Nobel-díjat adok annak, aki egyet is kihoz közülük – mutat a sárban dagonyázó kocákra Tóth Péter, az emőd-istvánmajori telep tulajdonosa. – Nagyon összetartók, és jaj annak, aki bántani próbálja őket. Ha megvadulnak, még a kutyát is széttépik egy pillanat alatt.
Kétségtelenül jóval közelebb áll őséhez, a vaddisznóhoz a forgácsszerű szőrzettel borított mangalica, mint a hazai hizlaldák többségében tenyésző „kopasz” rokonaihoz. Bár ez a rokonság igen távoli: csíkos malacokat fialó sertésünk a parlagi disznók és egy sumadija nevű szerb fajta keresztezéséből jött a világra. Méghozzá 1833 tájékán, miután József nádor meglátogatta Milos szerb fejedelem birtokát. Az onnan elhozott tíz koca és két kan a nádor kisjenői telepén lépett frigyre a szalontai és bakonyi sertésekkel.
A bakonyiak és sumadiják származéka óriási karriert futott be. A zsír régebben fontos szerepet töltött be a tartósításban, és a nehéz fizikai munkához nélkülözhetetlen táplálék volt. József nádor jó időben keresztezett, mivel a mangalica az akkoriban világpiacra kerülő híres magyar szalámiknak és kolbászoknak is kiváló alapanyagául szolgált. Sertésünk hamar megjelent a parasztudvarokban, és fénykorában milliós létszámával szinte egyeduralkodóvá vált.
A magyar rög szülötte ellenálló, jól tűri a csípős teleket és a nyári hőséget, az ennivalót illetően sem igényes. Ám a mangalica értékes tulajdonságai a Kárpát-medencén kívül mit sem érnek. Már az 1890-es években próbálták honosítani a németek, osztrákok, de sikertelenül.
– A másfél mázsás hízókból akár hetven liter zsírt is ki lehet sütni. Meglehetősen kevés rajtuk a hús, az izomzat, el nem tudom képzelni, mi mozgatja a testüket – figyeli Tóth Péter az ólakban nyüzsgő sertéseket. Csakugyan fürgék, harcos természetűek, pedig a gazda szerint ők sem vetik meg a heverést, és ugyanolyan étkesek, mint húshasznú társaik. Lufi, a nevéhez méltóan pufókra hízott vak mangalica békésen szunyókál a betonúton. Csak akkor pattan fel vékony csontú lábaira, amikor a fotózás érdekében felébresztjük. Nem lehet a többiek közé engedni, mert elpusztítanák. A gazdaság vezetői megsajnálták, már nem kell tartania a vágóhídtól. Ő lett Emőd-Istvánmajor kabalaállata.
Szükségük is volt a szerencsére a mangalicáknak az utóbbi évtizedekben, mert a fajta többször kis híján kipusztult. A magyar sertés fénykorának a második világháború vetett véget. Azzal kezdődött, hogy a szovjet csapatok jelentős állományokat szállítottak el jóvátétel címén. (Kazahsztánban, Csecsenföldön a hetvenes évek végén számottevő mangalicatenyészeteket tartottak nyilván.) Aztán a napraforgóból készült étolaj és a húsukért tenyésztett fehér sertések teljesen kiszorították őshonos fajtánkat, amelyet génbankokba menekítettek a szakemberek. A nyolcvanas években pár száz jószág nevelkedett téeszekben és állami gazdaságokban. Hasznukat, tartásuk értelmét nem látták ugyan, de arra jók voltak, hogy a fővárosból kilátogató vezető elvtársak kuriózumot láthassanak. Ugyanakkor nemegyszer a mangalicák számlájára írták az üzem veszteségeit.
