időjárás 32°C Marcell 2022. augusztus 14.
logo

Oszama bin Laden álma

2004.06.29. 23:00

Elképzelem, ahogy valahol az afgán-pakisztáni határvidék egyik barlangjában egy beesett arcú, szakállas férfi elégedett mosollyal írja a falra eszelős szent háborújának áldozatait. Fel-felnevet, amikor arra gondol, hogy az ellene indított nyílt harc csak jót tett neki, s a hitetlenek ellen indított eszelős hadjáratában éppen legnagyobb ellenségei, az amerikaiak segítenek neki akaratlanul is a legtöbbet. Hiába, a sorsuk immár végképp összeforrt. Attól a tudattól pedig már-már a könnye is kicsordul, hogy egy-egy videoüzenetére ezrek és ezrek szorítják elszántan ökölbe a kezüket, és indulnak harcba a világot uraló keresztény-zsidó civilizáció ellen. Nincs már biztos pont sehol a világon, s szervezete, az al-Kaida nevében már Európa szívében is robbantanak. A kisujját sem kell megmozdítania, és nevének hallatán milliók rezdülnek össze tehetetlenül. Igazi szellemi vezére lett egy napról napra dagadó ármádiának. Történelmi személyiség, akinek nevét immár biztosan nem lehet majd kihagyni XXI. század elejét tárgyaló krónikákból. Mindig is erre vágyott, ám igazából nem gondolta, hogy mindez ilyen gyorsan bekövetkezik. Mint ahogy abban sem bízhatott, hogy skalpjai közé lassan olyan neveket írhat fel a barlang falára, mint George W. Bush vagy Tony Blair. Bukásuknak ugyanis egyik legfőbb okozója ő lehet. Már emeli a krétát, de végül leengedi a kezét. Nem kell kapkodni, a lista így is tekintélyes.
E barlang falára vésett képzeletbeli listán ott vannak a New York-i ikertornyok, a Pentagon, de a gyűlölt Szaddám Huszein is, Istentől elrugaszkodott pártjával, a Básszal együtt. Ott díszeleg Aznar kormánya, a genfi konvenció, az ENSZ tekintélye, a történetének talán legnagyobb válságát közvetve éppen őmiatta, az iraki háború kapcsán átélt NATO, a Daily Mirror szerkesztője, egy brit katonai szakértő, egy miniszter és a BBC elnöke is. Kiemelt helyen, aláhúzva láthatók a megbukott, félretolt nemzetközi jog, az immár harmadik éve a terrorizmustól való félelem miatt visszaszoruló demokratikus szabadságjogok, s bekeretezve egy nemrég megismert név, Abu Graib, a szégyenfolt Amerika demokratikus imázsán. E győzelmi jelentésből nem maradhat ki a közel-keleti rendezésre összehozott útiterv, a hitetlenekkel kokettáló szaúdi uralkodóház washingtoni kegyvesztettsége, gyengülése, de az afganisztáni állapotok sem, a kiújuló harcokkal, az ópiumtermelés ismételt virágzásával. Nem lehet kihagyni e sorból az európai országok megosztottságát vagy az Egyesült Államok és Franciaország között dúló diplomáciai háborút sem. Természetesen ott van e virtuális listán Amerika, vele a fejlett világ sérthetetlenségének tovatűnt mítosza, e társadalmakban eluralkodó félelem, bizonytalanság, a világot ma uraló egyetlen birodalom gyengeségének felmutatása, s hát csupa nagy betűkkel Irak, amely oly hosszúra duzzasztotta Oszama bin Laden győzelmi jelentését.
Irak megtámadásának kiprovokálása ugyanis felnagyította, előhozta mindazokat a törésvonalakat, gyengeségeket, működési zavarokat, amelyekről a fentiekben szó volt. Dzsúdós hasonlattal a könnyebb versenyzőnek csak akkor lehet esélye nehézsúlyú ellenfelével szemben, ha annak hatalmas tömegét hívja segítségül, csakis ennek lendületét ellopva, tehetetlenségét kihasználva kerekedhet fölé. Bin Laden azonban korántsem könyvelhette el előre a győzelmet, hiszen még e rossz jegyben s még ennél rosszabb előjelekkel induló háború is alakulhatott volna jobban a mostaninál. Gondoljunk csak arra, hogy az iraki tábornoki kar egy részének árulása következtében demoralizált irakiak jelentős része meglehetős közömbösséggel fogadta Bagdad s az