Hogyan kezdődött az amerikai neokonzervatívok térhódítása?
– Annak idején, a 70-es években az amerikai közvélemény hatalmas csapásként élte meg a vietnami vereséget. A konzervatívok akkoriban indították meg a „gondolat háborúját”, amelynek gyümölcsei napjaikban érnek be. Azt tapasztaljuk, hogy a 70-es években létrehozott kutatóintézetek, alapítványok segítségével kísérletet tesznek az amerikai társadalom átformálására. A Reagan-korszakban alaposan felértékelődtek ezek az intézmények, hatalmas befolyást szereztek a kongresszusban is. Fontosságukat jól példázza az a tény, hogy az akkori kormány a közismerten konzervatív Heritage Alapítvány munkatársai közül fogadott fel tanácsadókat. Valahogyan így kezdődött a neokonzervatívok sikertörténete.
– Kiknek köszönhette a megválasztását Bush elnök?
– Az amerikai társadalom azon csoportjainak, akiket a 2000-es elnökválasztási hadjáratban tudatosan és célzottan szólított meg a republikánus kampánystáb. Azt megelőzően mindig az döntött, hogy melyik oldal képes magához édesgetni a középen álló szavazókat. Az ifjabb Bush tanácsadói azonban rájöttek arra, hogy a szavazók 15-18 százalékát kitevő keresztény fundamentalisták szavazataival jelöltjük célba érhet. Figyelmeztető jelnek számított apja 1992-es választási veresége, hiszen az a példa is azt bizonyította, az említett csoport támogatása sorsdöntő lehet egy-egy megmérettetésen.
– Szép számmal vannak az elnök környezetében olyanok, akik a politikai baloldalról érkeztek. Ilyen például Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes vagy Richard Perle, a neokonzervatív agytröszt vezetője. Ez utóbbi annak idején ráadásul a rivális Demokrata Párt tagja volt.
– Olyan emberekről van szó, akiket nem feltétlenül a múltjuk köt össze. A Bush-adminisztráció abban a tekintetben kétségkívül egyedülálló, hogy létezik egy ultrakonzervatív, antiszemita magja, és vannak zsidó származású, az izraeli Likud párthoz kötődő neokonzervatív tagjai.
– Nem találja – legalábbis európai szemmel – meglehetősen különösnek, hogy a világ vezető államának kormányát egyidejűleg segítik közismert antiszemiták és zsidók? Milyen közös nevezője lehet például Billy Graham prédikátornak és a már említett Paul Wolfowitznak?
– Nincsen közös nevezőjük. Mindössze annyiban hasonlítanak egymásra, hogy az elmúlt két évtized nagypolitikai történéseit kívülről szemlélték, nem kerültek hatalmi helyzetbe. Antiszemiták és neokonzervatívok egyaránt kötődnek a kormányhoz, többek között az ő munkájuk teszi működőképessé az állami gépezetet. Ha például Billy Graham esetét tekintjük, nyilvánvaló, hogy az elmúlt években döntően megváltozott a helyzet. A neves prédikátor a Nixon-kormány idején még csak az elnök lelki tanácsadója volt, ma azonban már az egyik legtekintélyesebb személyiség a Fehér Házban. De említhetném a Washington Times által „jobboldali születésű” fiúként jellemzett John Aschroft igazságügyi minisztert is, aki jogkörénél fogva felmérhetetlen hatalom birtokosa.
– Könyvében szemléletesen mutatja be George Bush környezetének mindennapjait. A kormány tagjai rendszeresen együtt imádkoznak, hívő embernek mutatják magukat. Mennyire őszinte ez a kép?
