Mit ér a márka, ha magyar?

Pártunk és kormányunk gáláns gesztusainak köszönhetően elveszítettük a pálinkaháborút, és megosztott első helyet értünk el a Tokaji márkanévért folytatott nemes küzdelemben. A szocialista és liberális kormány hozzáértő és a magyar nemzeti érdekeket messzemenően szem előtt tartó gazdaságpolitikájának következtében immár Pozsonyban készül a Sport szelet és a Piros Mogyorós, Csehországban és Lengyelországban sütik a „győri” jelzőt viselő kekszeket és egyéb édesipari termékeket, külföldre menekült a Boci csoki, és a Debreceni Dohánygyár bezárása miatt a multinacionális cég közleménye szerint „valamelyik környező országban” gyártják majd a Symphoniát is. A döntések nem mellékes következményeként több ezer ember kerül utcára.
A fenti lista nagy valószínűséggel korántsem teljes: mivel a fogyasztó nem arról híres, hogy vásárlás előtt-után nagyítóval végigböngészi a csomagolás minden egyes apró betűs mondatát, így előfordul, hogy hónapok-évek múltán vesszük csak észre, hogy gyerekkorunk kedvenc márkája már korántsem magyar termék, hanem valamelyik multinacionális nagyvállalat racionális döntése következtében immár egy távoli, ám roppant olcsó országban készül.
Vegyük sorjában a dolgokat! Miután elmúlt a privatizáció mindenhatóságába vetett illúziónk, rá kellett döbbennünk, hogy a világcégek jelentős része (tisztelet a kivételnek) nem gyárat, hanem piacot vásárolni jött Magyarországra. Ahogy birtokon belülre kerültek, megkezdték a tízmillió potenciális fogyasztó átdolgozását – édesipari példát hozva a Balaton szeleten és Duna kavicson szocializálódott magyar vásárló agyát például megpróbálták átállítani a lila tehén iránti sóvárgásra. Ha ez nem sikerült maradéktalanul – a Sport szelet például a nemzetközi márkák által telített piacon is képes volt megőrizni piacvezető pozícióját –, akkor a racionalizálás jegyében lelkiismeret-furdalás nélkül vonták össze a termelőkapacitásokat, és vitték külföldre a hagyományos magyar termék gyártását. A magyar vásárló különben meglehetősen konzervatív – a kutatások szerint például zömük hajlandó többet fizetni az egyik, Szegeden gyártott szalámifajtáért, mert az ismert márka egyben a minőség garanciája is.
Maradjunk még kicsit az elszlovákosodott rumos-kakaós édességnél. A felmérések szerint ha arra kérik a magyar embert, hogy soroljon fel csokoládémárkákat, az emberek felének az ötvenegy esztendővel ezelőtt (a Népstadion átadása tiszteletére) bevezetett szelet jut elsőként az eszébe. A huszonöt grammos kiszerelésben kezdő csokoládé termékskálája azóta sokat bővült: van már Sport falat és ostya, megvehetjük multipack és XXL csomagolásban, és megjelent a fehér csokis verzió is. A nemzetköziesítés már évekkel ezelőtt megkezdődött, hiszen hosszú ideje egy rasztafizurás, segítőkész fiatalember tűnik fel a reklámokban. Internacionalista lett a Boci csoki is, ugyanis átszervezi (úgy látszik, immár ez a politikailag korrekt jelző a gyárbezárásra és háromszázhetven ember elbocsátására) magyarországi tevékenységét a világ legnagyobb élelmiszer-ipari vállalkozásának magyar leányvállalata, így az összevont szerencsi és diósgyőri gyárakban már nem jut elegendő kapacitás az édességre, ez a jövőben Csehországban készül. Hogy mi köze mindehhez a kormánynak? A szakemberek szerint a környező országokhoz képest a magyarországi gyártás feltételei tovább romlottak, ezért léptek/lépnek így a multik, akik azért dönthettek volna másként is, mert a termelékenység növelésére és a racionális fejlesztésre vannak más lehetőségek is, például specializált termeléssel és termékfejlesztéssel.
