A rendszerváltozás utáni első időszakban nagy eredmény volt, hogy az ország történelmében először létrejött az – azóta többször módosított – önálló felsőoktatási törvény, és megalakult a minőség vizsgálatát végző Magyar Akkreditációs Bizottság. Folyamatosan nőtt a felsőoktatásba bejutó diákok száma, aminek örültünk. Ma már aggódunk miatta, mert a tömegessé váló oktatás nem használ a színvonalnak, így a diplomák értéke is csökken. A nálunk korábban folyton kárhoztatott „elitképzés” pedig még csak nem is körvonalazódik.
Azután jött az integráció: a térben és szakmailag szétszabdalt egyetemek és főiskolák nagyobb, többkarú egységekké szervezése. Próbaházasságok sorozata jellemezte ezt a folyamatot, amelyben többen több párral is próbálkoztak, míg végül lehorgonyoztak az igazinak kikiáltott mellett – olykor kompromisszumok árán. Az egyik cél az lett volna, hogy megszűnjenek a párhuzamos képzési formák. Nem szűntek meg, de ezt senki nem ismeri be. Megreformálták a finanszírozást, bevezették a „normatív” rendszert, amelyről mindenki tudta, hogy nem normatív. Az egyetemeknek nincs gazdasági önállóságuk, márpedig amíg ez így van, az autonómia írott malaszt marad.
Rendezték ugyan az oktatók fizetését, de a bérek így is messze elmaradnak a EU átlagától. Volt tandíjvita, voltak fegyelmezett diáktüntetések. A tandíjat bevezették, majd eltörölték, és következett a költségtérítéses képzés. Ma a hallgatóknak mintegy fele fizet a tanulmányaiért, miközben azt mondjuk, hogy nálunk az oktatás ingyenes. Esélyegyenlőségről beszélünk, legalábbis a megteremtésének szándékáról, de tudjuk, hogy egyre nagyobb az egyenlőtlenség.
Az egyetemi épületek egy része leromlott állapotban volt a rendszerváltozás után, a helyzet mára sem sokat változott. Kollégiumi hely soha nem volt elég, ma sincs. A felvételiztető tanárok panaszkodnak, azt állítják, évről évre drámaian csökken a bejutásra pályázók tudásanyaga. Nem értik, hogyan szerezhettek ezek a diákok érettségi bizonyítványt azzal a tudással, illetve nem tudással, amelyről számot adnak. Az egyetemisták, főiskolások is elégedetlenek, főleg a jobb tanulók. Nem értik, miért kell közelharcot vívniuk azért, hogy feliratkozhassanak a kiválasztott kurzusokra, vizsgaidőpontokra.
Egyre jobban terjed az írásbeli „totószelvény-kitöltés” jellegű vizsgáztatás, nem csak a természettudományos szakokon, merthogy sok a diák. (Hamarosan még több lesz!) Mintha egyes oktatók nem volnának kíváncsiak arra, tud-e a diák gondolkodni, szabatosan beszélni.
A hallgatók negyede még mindig azért nem kap diplomát, mert nincs meg az előírt nyelvvizsgája. Pedig időközben kinyílt a világ. Soha nem termett annyi ösztöndíj, mint ezekben az években. A fiatalok egy része él a lehetőséggel, és nemcsak szakmai meg nyelvi ismereteket, hanem élettapasztalatot is szerez. Friss diplomásaink, akiknek módjuk nyílik arra, hogy külföldön dolgozzanak, mindenütt sikeresek. Szívesen fogadják őket bárhol, mert jól felkészültek, szorgalmasak és kreatívak. Ez a három tulajdonság így együtt állítólag ritka, mint a fehér holló – mondják az őket foglalkoztatók. A rendszer tehát mindenek ellenére működik, hála elsősorban a megszállott tanároknak. De valóban reformra szorul.
Évek óta ugyanazokat a jelszavakat halljuk, ha a felsőoktatás átalakításáról esik szó: átjárható képzési formák, kétciklusú lineáris szerkezet, európai kreditrendszer, a diplomák kölcsönös elismerése, egységes minőségbiztosítás.
Az Oktatási Minisztérium honlapján 2003 végén megjelent egy hosszú című anyag: A magyar felsőoktatás modernizációját, az európai felsőoktatási térséghez történő csatlakozását célzó felsőoktatás-fejlesztés koncepciója. Hatalmas felzúdulást váltott ki az egyetemeken és a főiskolákon. A minisztérium akkor azzal nyugtatta az érintetteket, hogy ez csak vitaanyag, a felsőoktatásban részt vevők „tűrőképességét tesztelik” vele. Egy idő múlva azonban ez a „vitaanyag” lényegi változtatás nélkül előlépett a kormány számára szóló előterjesztéssé. Elkészült a Magyar Univesitas Program is. Az új felsőoktatási törvényt 2006-ban akarják bevezetni.