– Tény az, hogy elnök környezete nagyon vallásos. Bush beszédeinek írója, Michael Gerson is „újjászületett keresztény”, Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó édesapja pedig protestáns prédikátorként dolgozott. Meggyőződéses kereszténynek, ráadásul Bush barátjának tartja magát a szenátus legbefolyásosabb tagja, Tom De Lay, aki valóságos vallási hálózatot épített maga köré hivatalában. Ezek az emberek nemcsak az adminisztrációt vezetik, de a tájékoztatás felelőseivel, az újságokkal, a televíziókkal is kiváló kapcsolatot ápolnak. Ezért akadozik olykor az amerikai tömegtájékoztatás, gondoljon a legendásan elfogult Fox News működésére. Ami konkrétan Busht illeti, ő úgy érzi, isteni küldetést teljesít. Szentül meg van győződve arról, hogy a rá váró történelmi feladat a legkomolyabb kockázatok vállalására is feljogosítja. Az elnök ugyanakkor úgy hiszi, „újjászületésének” köszönheti azt is, hogy egyáltalán életben van. Egyszer, a protestáns kongregációk képviselőinek a következőképpen vallott erről: „Akár ebben a pillanatban is egy texasi kocsmában iszogathatnék ahelyett, hogy itt ülök önökkel az ovális irodában.” Ezzel egyidejűleg a diplomáciai kapcsolatokban is felülkerekedett a messianisztikus elem. Bush és környezete nem kételkedik abban, hogy a világ minden országának azonosulnia kell az általuk képviselt értékrenddel. Ez a fajta elhivatottság mindig is létezett az amerikai politikában, de ilyen mély cinizmussal mindeddig nem tárták a nagyközönség elé. Feltétlenül látni kell azt is, hogy a Bush-korszakban koncentrálódott a hatalom. Annak előtte a különböző ideológiák és nézetek képviselői békésen megfértek egymással az egymást követő amerikai kormányokban – ennek most vége, kizárólag a neokonzervatívok uralják a terepet.
– Az utóbbi időben sokat hallottunk a megromlott amerikai–francia viszonyról. Mennyire számottevő az ön hazájában az Amerika-ellenesség?
– Ez a kérdés azért is indokolt, mert ha fellapoz egy francia szótárt, megtalálja benne az antiamerikanizmus kifejezést. A jelenség tehát nagyon is jelen van hazám társadalmában, de hozzáteszem, a tengerentúlon is léteznek franciaellenes előítéletek. Az a tény, hogy az amerikai politika nem feltétlenül népszerű hazámban, nagyrészt a francia baloldal, a szocialisták, a kommunisták munkájának eredménye, akik a 30-as években nagy nyomást gyakoroltak az értelmiségre. Az akkori Amerika-ellenesség azonban nem tévesztendő össze a mai helyzettel, amikor a kritikusok elsősorban az iraki háborút hánytorgatják fel az Egyesült Államoknak.
– Vajon az Egyesült Államokban bekövetkezhet az ön honfitársa, Emmanuel Todd által megjövendölt hanyatlás? Statisztikai adatok tanulmányozása után ő arra a következtetésre jutott, hogy Amerika elveszítheti hegemón szerepét, birodalmi jellegét.
– Én azok közé tartozom, akik nem zárják ki az Egyesült Államok tartós egyeduralmát. Igaz, léteznek más meghatározó államok is, de a jelenlegi politikai és gazdasági mutatók alapján az amerikaiak kétségkívül szuperhatalomnak számítanak. A kép ugyanakkor rendkívül ellentmondásos. Az Egyesült Államok hatalmas deficitet halmozott fel, de ugyanakkor elképesztő mennyiségű pénz áramlik az országba. Óvnék attól, hogy politikai értelemben birodalomnak nevezzük a világ vezető hatalmát, de gazdasági értelemben ez az elnevezés helytálló.
Eric Laurent 1947-ben született. Egyetemi tanulmányait a kaliforniai Berkeley Egyetemen végezte. Az elmúlt évtizedekben – többek között – a L’Express és a Le Figaro újságírójaként, valamint a Radio France riportereként a világ számos országából tudósított. Jelenleg az LCI francia hírtelevíziós csatorna külpolitikai tanácsadója. Magyarul eddig két könyve jelent meg. (MN)
