Amerikai forgatókönyvek

Néhány hónap múlva kiderül, hogy az amerikai polgárok George W. Busht avagy John Kerryt tartják méltóbbnak az ország vezetésére. Nem túlzás azt állítani, hogy a világ népei lélegzet-visszafojtva várják azt a pillanatot, amikor végérvényesen eldől, ki lesz az Egyesült Államok 44. elnöke. Ennek a választásnak ugyanis a szokásosnál jóval nagyobb a tétje, miután a megoldatlan iraki válság regionális és globális értelemben egyaránt veszélyforrás számos állam politikai és gazdasági biztonságára nézve.
Az iraki hadjárat első pillanatától nyilvánvaló, hogy a Fehér Ház számításaiba számos hiba csúszott. Akárhogy is nézzük, az amerikai vezetés képtelen a háború politikai, gazdasági és morális indítékait megfelelően kommunikálni. Ha valaki komolyan elhiszi, hogy a hangzatos elnevezésű „Iraki szabadság” fedőnevű akció kizárólag a zsarnok eltávolítását és az iraki nép felszabadítását célozta, az nehezen talál választ néhány fontos ellenvetésre. Ezek sorában a legelső, hogy miért éppen a tömegpusztító fegyverekkel nem rendelkező iraki rezsimet kellett megdönteni, amikor más, Washingtonnal nem szimpatizáló országok – Bagdaddal ellentétben – bizonyítottan is efféle fegyverek birtokában vannak? El lehet gondolkodni azon is, hogy az állítólagos felszabadítás mennyire szolgálja a térségbeli rendezést, amikor az Irakkal szomszédos államokban és az iszlám országaiban egyébként is erősödőben van az Amerika-ellenesség? Ha a Bush-kormányzatnak valóban a demokrácia kibontakoztatása lett volna a célja, aligha kerüli meg az ENSZ-et, hogy a nemzetközi jogban deklarált elveket megsértve, fegyverekkel szerezzen érvényt vélt igazának. A háború okai valójában már az invázió megkezdése előtt nyilvánvalóak voltak: megszerezni az iraki olajkincset, biztosítani Izrael védelmét, gátat vetni Szaddám Huszein térségbeli dominanciájának. S végül, de nem utolsósorban, a felemelkedő Kínára, az izmosodó Indiára, a kiszámíthatatlan Oroszországra tekintve, közép-keleti politikai és katonai hídfőállást építeni az új kihívásokat ígérő XXI. századra. Mindezen elemekben egyébként semmi új sincs: a republikánus kormányzat nem tesz mást, mint következetesen megvalósítja a Project for the New American Century nevű csoport 1997-es célkitűzéseit. Sokat mondó tény, hogy azt az iratot annak idején – többek között – a Bush-kormány néhány későbbi nagyágyúja, Dick Cheney, Donald Rumsfeld és Paul Wolfowitz is aláírta. Az iraki háború képe valósággal felsejlik a sorok mögött, amikor „erős és a jelenlegi és jövő kihívásoknak megfelelni kész haderőről, az amerikai elveket külföldön merészen és céltudatosan előmozdító külpolitikáról, és az USA globális felelősségét elfogadó nemzeti vezetésről” esik szó a felhívásban.
Sokan azt remélik, hogy a két amerikai elnökjelölt küzdelméből a kiszámíthatóbb politikus kerül ki győztesen.