A terv szerint az eddig párhuzamosan egymás mellett élő egyetemi és főiskolai képzést felváltja az úgynevezett kétciklusú lineáris képzés, amely valójában háromciklusú. Lesz alapdiplomát adó hároméves felsőfokú alapképzés (bachelor). Ennek alternatívája a kétéves felsőfokú szakképzés, amelyből igény szerint lehet fölfelé menni. Az alapképzésre épül a kétéves, diplomát adó mesterképzés (master). Utána következik a harmadik ciklus, a doktori tudományos, illetve művészeti képzés, amely PhD vagy DLA fokozat megszerzését teszi lehetővé. Bizonyos esetekben (orvos-, jogászképzés, művészeti képzések) marad az eddigi hat-, illetve ötéves képzés. De hogy hol mivel töltik meg az első három évet, arról nem szól a fáma. Alapműveltséget adó elméleti tananyaggal vagy teljes értékű gyakorlati tudnivalókkal?
Az egyetemi élet minden részletére kiterjedő átalakítás rengeteg problémát vet fel. A hároméves közös alapképzés után a diák elvben választhat: vagy kilép a rendszerből, és állást vállal, vagy folytatja tanulmányait. Csakhogy az alapdiploma értéke nem azonos az eddig megszokott egyetemi diplomáéval. Hogy erre az ismeretlen típusú végzettségre hogyan reagál majd nálunk a sokat emlegetett munkaerőpiac, azt nem lehet tudni. Teljes a zűrzavar a szakokat illetően. Szakot csak a harmadik év elvégzése után kap a hallgató, s hogy mi lehet önálló szak, arról most folyik a harc. Nehezen képzelhető el, hogyan tanulják többé-kevésbé ugyanazt három évig az egészen más pályára készülők.
A tömegoktatás egyértelműen nivellál, okkal aggódnak azok a diákok, akik tanulni akarnak az egyetemen, nem csak időt nyerni. Nem világos, hogyan képzelik a koncepció készítői az egyetemek tulajdonviszonyainak és vezetésének átalakítását. Érthetetlen, miért van szükség, Bologna jelszavával, az egyetem vezetésének átalakítására. Az sem jó jel, hogy el akarják törölni a habilitációt, ezt a komoly szakmai megmérettetést, amely a professzori kinevezés feltétele. A koncepció készítői Európára hivatkoznak. Nézzük meg egyetlen olyan ország példáját, amely előttünk csatlakozott az Európai Unióhoz.
Ausztriában egy évig készítették elő alapos munkával a szövetségi egyetemi tanulmányi törvényt. A Grazi Műszaki Egyetem Építész Karának építész szaka e törvény alapján előtanulmányi rendet bocsátott ki. Pontosan meghatározta a tanulmányi szakaszokban teljesítendő kreditek számát, a tananyag összetételét, az órák típusait, a tantárgyakat záróvizsgákra lebontva. A diák átiratkozhat az új tantervre, de ez nem kötelező. Itt mindent végiggondoltak, és csak azután vezették be a módosított rendszert.
„Átfogó célokat csak megfelelő előkészítettség után lehet pontosan megjelölni – olvashatjuk az egyik egyetem bölcsészettudományi karának korábbi szakvéleményében. – A mostani folyamat kapkodva megfogalmazott célokat kíván rögzíteni, a megvalósítást pedig az intézmények tűzoltás jellegű tevékenységére bízza. A képzések kidolgozásával kapcsolatos munkálatok épphogy elkezdődtek, legalábbis a bölcsészettudományban, sok szakterületen pedig meg sem kezdődtek, nem nehéz megjósolni, hogy a 2005-ös, illetve 2006-os bevezetés időpontja tarthatatlanná válik.”
A rektori konferenciák az idén februárban elfogadták az Oktatási Minisztérium előterjesztését, miután tizenkét pontban megfogalmazott kifogásaikból tizeneggyel a minisztérium egyetértett – tudtuk meg Detrekői Ákostól, az MRK múlt héten leköszönt elnökétől. Ennek ellenére szinte minden egyetemen és szakmai testületben heves vita zajlik róla. A szerkezetátalakítást illetően még semmi sincs eldöntve, de május 31-i határidővel már pályázatot hirdettek az egyetemeknek és főiskoláknak a bolognai célok megvalósításához szükséges átalakítások finanszírozására. Közölték velük: jobban járnak, ha konzorciumokat alakítanak, és közösen pályáznak, mert így több pénzhez juthatnak. Értesülhettek az intézmények arról is, hogy nem kötelező betartaniuk a május 31-i határidőt, lehet szeptemberben is pályázni, de ez esetben számolniuk kell azzal, hogy addigra esetleg elfogy a pénz! Tényleg fordítva ülünk a lovon.
