Volt egyszer egy Fonográf

Harmincegy éve alakult, húsz éve jelentette be, hogy nem lép fel többé. S most, annyi félreértés és oly sok viszály után, június 4-én, este fél kilenckor emlékkoncertet ad a Fonográf együttes. Dalolnak a trianoni évforduló emléknapján? – kérdik megrökönyödve némelyek. Igen, dalolnak, mert – bár a koncert szervezői nem előre megfontolt szándékkal időzítették e gyászos napra a Fonográf fellépését – a zenészek azt gondolják, nagy szó, hogy a megmaradt, kicsi hazában magyarul tudja világgá kiáltani tegnapi s mai életérzését egy nemzedék. Szörényi Leventének, Szörényi Szabolcsnak és Móricz Mihálynak gitár lesz a kezében, Tolcsvay László veri a billentyűket, Németh Oszkár üti a dobokat, és természetesen velük együtt énekel az együttes névadója s dalszövegírója, Bródy János is. A Fonográffal nem lehet poénkodni, nem úgy, mint az Illés együttessel. A Fonográfot méricskélni lehet az oly sokszor kicikizett Illés együtteshez. Pedig a Fonográf legfeljebb önmagához hasonlítható. Meg a korhoz, amelyben zenélnie megadatott. Erről is beszélgettünk a kisstadionbeli koncert előtt Szörényi Leventével.

Nem lehet összehasonlítani a két együttest, az Illést meg a Fonográfot – ezzel az axiómával kezdi a diskurzust az együttes „frontembere”. – Ha mégis kísérletet tesznek egyesek az egybevetésükre, csakis szakmai alapon tehetik. És nyomban rá kell jönniük, hogy a Fonográf egészen más típusú zenével állt elő, mint az Illés. Összetettebb, „minőségibb” zenét játszott. Ennek ellenére mégis az Illés emlékét őrzi mind a mai napig a közönség nagy része. Miért? Sokat gondolkodtam ezen, de minden magyarázat hibázik valahol. Talán az teszi emlékezetessé az Illést, hogy a „düh-korszak” kezdetén Magyarországon ez az együttes volt az első, és jó ideig az egyetlen is, amelyik az új zenei stílust az anyanyelvünkön szólaltatta meg. Hogyan is lehetne e nimbuszt egy jóval később alakult, profi zenekar tulajdonságaihoz mérni?
– Méricskélés ide, hasonlítgatás oda, a Fonográfról is elkezdtek legendákat gyártani az emberek, akár az Illésről. „Állandó eposzi jelzőket” is kapott az együttes, az egyiket, hogy tudniillik a Fonográf óvatosabb volt, mint az Illés (már ami a dalszövegek elvtárspukkasztó kitételeit illeti), máig nem lehet levakarni a neve mellől.
– A társadalom lett „óvatosabb”, nem a zenekarunk. Pontosabban: fásultabb és közönyösebb, mint az Illés együttes diadala idején. Volt is egy ilyen számunk: Ülünk a langyos tóban, hej-hó… Ha kifejezetten támadó jellegű szövegekkel akartunk volna pódiumra lépni, légüres térbe kerültünk volna. Azalatt a pár esztendő alatt, amíg a Fonográf színen volt, a mélyponton levő magyarság talán nem is lett volna „vevő” a lázadás nótáira. Beláttuk, senkinek sem fontos immár, hogy mi, zenészek megváltsuk a világot. Sem a közönségünknek, se nekünk. Mire jutott az Illés együttes is világmegváltó eszméivel? Szétszéledtünk, a világ pedig megváltatlan maradt. És, valljuk be, volt egy új szempontunk is: szerettük volna kipróbálni magunkat külföldön.
– Mi számított külföldnek a Fonográf tagjai számára? Nyugat-Európa? Kelet-Ázsia?
– Alma-Atától az Atlanti-óceánig minden ország, minden város, minden pódium. És csakugyan eljutottunk oda is, ahol az Illést nem szívesen látták volna. Jártunk Erdélyben és Kelet-Németországban, megfordultunk Hollandiában, Dániában… A Szovjetunióban is, több alkalommal. Angliába viszont nem jutottunk ki, az Interkoncert és a hanglemezgyár vállvetve akadályozta meg, hogy fellépjünk a wembleyi countryfesztiválon.
– A Fonográfnak „tartottak be” az Illés korábbi szókimondó londoni nyilatkozata miatt?