Bár e sorok írója nem dohányzik, és az egészségre fölöttébb károsnak tartja a cigarettát, mégis nem mehetünk el szó nélkül a debreceni dohánygyár bezárása mellett sem. A vállalkozás honlapján erről így fogalmaznak: „a 2004. esztendő több szempontból is jelentős vízválasztó a cég életében. A Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő 2004. május 1-jei csatlakozásával közel egy időben befejeződött a dohánygyártás a Debreceni Dohánygyárban. (…) Természetesen a cég értékesítési és marketingtevékenysége tovább folytatódik Magyarországon.” Erről van szó – a beetetés és az eladás természetesen nem szünetel, a munkások viszont nyugodtan menjenek haza.
Persze lehet erre azt mondani, hogy bezzeg nem sírunk akkor, amikor például a Suzuki gyárat épít Magyarországon, holott gyárthatná az autóit Japánban. Erre volna néhány ellenérvem azon túl, hogy az autóipari multi külföldi gyárnyitása legyen a japán jegyzetírók problémája: a Suzukinak jóval olcsóbb és hatékonyabb, ha Európában gyártja az itt eladott járműveit – nem hinném ugyanis, hogy Esztergomban összerakott autót lehetne vásárolni a szigetországban. Az is valószínű, hogy az Esztergomban megtermelt haszon jelentős része japán bankokban vezetett számlákon landol, a márka nemzetköziesítése az ázsiai ország presztízsét emeli és hoz közvetett módon hasznot, míg a tőlünk elvitt magyar termékek esetében erről szó sincs, csak egyszerű profitmaximalizálásról. Nem utolsósorban az autó – vagy más nagy értékű műszaki cikk – más kategória, mint a napi fogyasztásra szánt termék, amely a tápértékén túl sokkal többet jelent a fogyasztónak: életérzést, nosztalgiát, hagyományt és biztonságot is.
Ami pedig a pálinkát illeti: a magyar pálinkafőzők két éve kivívták a jogot, hogy négy osztrák tartománnyal együtt a pálinka csak a magyar szeszt jelölje, amennyiben az százszázalékosan gyümölcsből, főzéssel, cukor hozzáadása nélkül készül. Akkoriban a románok még csak a tuicát és a rachiu elnevezést akarták magukénak, de a napokban harsogó győzelmi jelentésekben adták a világ tudtára, hogy megnyerték a pálinka- (vagyis a palinca-) háborút is, mivel Magyarország (Szanyi Tibornak, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium politikai államtitkárának dicsőséges közreműködésével) nem emelt vétót, és takarodót fújt a már megnyert csatában. A magyar pálinkafőzők (hatszázharminc vállalkozás) mi mást tehetnének, ha már a saját kormányuk elárulta őket: európai szervezetüktől kérnek segítséget. Hasonló megállapodásra került sor a tokaji bor esetében is, a két kormány egyezsége értelmében a Felvidéken 565,2 hektáron termelhetik a tokaji bor alapjául szolgáló furmint, hárslevelű, sárga muskotály és zenit szőlőt, és ebből szamorodnit, tokaji aszút, esszenciát, tokaji fordítást és máslást készíthetnek.
Font Sándor MDF-es politikus véleménye szerint kormányoldalhoz közel álló magyar vállalkozók érdeke, hogy Romániában pálinka készülhessen, ugyanis ott akarnak olcsó lepárlóüzemeket létrehozni. Eközben hazai kormánypárti lapok azt mondják: az erdélyi magyarok érdeke, hogy pálinkát főzhessenek, és éppen egy RMDSZ-es képviselő javaslatára került be a gyümölcstermesztési törvénybe a pálinka elnevezés. Aki gyakran jár Erdélybe, az tudja: a magyarok valóban főznek pálinkát (például a székelyföldi Oroszhegyen a messze földön híres szilvapálinkát), ám azt általában nem látta finánc – a román szeszipar és alkoholforgalmazás ugyanis maffiózók, volt szekusok és mai politikusok érdekeltségébe tartozik, nincs helyük benne a kistermelőknek. Privatizált már szeszfőzdét RMDSZ-es szenátor, az előzetes letartóztatásban ülő csíkszeredai Csibi István alkoholból gazdagodott meg, és agyonvert emberek, megalázott magyarok és tönkretett konkurensek jelzik terjeszkedését. A Palinca de Bihor, Palinca de Maramures, Palinca de Oas és egyéb címkéjű italoknak vajmi kevés közük van a magyarokhoz – ez a történet sem a nemzeti érdekekről, hanem a magánvagyonokról szól.