Utazás a koponyánk körül

Mikor jól képzett, becsületes, lelkes és másokat is lelkesíteni tudó gazda irányítja a gazdaságot, ott törvényszerűen jelentős virágzásnak indul minden. Minden gazdasági területen arra van szükség, hogy róla organikusan gondolkodni tudó szakember kezében legyen a kormányrúd, máskülönben egyre sokasodó gondokkal kell szembesülnünk, és a kezdeti fellendülést törvényszerűen követi a hanyatlás. Ahol viszont harácsoló, pénzéhes, kíméletlen és tudatlan emberek igyekeznek átvenni az irányítást, ott a pusztulás veszi kezdetét. Az ilyen vezetésnek törvényszerű velejárója a halálos kór, amely gazdasági, fizikai, valamint szellemi-lelki területen egyaránt meghozza szörnyű aratását.
Az előző kormányciklus idején két nagyvárosunk indult igen látványos fejlődésnek: Szeged és Debrecen. Szegeden azóta megdöntötték a nemzeti érzelmű városvezetést, a szocialisták átvették az irányítást, így el lehet gondolni, mi ment végbe az eltelt röpke két év alatt.
Debrecen szilárdan tartja magát, bár minden eszközzel megpróbálták már ott is vérvörösre festeni a híres múltú város jelenkorának lapjait és napjait. Kósa Lajost azonban nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja mindazt, amit az általa vezetett városért mindössze másfél ciklus alatt elért, vagy hogy a hirtelen elfáradás jeleit mutassa, csak mert folyamatosan rágalmazzák szóban és írásban. A Magyarországon rekordösszegnek számító hárommillió forintot, melyet a rágalmazókkal szemben nyert, a helyi gyermekklinikának adományozta, és a későbbiekre nézve is kilátásba helyezte, hogy hasonlóképpen fogja felhasználni az így nyerhető kártérítési pénzeket. Ez a gesztus még a jól bejáratott nyugati demokráciákban is elismerést váltana ki az emberközpontú és emberléptékű rendhez szokott közönség köreiben, hazánkban pedig kimondottan kalapemelést érdemel. Elég körülnéznünk mai közéletünkben, ahol a mindennapos lopkodás, sikkasztás és a becstelenségnek, erkölcstelenségnek minden neme olyan bevett szokásnak számít, mint a rendszeres fehérneműváltás.
Ha egy pillantást vetünk az ország egyéb területeire, a különbség igen szembeszökőnek mutatkozik. Az északi és keleti régiókban (Borsod, Heves, Nyírség), ahol az elmaradottságnak minden jele felfedezhető, bizton tudható, hogy a várost vagy a falut balliberális vezetőség kormányozza (azaz lökdösi szándékaival ellentétes irányba). A köztulajdont dobra verték, minden létező ingatlant elkótyavetyéltek, többnyire messziről jött, külföldi „befektetőknek”, akik a sajátjukból talán még annyit se lettek volna képesek befektetni hazánkban, mint az elszegényedett hazai tulajdonosok.
Az egész privatizációs biznisz egy mérhetetlenül ostoba és szűk látókörű csapat pillanatnyi érdekein kívül nagy valószínűséggel senkit és semmit nem képviselt. A türelmetlenül és nagy vehemenciával végrehajtott magánosítás tönkretett maga körül mindent, kivéve azokat, akiknek a zsebébe a mutyizásért járó jattokat „nagy titokban” belecsúsztatták. Olyan titokban, hogy csak az nem tud róla, aki nem akar…
Mikor ezt az országos méretű lepusztulást látjuk, mindenképpen végig kell gondolnunk, vajon ki akarta ezt és miért? A világviszonylatban közismerten előkelő helyet elfoglaló magyar szürkeállomány mindössze ennyit érdemelt? Vajon tényleg nincsen más lehetőség, mint hogy a kontraszelektált „felső tízezer”, amely mára jócskán beltenyésztetté vált, továbbra is a nép nyakán ülve és azt kíméletlenül kiszipolyozva élje életét, kivénhedt szibarita vázként? Nem lenne érdemes mégis inkább egy utazást tenni a koponyánk körül, és valami értelmesebb megoldást találni, mint ez a gogoli, revizort etető-itató csinovnyikszellem és Goncsarovot idéző oblomovi tespedés?
A halódó diktatúrákról a fentiekben ábrázolt társadalmi viszonyok és erkölcsi süllyedés árulkodnak a legbeszédesebben. Mielőtt végleg széjjel esne a letűnt uralmi rend, mindig ugyanezt a haláltáncot járja végig. Mivel a „népvezérek” hada status quó-ját egyre erőszakosabban igyekszik tartani, az adott pillanatokban a váteszeken, a képzett történészeken, társadalomtudósokon és a legkiválóbb művészeken kívül senki nem vesz tudomást róla, amikor a vég kezdete bekövetkezik.
A jelek ugyan minden korban azonosak, a jelenségek is félelmetes analógiát mutatnak a korábbiakhoz képest, a jelenkor embere azonban a korszak mocsarában fulladozva mégsem veszi észre, hogy a szabadság egyre közelebb van. Voltaképpen semmi egyebet nem kellene tennie, mint hogy tulajdon népe történelmét tanulmányozza, kicsit magába nézzen, és megpróbálja megfogalmazni önmaga és társai számára a szabadulás lehetséges módozatait.
Számunkra a legfontosabb ezekben a pillanatokban az, hogy amikor a lehető legprimitívebb szintre süllyedt a sajtó, a hírközlés, a kommunikáció minden neme, valamint a színház- és mozipótléknak nevezhető pojácashow, a szórakoztatás legalantasabb nemeivel igyekszik elvonni figyelmünket valós teendőinkről, legyen erőnk becsukni, eltépni, vagy egyszerűen meg se venni a hazug sajtótermékeket, kikapcsolni a televíziót, rádiót, mikor bennünket lenézve ostobán hablatyol, és felállni a színházi zsöllyéből, ha Thália papjainak és papnőinek templomát bordélyházzá süllyesztve akarnak eladni nekünk modernnek mondott produkciókat. Mindezek után kézbe venni klasszikusainkat, és a hirtelen támadt csendben odafigyelni, mit üzentek általuk őseink, milyen teendőket fogalmaztak meg számunkra művészeink, s hogy ezekből mi az, ami ránk, csakis miránk vonatkozik, mert az speciálisan a mi feladatunk lesz az elkövetkezendőkben. A szánalmas politikai és „művészi” makogások helyett felolvasni és megtanítani gyermekeinknek mindazt, amit klasszikusaink ránk hagyományoztak, és az élő előadásban hallott felolvasás élményével belevésni emlékezetükbe azt, amit az ordító-cirkuszozó pojácák nap mint nap ki akarnak onnan törölni.
A művész a társadalom élő, két lábon járó lelkiismerete. Akinek ez a feladat adatott meg életében, annak kell legelőször ezt az utazást megtennie koponyája körül, és mindannyiunk koponyája, a kollektív tudat birodalma körül, hogy aztán az onnan nyert intuíció segítségével megvilágosítsa mások elméjét is. Az olvasó feladata pedig az, hogy ne mindig a könnyebben emészthetőt, a habkönnyűt válassza, hanem legyen mersze – legalább ilyenkor, könyvhét táján – inkább a fajsúlyos olvasmányokat kérni. Önmaga és utódai érdekében, mindannyiunkért.

A szerző újságíró