Korántsem véletlen, hogy hovatovább ez az egyik legfontosabb elvárás a leendő elnök személyével kapcsolatban. Az elnökválasztási kampány külpolitikai vonatkozásait illetően látszólag George W. Bush elképzelései az egyértelműbbek. Ez azonban roppant viszonylagos, hiszen ha jobban végiggondoljuk, egyedül a kenyértörés képessége a jelenlegi republikánus adminisztráció „specialitása”. A döntéshozók rendíthetetlenségét fokozza, hogy évtizedes mellőzöttség után jutottak döntési pozícióba: az olyan „héják”, mint Rumsfeld, Cheney vagy Perle egész életükben arra vágytak, hogy globális vetélytárs nélkül, nemzetközi ellenőrzéstől függetlenül válthassák valóra elképzeléseiket. Ebben a hosszúra nyúlt Clinton-korszak megakadályozta őket, de nem lehetnek kétségeink afelől, hogy most élnek a történelmi eséllyel. A kilátások mindenesetre nem biztatóak, nyilvánvaló, hogy a közép-keleti rendteremtést – az elnökválasztási kampány miatt – mindössze felfüggesztették. Elgondolkodtató a londoni Times hétvégi értesülése, miszerint, ha Bush elnököt novemberben újraválasztják, Washington Iránban is rendszerváltást szorgalmaz majd. A folyamat voltaképpen logikus, és beleillik a kormányzati logikába. Az ellenfelet réges-régen megnevezték – „gonosz tengelye” –, már csak a megfelelő pillanatot várják. A konfrontáció bármikor bekövetkezhet, mint ahogy az is lehet, hogy hosszú időre elhalasztják. Ne feledjük, hogy Szaddám Huszein a vesztes Öböl-háború után tizenkét éven át országa élén maradhatott! Irán persze nagy falat, különösen az amerikai hadsereg személyi állományának világméretű lekötöttsége miatt. A névtelenül nyilatkozó amerikai kormánytisztviselőre hivatkozó Times úgy értesült, Washington nem közvetlen katonai beavatkozást tervez Iránban, hanem felkelést próbál majd szítani a „rendkívül elégedetlen lakosság” körében az iráni központi hatalom ellen. Hasonlatosan az iraki forgatókönyvhöz, máris borítékolható: az „elégedetlen” irániak éppen olyan gerillaháborút kezdenének az amerikaiak ellen, mint a „felszabadított” iraki szunniták és síiták.
A Clinton-korszak különös módon a demokratákat is megviselte, hiszen a karizmatikus elnök távoztával nemigen akadt megfelelő ember a megfelelő feladatra. Al Gore jelölésével és bukásával kétségkívül túljutottak a holtponton, a jelenlegi körülmények között John Kerry elfogadható alternatívának tűnik Bushsal szemben. Mármint személyiségjegyeit illetően, hiszen ennél több egyelőre nem derült ki a demokrata szenátorról, külpolitikai elképzelései is felettébb homályosak. Ezen azonban csak az csodálkozhat, aki nem veszi figyelembe az Egyesült Államok ideológiai homogenitását. A republikánus és demokrata döntéshozók, sőt maga Bush és Kerry külpolitikai elképzelései között nincsenek alapvető különbségek. Az alkotmányhoz való ragaszkodás, az amerikai küldetésbe, a demokrácia exportjába vetett hit minden kétséget kizáróan fontosabb tényező bármiféle eszmei kötöttségnél. Éppen ezért hasztalan arról beszélni, hogy Kerry esetleges győzelmével beköszönt-e a valódi béke Irakban, kivonulnak-e az amerikai katonák, összeölelkeznek-e kurdok, szunniták, síiták. Valójában Kerry mindössze annyiban lesz más, amennyiben azt az amerikai érdekek megkövetelik. Irak megtámadásával Washington átlépte a maga Rubiconját, és ezt a tényt annak is figyelembe kell vennie, aki adott esetben nemet mond Bush külpolitikájára.
Egyelőre az sem világos, hogy az esetleges washingtoni fordulat átértékelné-e a szövetségekhez való viszonyt. A brit közvélemény-kutatásokat szemlélve egyáltalán nem biztos például, hogy az Egyesült Királyság következő miniszterelnökét Tony Blairnek hívják majd. Az iraki rendezést illetően azonban kétségtelen, hogy két dolog aligha változik, bárkit is válasszanak meg novemberben amerikai elnöknek. Nem gyengülnek az Izraelhez fűződő hagyományos erős politikai és gazdasági szálak, és változatlanul meghatározó marad az amerikaiak térségbeli jelenléte. Még akkor is érvényes ez a kijelentés, ha időközben nemzetközi csapatok veszik át az ellenőrzést. Ez ugyanis csak a felszín. Sokkal fontosabb, hogy Irak első emberét köztudottan a CIA szponzorálta, és hogy Dick Cheney alelnök nemcsak az iraki demokrácia, de a szénhidrogének iránt is feltűnő érdeklődést mutat. Mindez nem sok jót ígér a jövőre nézve.