó választásokról, amikor mégsem az SZDSZ alakíthatott kormányt; vagy idézhetjük azt a botrányt, amikor a fél évszázad után első szabadon választott kormány eskütételének közvetítése fontosságban egy kupadöntő mögé került. Most fel van adva a lecke Rudi Zoltán kormányszócső-televíziójának (apropó: hol tart, milyen tempóban halad az előző végkielégítés ígért visszafizetése?): hogyan lehet érzékeltetni verbális vagy metakommunikációs eszközökkel, hogy a választók hibáztak, súlyosan tévedtek, amikor kormányváltó hangulatban járultak az urnákhoz? (Javaslom nekik az egyik kormánypárti lap abszolút tárgyilagos címadását, miszerint „Minden párt a maga javára magyarázhatja a választási eredményt”. Vajon hogy jutottak erre a salamoni következtetésre? Csakis úgy lehetett, hogy ránéztek a választási megyetérképre, amely egyhangú narancsszínben pompázott…)
Az, hogy a tévés közszolgálat már megint megbukott egy fontos vizsgán tárgyilagosságból és kiegyensúlyozottságból, nem meglepő a figyelmes szemlélő számára. Akár Tóbiás József vagy Kuncze Gábor is lehetne moderátor a Szabadság téren – utóbbi még büszkén a kamerába is mondhatná, hogy ő bizony azért szavaz az SZDSZ-re, mert övé a bolt. (Megjegyzem, egy normális médiaközegben csak az ettől eltérő pártpreferenciának volna hírértéke.) Komoly aggályok merülhetnek fel azonban abban a tekintetben, hogy a Magyar Televízió – még ha sport- és ismétlődiétára fogva túl is éli ezt a hosszú, forró nyarat – középtávon vajon alkalmas-e az elemi közszolgálati feladatok ellátására? A megújulási szándék, a komoly bűnbánat fontos jele volna, ha belátható időn belül felmondanák a baloldali és bulvármoderátorai, valamint reparálhatatlan elfogultsága révén súlyosan közszolgálat-ellenes Nap-keltével kötött műsoridő-kiajánlási paktumot. Rövid távon pedig igazán kiegyensúlyozott gesztus volna, ha bemutatnák a Hír TV felvételét, amint a kampányoló Medgyessy látványosan beint a választóknak, orális szexuális aktusra nógatva őket. Ne mondják, hogy ez nem közérdekű: a miniszterelnök nyilvános szereplése mindenképp az. Sőt nem kizárt, hogy a kormányprogram része.