Aranyhíd, ezüsthíd

Szokatlan kánikulai nyár volt 1958. június vége felé. Elnyújtózkodtam a stégen, és hallgattam a hullámok lötybölését. Jó érzés volt ismét Zamárdiban nyaralni, a parton fekvő zöld zsalugáteres házban, hiszen egyéves kihagyás után végre sikerült felvételt nyernem a volt ciszterekhez, a budai József Attila Gimnáziumba. Most már reménykedhettem, talán lesz belőlem valami. Évek óta itt nyaraltunk családunk régi barátainál, Fábiánéknál. Amuci néni már április végén leköltözött a nyaralóba és októberben még megfürdött a csípős Balatonban, meghazudtolva nyolcvanadik életévét. Mondta is: „Fiam, a tó vize gyógyvíz, hosszan megmártózni benne fél egészség.” Szót fogadtam neki, én is sokszor megmártóztam, hosszan úsztam észak felé. Most is készülődtem a vízbe, amikor Amuci néni az ablakon keresztül kiáltott, jöjjek, mert megérkezett a fia, János. Apámtól annyit tudtam róla, hogy megjárta az Andrássy út 60.-at, megkínozták, börtönbe vetették, vidékre száműzték. Prímási levéltáros volt Mindszenty Józsefnél, elsőként tartóztatták le 1948. december 23-án, majd a Mindszenty-perben Zakar András titkárral együtt reverendában fényképezték le, amint közösen tartják azt a bádogtokot, amelyben az ÁVO megtalálta az,, összeesküvés” iratait. Tudjuk, hamisított iratok voltak, de ez akkor sem a bíróságot, sem a sajtót nem érdekelte.
Fábián Jánost akkor láttam először. Szemüvegben, felnyírt hajjal, fekete nadrágban, magasított nyakú, fekete papi ingben állt előttem. A kánikula, az erős napfény nem zavarta. Kezet fogtunk. Az első perctől – engem, a tizenöt éves tanulót – komolyan vett. Amíg kanalaztuk az asztalnál Amuci néni finom rizses lecsóját, ő csak kérdezgetett: hová járok iskolába, mit olvasok, járok-e templomba? Romain Rolland regényét, a Jean Christophe csodálatos történetét ecseteltem, amikor elővette az összehajtogatott Magyar Nemzetet, és egy közleményre mutatott rá: – Olvasd el! – mondta. Ekkor tudtam meg az újságból, ott Zamárdiban, hogy kivégezték Nagy Imrét és bűntársait, akik ellenforradalmi összeesküvésben vettek részt. Nagy hatással volt rám ez a hír, bizonyosságot kaptam arról, hogy nincs vége. Hiszen Budapesten, a Köbölkút Úti Általános Iskolában szájról szájra jártak a történetek, nyílt titok volt, hogy több fiatalkorú forradalmárnál megvárták a nagykorúságot, és aztán kivégezték őket. Egyik túlkoros osztálytársunkat, Sz. Ferit 1957-ben az iskolából vitték el, soha nem láttuk többé. Bűne az volt, hogy a forradalom első napjaiban benzines palackokat hajigált a Móricz Zsigmond körtéren a szovjet tankokra. Ekkor már nem érdekelt a víz, a nap, csak ültünk a kertben, a tó melletti kispadon és Fábián János a pap, a húsz évvel idősebb férfi csak beszélt, magyarázott a katolikus egyház üldöztetéséről, a keresztény egyházak szerepéről, a hatalomról, a véres diktatúráról.
Visszagondolva arra a napra, később sok mindent jobban megértett az ember. Azt kevésbé, amikor az általam valamikor nagyra becsült író, a Gázlámpák alatt vagy Akit a mozdony füstje megcsapott művek szerzője a minap, a közszolgálati televízió reggeli műsorában szinte könnyes szemmel emlékezett Kádár Jánosra. És mélységesen felháborodott azon, hogy az egyébként hozzá eszmeileg közel álló újságíró leostobázza, le panelprolizza Kádár Jánost, akit ő egyébként kivételes tehetségnek, zseninek, a magyar nép jótevőjének tart. Ahogy múlnak az évek, ahogyan távolodunk a totalitáriustól, az egész országot ügynökökkel behálózó rendszertől, úgy szépülnek meg a dolgok. Az erőszak, az akasztófák, a börtönök, a vasfüggöny elmosódik, a lakótelepekbe zárt százezrek kilátástalansága feloldódik és egyre jobban fénylik a jó kőbányai sör, a Fradi-kolbász, a háromforintos kenyér, a fröccsös hangulatú labdarúgó-mérkőzések, a hétvégi kistelkek, a Trabantok. A,, vidám barakk” utáni nosztalgiázás a közszolgálati műsorokban iparág lett. Lassan eljutunk odáig, hogy nemcsak síremléke lesz Kádár (Csermanek) Jánosnak, a forradalom eltiprójának, a megtorlás, a sortüzek jóváhagyójának, hanem köztéri szobra valamelyik kiemelt fővárosi területen, netán éppen Nagy Imre szobra mellett.
Akkor, negyvenhat évvel ezelőtt Zamárdiban, a volt prímási levéltárossal nézve a lemenő napot, az aranyhidat, majd néhány órával később a Hold játékának köszönhetően az ezüsthidat, nos akkor nem nosztalgiáztunk. Nem volt miért. Legalább olyan feketének, bizonytalannak tűnt a jövő, mint velünk szemben Tihany dombja, a tihanyi apátság kontúrjaiban elmosódott, kivilágítatlan, sötét tömege. Egyedüli kivilágított út akkor este a Balatont keresztül metsző ezüsthíd volt. Nem sejthettük, hogy pontosan tíz év múlva Csehszlovákiát rendszabályozzák meg, 1981-ben pedig Lengyelországot a testvéri segítségnyújtás jegyében.
Valahol, valamikor ezen kellene elgondolkodni, s a fejekben rendet teremteni. Mindaz, ami történt velünk, kinek, kiknek volt jó?