(szégyen-e a göngyöleg…)

Én nem tudom, hogy szántszándékkal alázom-e meg magamat, amikor saját kezűleg viszem vissza az élelmiszer-áruházba a kiürült betétes üvegeket. Egyszer szembe jött velem a feleségem az árkádok alatt, mikor a körút és a Rákóczi út sarkán lévő Smatch felé igyekeztem, mindkét kezemben nagy mennyiségű göngyöleget cipelve. Nem ismert meg, elment mellettem, mert hajléktalannak nézett, aki épp most fejezte be kukás körútját. Szégyen ide, szégyen oda, félhavonként tizenhat üres sörösüveggel nekivágok a körülbelül hatszáz méteres útnak, hogy tizenhat telivel térjek vissza, ami alapján kiszámítható: napi egy üveg sört iszom kardiológusom egyetértésével.
Tehát kezeimben egy-egy nagy nejlonzacskóval belépek a Smatchba, környékünk legnagyobb élelmiszer-áruházába, s elindulok jobbra, ahol a zöldségespolcok között egy ajtó van, amelyen egy peremes ablak nyílik. A perem körülbelül tíz centiméter széles, öszszesen mintegy tíz üveg fér rá. Van egy szélesebb perem is belül, amely valaha, fénykorában, ha felhajtották, enyhe lejtőt képezett, így az üvegek ráhelyezése bizonyos kockázattal járt. Ez a perem azonban néhány hónappal ezelőtt végképp lenyaklott, így tizenhat sörösüveg egyidejű elhelyezésére nincs lehetőség.
Az üvegvisszaváltást a zöldségespultokat fel-feltöltő hölgyek végzik, legtöbbször szótlanul, s bizonyos kivárás után, ami emlékeztet az SZTK-ban töltött időkre. Általában az egész tranzakció során kedélytelenség tapasztalható, így némán és szerényen állok rakományommal az ajtó előtt, míg a polcoknál szorgoskodó hölgy némi ingerültséggel abba nem hagyja fontos munkáját, és be nem áll zordan az ajtó mögé. Ilyenkor a fejlett szocializmus közegében érzem magam, a feleslegesség és nemtelenség fájdalma jár át. Felajánlom: ha kapok egy megfelelő sörösrekeszt, boldogan belerakom üvegeimet, majd a rekeszt a raktár kívánt pontjára szállítom. E javaslatomra kedvetlen pillantás a válasz, a raktárba a magamfajtának ugyanis tilos belépni .
Ezért óvatosan a peremre rakom az üvegeket, átveszem a blokkot, melyet a pénztárnál beválthatok. Megköszönöm, és elsurranok.
A minap azonban egy hölgy az ajtón kívül állva utasított, hogy rakjam a peremre az üvegeket. Mivel tudtam, hogy ezután neki be kell mennie, aggodalmamat fejeztem ki az ajtó ide-oda lengése miatt. Sajnálkozó pillantást kaptam válaszul, gondoltam, a hölgy kötéltáncos, aki nem véti el a lépést. Elvétette. Miután elhelyeztem a peremen nyolc üveget, bement, és irigylésre méltó biztonsággal behúzta maga mögött az ajtót. Az üvegek meginogtak, és egyikük, a legügyetlenebb lebukfencezett, s a kövön a nyakán szegte. Ettől tartottam – szaladt ki a számon, de rögvest ráébredtem, a fejlett szocializmusban a Smatchnál az ember ilyet nem mond. A hölgy beütötte a pénztárgépbe a göngyöleg ellenértékét, de oly ügyesen, hogy a slejfnin nem egy, hanem öt különböző tétel szerepelt. A végösszeg 375 forint volt, ami tizenöt üveg ellenértékének felel meg. A hölgy az üvegtörést a számlámra írta, majd miután helytelenítésnek adtam hangot, némi undorral azt mondta: csak nem képzeli, hogy ellopok magától huszonöt forintot?
Nem képzeltem.
A hölgyet nem hibáztatom. Megfelelt a szocialista etalonnak. De akkor miféle intézmény a Smatch, amely a Meinl utódjaként árul ezt meg azt Budapest közepén, most már tövig bent az EU-ban?
Mondom az üzletvezetőnek: Uram, adjon nekem egy deszkát, szöget meg kalapácsot, én olyan lehajtható polcot ácsolok önnek az üvegvisszaváltó-raktár ajtajára, hogy Brüsszel a csodájára jár. Azt felelte, nincs kalapácsuk. Hogy miért ragadt rá a Smatchra a Kádár-kori közértek stílusa és az üveg-visszaváltási undor, én nem tudom…