ország elfoglalását. A rendszer szétesése, az ország feladása okozta sokk egy időre megbénította az embereket. Az amerikaiaknak tehát mintegy fél évig komoly esélyük volt arra, hogy hosszú távon ellenőrzésük alá vonják Irakot, de a mostanihoz hasonló helyzetet legalábbis elkerüljék. A vártnál könnyebben ölükbe hullott zsákmányt azonban nem becsülték meg. Saját csapdájukba estek, s naivan maguk is elhitték a külvilág meggyőzésére, valódi stratégiai célok elleplezésére hangoztatott szólamokat az irakiak felszabadításáról, a demokrácia exportjáról. Ahelyett, hogy a kommunális infrastruktúra helyreállításához, a gazdaság élénkítéséhez hozzáláttak volna, a zsákmány elosztásával kezdtek foglalkozni. Az oly fontos első hónapokban a lakosság nem kapott semmilyen pozitív jelzést mindennapi gondjainak enyhítésével kapcsolatban. Az újjáépítésre még retorikában sem fektettek elég hangsúlyt. Mindez hamar felnyitotta a szemeket, és növelte a megszállókkal szembeni ellenszenvet. A politikai destabilizálódás eközben az informális új vezetők körüli ösztönös önszerveződés felé lökte a tömegeket. Majd minden nagyobb településen, a városokban pedig különösen, egyre-másra szerveződnek a fegyveres önvédelmi csoportok. Mindez logikusan vezetett összetűzésekhez a koalíciós erőkkel. Az amerikaiak a háború utáni Irak egyetlen komoly problémáját sem tudták megoldani, így végletesen maguk ellen fordították az elkeseredett irakiakat. A lakosság többsége egyszerűen nem jut ivóvízhez, villany, szakszerű orvosi ellátás nélkül él és éhezik. Az életszínvonal a 2003. márciusihoz viszonyítva ötödére esett. Ezek után aligha lehet csodálkozni, hogy az amerikaiak nem felszabadítók az iraki nép szemében.
Ez a legdrámaibb következtetés, amit az Egyesült Államok most a maga számára levonhat. Megszállók maradnak kivonulásukig, e tény minden negatív következményével együtt. Nem kevésbé fatális momentum Amerika számára, hogy az ellenállás hamar nemzeti-felszabadító jelleget öltött. Igaz, hiányzik a karizmatikus vezető, az átfogó ideológia, a cél is csupán egy darabig közös, a fellépés ösztönös, a tervek nem összehangoltak. Mindemellett észrevehető a belső fejlődés is, az ellenállás érezhetően strukturálódik, és a lakosság mind szélesebb rétegeit öleli fel. Mind nagyobb a társadalmi elfogadottsága, a jelenség mind jobban heroizálódik s itatódik át romantikával, cementálva így mindinkább az iraki lakosságot. Figyelmeztető az amerikaiak számára, hogy a hagyományosan világi Irakban mindinkább előtérbe kerül a vallási aspektus. Az ellenállás egyértelműen kristályosodik ki a vallási vezetők körül, akik ideológiát adnak az Amerika elleni harcnak. A lecsúszott, elkeseredett, szegény tömeg számára pedig a vallási jelszavak mindennél érthetőbb közös alapot adnak az összefogásra. S figyelembe véve a szomszédos síita Iránt és a mindinkább a terroristák fészkévé váló Szaúd-Arábiát, ez az erősödő attitűd további lökést kap külföldről. S az a tény, hogy a világi Irakban ma már egyre inkább az Allah Akbar jelszava alatt folyik a partizánháború, talán mindennél nagyobb vereség az amerikaiak számára. S azzal, hogy a megszállás következtében mindinkább körvonalazódik a civilizációk huntingtoni szembenállása, lényegében amerikai segédlettel teljesítették be Oszama bin Laden álmát. S ha mindehhez hozzáveszszük, hogy közel három év után vészesen apad a szeptember 11-ből eredő bizalmi tőke, egyre kevésbé tekinthető Amerika áldozatnak, erősödik a Washingtont agresszorként kezelő vélemény a világban, akkor immár a végkifejlettől függetlenül elmondhatjuk, Oszama bin Laden a Fehér Ház neokonjaival íratta meg saját sikertörténetét.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.