Az én látásmódom szerint – tudományos kutatóként megtanultam –, hogyha meg akarsz érteni bizonyos jelenségeket, akkor mindig egy határesetet kell tanulmányoznod. Románia is ilyen határeset. Hozzáteszem, határesetnek is különleges. A kialakult helyzetet egy hosszú és szerencsétlen eseménysor készítette elő. A kommunista erőszak a korszak első éveiben talán itt volt a legdurvább: 1,2 millió bebörtönzött ember, több mint 200 ezer kivégzés, de még ennél is súlyosabb tétel volt az értelmiség megsemmisítése. Máramarosszigeten egy olyan speciális börtön működött, ahol kizárólag az elitet tartották fogva: az igazságszolgáltatás embereit, egyetemi kádereket, magas rangú katonatiszteket, mindazokat, akik a nemzeti lét védelmezői voltak korábban. Ezt követte Ceausescu diktatúrája, amely a már említett elnyomásnál még durvább formát alkalmazott. Megjegyzem, a Jaruzelski-féle katonai diktatúra ehhez képest előrehaladott demokrácia képét mutatta, míg a Kádár-rendszer álmaink netovábbját. Ceausescu egyszerűen lecserélte a titkosszolgálat embereit saját céljai érdekében. Például Albániában, Berisha barátom mesélte, a titkosszolgálatnak csak kezdetleges formája létezett, ezzel szemben nálunk a román politikai rendőrség 1989-ben egy jól fizetett hadsereget jelentett, akiket az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban képeztek ki, s annyira felkészültek, hogy még arra is képesek voltak, hogy a teljes román külkereskedelmet a kezükben tartsák.
Románia a külkereskedelmét csakis a titkosszolgálatain keresztül bonyolította. Volt olyan katonai egység a Securitate külügyi részlegén, amely egy lehetséges államcsíny előkészítésén dolgozott. Ugyanis ezt az elitet, a Securitate és a kommunista nómenklatúra második vonalában lévőket nem érdekelte más, mint hogy ugyanaz kijárjon nekik is, mint ami Ceausescunak jutott. Az első pillanatban a kérdés csak úgy merült fel, hogy el kell távolítani Ceausescut, megőrizve a kommunizmust, felhasználva Ceausescu tapasztalatait, s azt egészítve ki ennek a fiatal szekus nemzedéknek a tudásával. A Nyugat nekik csupán arra volt jó, hogy az agyafúrt román azt mondja nekik, amit hallani akarnak, miközben azt teszi, ami a saját hasznára van. Innen kezdődik a román posztkommunizmus meséje.
De a dolgok nem egészen úgy történtek, ahogyan szerették volna, ugyanis az államcsíny elkövetése a nép szempontjából végül is pozitív eredményre vezetett. – Csak egy példát mondanék: Románia olyan állam, amelyiknek két későbbi államfője 1989-ben, ugyanabban az időpontban két különböző helyszínen tartózkodott. Én a diákjaimmal és a családommal – a feleségemmel és a gyermekeimmel – részt vettem a forradalomban. Eközben Ion Iliescu azon mesterkedett december 22-én, hogy ezt a forradalmat miként kobozza el tőlünk.
Az államcsínyre 1989 decemberében került sor. Akkoriban érkeztek meg az exportból származó pénzek. Ceausescu nem importált semmit az országba, az exportot támogatta kizárólag, de az abból származó pénzeket az állam soha nem látta viszont. Tehát ott ültek a mai gazdasági oligarchák – akik a Securitaténak és a kommunista nómenklatúrának már említett részéhez tartoztak –, és várakoztak. De történt valami nem várt dolog. 1989 decemberében a népi megmozdulások miatt a Securitate paktumot kötött az alvilággal. Ugyanis az igazi szakadárok az üzletvezetők, a recepciósok, a vendéglősök, a taxisofőrök világából kerültek ki, akik a szeku informátorai vagy kollaboránsai voltak. Nekik volt pénzük.
A szekusok annyira előrelátók voltak, hogy már 1988-ban, egy évvel a forradalom előtt meggyőzték Ceausescut arról, hogy a születésnapján hirdesse meg az általános amnesztiát. Ekkor szabadult ki egy sor köztörvényes bűnöző, akiknek el is törölték a priuszát. Ettől kezdve zavartalanul vehettek részt a Securitate új hálózatának kiépítésében, amely fokozatosan egy igen jól működő maffiává alakult át.
Iliescu elnök, szándéka szerint – amelynek hangot is adott –, egy Ceausescu nélküli kommunizmust szeretett volna felépíteni. Időben észrevette, hogy ez a rendszer, régi formájában, nem őrizhető meg, ezért új kereteket teremtett neki a Nemzeti Megmentési Fronttal. Így a népben azt az illúziót sikerült keltenie, hogy ők is részesei a demokratizálódás folyamatának. Ekkor az említett maffia átalakította a helyi kommunista vezetést és a nómenklatúrát úgy, hogy ezek lettek az alapjai a megjelenő kis történelmi pártocskáknak és civil szerveződéseknek.