– Nem hiszem, hogy a két ügy között bármiféle összefüggés lett volna. Ha könyörtelen akarok lenni a zenei élet akkori irányítóival szemben, azt feltételezem, az elvtársak nem örültek neki, hogy a magyar könnyűzenei életet a Fonográf reprezentálta külföldön. Ők más együttesre gondoltak, amikor a Nyugat „meghódítása” lett a pártközpont által kitűzött cél. Ám a Neoton nem kellett Wembleyben, és ha ők nem kellettek, inkább ne képviselje a híres fesztiválon Magyarországot egyetlen együttes sem! Sok kellemetlenséget okoztak nekünk az Interkoncert emberei máskor is. Ha a szocialista táboron belüli útjainkat szervezték (félre), akkor is, hát még, ha egy-egy nyugati út volt a tét! Az egyik hivatalnok meg is fogalmazta koncertszervezői filozófiáját: nekünk abból nem lehet bajunk, ha a Fonográf nem utazik Nyugatra…
– Pedig biztosan gondoskodtak róla, már csak a „baj” elkerülése végett is, hogy Keletre is, Nyugatra is egy-egy „tégla” kísérje a Fonográfot…
– Fura módon abban a rólam szóló jelentéseket tartalmazó, negyvenoldalnyi anyagban, amelyet az ősszel megjelenő könyvemben nyilvánosságra hozok, viszonylag kevés a Fonográf-korszakra vonatkozó rész. Az Illés együttessel töltött évekből, majd az István, a király bemutatója körüli időkből van rengeteg! Az is bizonyossá vált számomra, hogy a negyven oldalból húsz egy jelentőtől származik… No, persze, a Fonográf útjaira is kaptunk mindig egy-egy bőrkabátost az Országos Rendező Irodától, a Szovjetunióban pedig egy kárpátaljai magyar fiút rendeltek mellénk, nem volt kétséges számunkra, hogy mi a „beosztása”.
– Hogyan fogadta a Fonográf amerikai minták szerinti zenéjét a művészetek befogadása terén is kellően „szabályozott” szovjet hallgatóság?
– Ázsiában újdonságnak számított a mi „vokálnaja insztrumentalnaja anszamblánk”, ott általában tetszettünk a közönségnek. Hogy együtt is éltek volna a zenénkkel? Nem tudom. Egyedül Örményországban, Jerevánban volt olyan a közönségünk, amilyet idehaza vagy Kelet-Közép-Európa országaiban megszoktunk. Talán még Leningrádban is… A többi szovjetunióbeli fellépésünk drámai körülmények között zajlott. Vérpiros bársonynyal bevont falak közt, vérpiros kárpitozású székeken, az első sorokban csupa „tízezredes” ült, teljes katonai díszben. Mellükön kitüntetések sora. Mögöttük a pártbizottságiak, a protokolláris közönség, csak az utolsó sorokban ültek a fiatalok. Persze, inkább sejtettük, mint tudtuk, hogy ott lehet a mi igazi közönségünk. A háromezer nézőt befogadó, hatalmas terem végéből ugyanis fel-feltört olykor egy-egy őszinte tetszésnyilvánítás. Elragadtatott sikoly, közbekiabálás, de ennek is gyorsan vége lett, a bejárati ajtóknál álló gyezsurnaják ugyanis azonnal ott termettek, és kirángatták a sorból a rendzavaró elemeket. Az első sorokban terpeszkedő elvtársak rezzenéstelen arccal fogadták ezeket az incidenseket is, de a mi zenénket is. Nem tapsoltak, a koncert végén elégedetten vonultak ki a teremből. Önmagukkal voltak elégedettek, nem velünk: közéleti feladatukat teljesítették.
– Egy évvel az István, a király című rockopera bemutatója után megszűnt a Fonográf, máig találgatják az együttes hívei, hogy miért. A szétválás után sérelmeket és bánatokat hordozott magában hosszú éveken át nem is egy fonográfos. Lehet-e immár beszélni róla, hogy miért tett oly váratlanul pontot e sikertörténet végére Szörényi Levente? Mert a pontot végül is az ő számlájára írják…
– Mindnyájunknak elege volt 1984-ben már a külföldi turnékból, főleg azután, hogy a nagy bemutatkozás lehetőségétől, a wembleyi fellépéstől elütöttek bennünket. Helyette kocsmákban játszhattunk, áruházi folyosókon; meddig lehet ezt folytatni, kérdeztük magunktól. Aztán erősen töredezetté vált az együttesen belül az összetartás, helyette bevonult közénk az irigykedés, az intrika. Ahogyan az Illés együttest a politika verte szét, a Fonográfot az asszonyi susogások, ellenségeskedések. A haza anyja, Koncz Zsuzsa is részt vett ebben, sosem tudta megemészteni, hogy a Fonográf nem az ő háttérzenekara.
– A békétlenkedőkön túl alighanem a kor sem igen volt kedvező a Fonográf újbóli fellépéséhez. A rendszerváltoztató években az Illés együttesnek jött el a reneszánsza. Most viszont, hogy megint langyos tóban ülünk…
– Mostani életünk inkább kiúttalannak nevezhető, nem langyos tónak. A háttérben iszonyú feszültségek munkálkodnak, a Fonográf zenéje talán oldani tudja ezeket a robbanásra kész indulatokat.