– Amikor 1991-ben összeszedtem az országban fellelhető példányokat, a kipusztulás szélén lévő állományokat találtam. Fecskehasú és vörös mangalicából mindössze 32, szőkéből 138 koca maradt. Senki sem törődött velük a nagy felfordulásban – mondja Tóth Péter, aki akkoriban egy spanyol barátja támogatásával járta a vidéket terepjáróval, és egyenként vásárolta fel őshonos disznóinkat. Barátja a neves sonkagyáros Olmos család sarja volt. Ez a família nagy szerepet vállalt a spanyol nemzeti fajta, az ibérico megmentésében. Amikor Hajdúböszörményben szemügyre vették a szégyellt és eldugott mangalicákat, elképedve tapasztalták, milyen nagy a két fajta közötti hasonlóság. A felfedezés kapóra jött az Olmos családnak: a híres serranói sonkához ugyanis kifejezetten zsíros és persze egészséges alapanyagot kerestek.
A spanyolok és Tóth Péter által közösen alapított cég tíz évvel ezelőtt számottevő mangalicaállományra tett szert, amelyet az emődi téesz rossz hodályaiban helyeztek el. A szövetkezet tönkrement, így a telep egészét megvásárolta a spanyol–magyar kft. Háromszázmillió forintos beruházás után alakult ki a mai állapot, amikor a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete által felügyelt hazai állományt meghatározó tizenkilenc vérvonal mindegyike innen származik.
– Kisjenő után Emőd-Istvánmajor! – emlegeti büszkén a cégvezető, jelezve abbéli meggyőződését, hogy telepe a mangalicák jövője szempontjából ugyanazt a rangot vívta ki magának, mint a fajta szülőhelye.
Kétségtelen, hogy a nem is olyan rég még lesajnált és piacképtelennek tartott mangalica manapság olyasféle csodaállat hírében áll, amely mentőövet jelent a piaci zavarokba és az unióba belerokkant sertéstartóknak. Tóth Péter szerint egyfajta néphóbort alakult ki, amelynek nem sok köze van a valósághoz. Leginkább azok tévednek, akik azt hiszik, hogy a mangalica olyan befektetésnek számít, amelynek nyomán a semmiből is aranyat lehet csinálni. Feltűntek a pénzemberek, a hirtelen meggazdagodni vágyók, akiknek meglódult a fantáziájuk, amikor meglátták a szupermarketek polcain a hagyományos sertésáru többszörösébe kerülő mangalicatermékeket. Pedig ezek előteremtéséhez az értékesítési árral arányos fáradság és pénz szükségeltetik. Ha tavasszal kihajtanak száz mangalicát, ősszel szinte ugyanennyi jön vissza, vagyis rossz körülmények között is megél a fajta, de csak az önfenntartásra törekszik. A piacképes szaporulathoz a hagyományosnál korszerűbb telepre, takarmányozásra van szükség.
Az elszánt mangalicatartóknak viszont hosszú távú biztonságot nyújt a fajta. De csak a spanyol vonalon keresztül, mert Tóth Péter tapasztalatai szerint a szakmai egyesületet kikerülők a jószágok leadásakor kilónként legalább száz forint veszteséget könyvelnek el. Az egyesület 160 tagja egyébként tízezer mangalicát tart. Az állomány jövőre várhatóan megduplázódik. A sonka és a karaj – magyar színekben és megjelöléssel – Spanyolországba kerül, a többi húsféleségből pedig a Gyulai Húskombinát Rt. dobott piacra egy termékcsaládot. Robbanásszerű növekedés várható, a déli partner ugyanis a jelenlegi állomány három-négyszeresét is átvenné. Szlovákiából, Csehországból, Ausztriából, Svájcból is jelentkeznek termelők, a két utóbbi országban már létrehoztak egy 200-200 darabos fecskehasú-állományt. Sürgős feladattá vált tehát a fajta uniós védettségének megszerzése, és egy korszerűbb származásigazolási rendszer bevezetése. A mangalicák várhatóan már az idén csipet kapnak fekete körmük alá, ezt követően pedig a hitelesítő kódot a feldolgozott sonkán is feltüntetik.
Folytatjuk
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