A Nemzeti Megmentési Front elhatározta, annak érdekében, hogy legitimmé válhasson, közvetlenül is részt vesz a választásokon – tegyük hozzá, hogy a teljes államapparátus támogatásával. Így sikerült az ellenzéket már az első pillanatokban tönkretenni. A következő lépés – mondanom sem kell, ez is megkülönböztet bennünket a szomszédos népektől – a félelem légkörének újrateremtése volt. A totalitárius államok nem tudnak a megfélemlítés eszköze nélkül élni. Romániában egy olyan kísérlet kezdődött el, amely minden addig ismert módszertől különbözött: látszatdemokrácia, félelemmel fűszerezve.
Így jelentek meg már 1990 első napjaiban az egyetemi irodám ablaka alatt bizonyos emberek, ugyanis a Bukaresti Egyetem a román megújulás szimbólumává lett, mert a diákok és tanáraik egyként vettek részt a forradalomban. Tehát itt jelentek meg néhányan, azokkal a bunkósbotokkal, amelyeket már Temesváron is használtak, azt kiabálva: Mi dolgozunk, és nem gondolkodunk! Emlékszem arra az Egyetem téri nagygyűlésre, amely a modern kori Európa történelmének leghosszabb tömeggyűlése volt. A hadsereg sem tudta szétzúzni, pedig megkísérelték. Ezért Iliescu elnök odarendelte a bányászokat. Egyértelmű volt, hogy a bányászok háta mögé bújva a Securitate támadott meg bennünket. Románia korábbi katonai főügyésze nyomozta ki a bányászjárás részleteit, és félreérthetetlenül el is mondta, hogy a vallomásokból és a nyomozás eredményéből az derült ki, hogy a bányászok nem maguktól jöttek, hanem küldték őket. Azóta volt még egy bányászjárás 1999-ben, amely nem volt más, mint egy újabb államcsínykísérlet. Az igazságügyi vizsgálat újra csak világossá tette, hogy ismét a régi szekusok próbálták felhasználni a munkások elégedetlenségét, közben újra elhintve a félelmet is a nép körében.
Románia mindössze egy érzéki csalódás, és nem egy ország. Olyan médiavilágot működtet, olyan televíziókat, amelyek dicsőségére válnának a nyugati országoknak is, franciáknak, angoloknak, olaszoknak. S mindezt egy rendkívül szűk médiapiacon teszi, mert semmi célja nincs, csak a pénzmosás. Ők megértették a kommunikáció jelentőségét, amely, ha igazi, akkor művészet, ha nem, akkor gyalázat. Ők az utóbbit választották, s a kommunikációt manipulációra használják. Mi ezt nem tanultuk meg, de sajnos a kommunikáció igazi tudományát sem. – Szerintem emiatt veszítettünk.
Az átmeneti időszak sehol sem volt játék. Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Bulgáriában vagy Albániában – és mindenütt másutt a kommunizmus bukása után – legalább négy évig jobbközép kormányok álltak az egyes államok élén: demokratikusak, nemzetiek, keresztények vagy liberálisok. Nekik volt merszük arra, hogy valamiféle reformot elindítsanak, de ez nem csak bátorság kérdése volt, hanem azé a legitimációé is, amellyel a nép felruházta őket. – Képzelje el, hogy még ezekben az országokban is a volt titkosszolgálatiak és a kommunista nómenklatúra tagjai igen erős bel- és külpolitikai kapcsolatokkal rendelkeznek máig. De mégis létrejött egy új képződmény, amely a demokratikus választások alapját jelentette, olyan erő, amely fel tudott emelni egy-egy pártot. Romániában ez nem történt meg. – Sőt odáig is elmennék – s ez nem cinizmus részemről –, hogy egyetlen maffia helyett jobb, ha kettő van, amelyek egymást ellenőrzik. Ez tipikus balkáni jelenség. Az egyetlen központ egyeduralkodása közvetlenül vagy közvetetten különösen kényes helyzetet jelent.
– 1996-ban egy teljesen csődbe ment országot vettem át, szétzüllött pénzügyekkel, kifosztott bankokkal, hiányos infrastruktúrával, elképesztően nagy adósságokkal – most ismét hasonló helyzetbe kerülhetünk. Hogy is mondjam, ez talán valamiféle öntudatlan állapot eredménye, határok és mérték nélküli állapoté. A pszichológiában ismernek effélét: vágy a magamutogatásra. Romániában, ezekben az újgazdagokban nincs meg az a tisztességtudás, az a jómodor, hogy ne fitogtassák a gazdagságukat. Remélem, ez elvezet odáig, hogy az ország lakosságában feltámad a valóságos rendszerváltás iránti igény. Csak az a kérdés, hogy ki lesz az, aki majd a felgyűlt emberi elégedetlenséget kezelni tudja.
(Balogh Júlia és Vitézy László filmsorozatuk első részében Emil Constantinescuval, Románia volt államfőjével készített interjút a Hír TV-ben. A következő részt, a Lech Walesa lengyel köztársasági elnökkel folytatott beszélgetést szombat reggel hét órakor mutatja be a Hír TV.)
zenész
Phil Collins kórházba került