Az ELTE-n május 18-án megtartott felsőoktatási fórum több helyről érkezett résztvevői hétpontos állásfoglalást adtak ki, amelyben tiltakoztak az egyetemi autonómiát súlyosan korlátozó, a képzés minőségét veszélyeztető törekvések ellen. Megállapítják: „A szakszerű, korrekt törvény-előkészítés folyamatát nem lezárni, hanem végre elkezdeni kellene.” Tiltakoznak a felsőoktatás egyneműsítése ellen. Elutasítják az úgynevezett irányítótestületek létrehozását, az állami egyetemek magánosítását, a fenntartói jog átruházását. Hangsúlyozzák, hogy a tudás nem szolgáltatás, átadása-elsajátítása személyek és nemzedékek párbeszéde, nem adásvétel.
Keszei Ernőtől, az ELTE Természettudományi Karának tanszékvezető tanárától megtudtuk, hogy a jövő héten megalakítják az Egyesület a Felsőoktatásért és a Kutatásért nevű civil szakmai szervezetet.
A Magyar Rektori Konferencia múlt heti ülésének végére derült ki, hogy a minisztérium két újabb előterjesztést adott át a rektori konferenciák szövetségének: az egyik „a magyar universitasprogram, valamint az új felsőoktatási törvény koncepciójáról” szól. (Hogy ennek a szövege azonos-e az előző változattal, azt nem tudjuk, mert nem nyilvános.) A másik kormányrendelet-tervezet „a többciklusú, lineáris felsőoktatási képzési szerkezet bevezetésének szabályairól és az első képzési ciklus indításának feltételeiről”.
Az egyetemek és főiskolák vezetőinek június 11-én, pénteken továbbították e-mailen a két terjedelmes anyagot. Azt kérték tőlük, hogy június 15-én 16 óráig nyilatkozzanak róla.
„Az eddigi javaslatok – a most kiadottat nem ismerem – készítői abból indulnak ki, hogy az egyetemet csak a piacosítás és a gazdasági hatékonyság elve alapján lehet megújítani, és a lehető leggyorsabban követni kell az »európai direktívákat«. Csakhogy Európa harci terep, ahol lehet visszabeszélni, feleselni, nem kell mindent elfogadni. A felsőoktatás átalakítására vonatkozó tervváltozatokban az alaptörekvések változatlanok. Mindegyik korlátozza az intézmények autonómiáját, szolgáltatássá degradálja a tudásátadást, és a 3 + 2-es rendszerrel egyneműsíti a felsőoktatást. A hivatkozás a bolognai elvekre álságos, a Bolognában elfogadott Magna Charta Universitatumban a sokszínűség és az egyetemek autonómiája éppenséggel az alapértékek között szerepelt. A kétlépcsős rendszer (3 + 2) pedig, úgy hírlik, számos nyugati egyetemen viharos ellenkezést váltott ki, vezetőiknek eszük ágában sincs kizárólagossá tenni. Felesleges tehát ez a túlbuzgalom. Az itthoni tervek nem az Oktatási Minisztériumban készülnek, hanem különböző, egymással is vitatkozó csoportok fogalmazzák őket névtelenül és felelősség nélkül, s a miniszter válogat közülük – nyilatkozta lapunknak Lányi András, az ELTE docense, a felsőoktatás átalakítására vonatkozó korábbi előterjesztést erősen bíráló Védegylet elnöke. – A törvénymódosítás folyamata így esetleges és kiszámíthatatlan. Nyilvános vita helyett felderítést végez a minisztérium, megfigyeli, hogyan reagálnak az érintettek az átadott anyagokra, és új oldalról próbálja elfogadtatni őket lényegében változatlanul.”
Lehet, hogy hosszas huzavona után végül olyan szöveg kerül a parlament elé, amelyet még a téma iránt érdeklődők sem ismerhettek meg?
A bolognai nyilatkozat (1999)
Fő cél az európai felsőoktatási térség létrehozása 2010-re,
ennek érdekében a következő konkrét feladatokat kell elvégezni:
1. Könnyen összehasonlítható végzettségek
2. Kétciklusú képzés
3. Egységes kreditrendszer kialakítása
4. A mobilitás (a diákok és tanárok szabad mozgásának) támogatása
5. Az európai együttműködés ösztönzése a minőségbiztosításban
6. Az európai dimenzió támogatása a felsőoktatásban
Az európai oktatási miniszterek 2001-es prágai, majd 2003-as berlini tanácskozása kiegészítette a bolognai nyilatkozatot. Berlinben döntöttek arról, hogy a kétciklusú képzés bevezetését előrehozzák 2005-re.
(Forrás: Magyar Universitas Program
és az új felsőoktatási törvény koncepciója – Oktatási Minisztérium)
