Az Andrássy úti teraszt tíz éve – amikor a Champs-Élysées magyar kistestvére még nem döbbent rá, hogy ő bizony világörökség, ezért egészen szerethető és élhető volt – a Fiatal Művészek Klubjának (FMK) erkélye jelentette; voltak persze ilyen-olyan helyek feljebb, a Bajcsy felé eső szakaszon is, mint a Rozmaring az Oktogonnál, afféle pirosra festett fémasztalokkal, pocsék borral és az előző rendszerből itt ragadt, udvariatlan pincérnőkkel – de azokba a kocsmákba csak azért ült be az ember, hogy ne érjen túl korán és túl józanul az FMK-ba. Addig is lehetett vitatkozni azon, hogy a Péterek közül az Esterházy vagy a Nádas a jobb író (valahogy végül mindig a Nádasban egyezett ki a társaság), politikáról nemigen esett szó; akkor még úgy tűnt: az értelmes embereknek nem a pártokkal, hanem egymással van dolguk – ami persze ma is így van, csak hosszú idő még, míg bekattan.
Az Andrássy út a minden ház aljára kötelezően odaragasztott terasszal ma egészen más. Az Andrássy ma divat, mint a Balaton-felvidék és Szentendre belvárosa, menő, mint a szocreálretró és a velnessz, vagy a pólókon Che Guevara rózsaszínben – csak ki is az a csegevara? –, zsír trendi; és üres, mint általában minden, ami annyira csillog, hogy nem látni mögé.
Az Andrássy út és a hozzástilizált Liszt Ferenc tér, világörökség ide vagy oda, igazából semmilyen. Elegánsnak már nem elegáns – ahhoz nemcsak pénz, de stílus is kell –, és mert hirtelen vakolták át olyan tökéletesre a mindenható Mammon nevében (lásd Tankcsapda: „két isten van: a pénz meg a …”), olyan, mint az egyszeri nő ráncfelvarrás után, amikor magára festi a valaha volt arcát (copyright by Ottlik Géza): Szép, csak ne hajolj hozzá közel. Mi közel hajolunk: méregdrága műanyag kávézók és nagyon márkás üzletek sora, ezredfordult multikult dizájn, minden fém és minden steril – odafagy az ember veséje, mihelyt belegondol –, ha meg véletlenül nem az, akkor nádfonatos, rózsás, csipkés vagy legalábbis ordító vörös, mert nem kell félni a színektől, a sztájlisztok, lakberendezők, színtanácsadók és a feng shui közép-európai önjelölt mesterei itt minden jel szerint kitombolták magukat. Még a fogpiszkálót is minimum Philip Starck tervezte, a pohár pedig annyira modern, hogy mi inkább üvegből isszuk a sört, és élvezzük a stílusát olyannyira kicsiszolt közönség szeme sarkában a megbotránkozást, igen rossz lehet sznobnak lenni; akkor folyton az Andrássy úton meg a Liszt Ferenc téren kell ülni, ahol egyforma minden kocsma és minden arc, egyformán ízetlen a kapucsínó és egyformán langyos vagy túlhűtött a sör; fárasztó dolog lehet sznobnak lenni, és üres tekintettel fújni a füstöt a kék ég felé, míg a kényelmetlen dizájnszékbe rekedten az ember a nonfiguratív művészet kontraszelekciójának nehézségeiről beszél; szomorú dolog lehet sznobnak lenni: csupa lelkiismeret-furdalás, csupa megfelelési vágy: milyen jó vigyorogva pedálozni ezek előtt a felfestett biciklisávon, míg újra le nem tolnak minket a parkolósávba tolakodó fekete üveges nagymercik, és húzni a patkóféket a Művész előtt, mert a Művész az más.
A Művész presszó a régi Andrássy út, még az FMK előtti időkből, még abból az időből, amikor a nagyszüleink szülei jártak ide, mert a Művésznek, hiába divat, illata van: kávé-, sütemény-, fagylalt-, gyerekkor- és vasárnapillata, ami belengi a benzinbűzbe kitelepített teraszt is. A Művészbe nem lehet beugrani, legfeljebb beülni lehet, ezek a székek vendégmarasztalók, mert nem kiállítási térbe tervezték őket iparművészek halandóknak, hanem mesteremberek embereknek. A Művész nem holmi kocsma: na ez az a hely, ahol nem issza az ember üvegből a sört, és nem azért, mert nézik. Persze a világörökség nagyon fontos dolog, csak éppen fáj, hogy a kávéházak városából és a magyar sugárútból ennyi maradt.
Néha az Eckermann kávézó is megpróbál Művészkedni, de akkor azonnal ellepik a német szakos öregdiákok, és szigorú szemöldökkel olvassák a Spiegelt meg a Pester Llolydot, s Goethéről már rég nem a Vándor éji dala, hanem a Goethe Intézet kapucsínója jut eszükbe. Ami egyébiránt kiváló.
Az Andrássy utat elhagyjuk, rutinosan átgurulunk a Lánchíd szitkozódó gyalogosai között, épp a 16-os buszra pislog egy tétova menedzserarc a napszemüvegnek látszó tárgy mögül, és Széchenyi jut eszünkbe. Gróf úr, hová tűnt Pestről a méltóság? Igen, a méltóság hiányzik Pest-Budáról, talán már csak a komótosan hömpölygő folyó őrzi, ha még bírja a szennyet. A szennyet, ami miatt a fürdés általában tilos; és vérhast kaphatunk tőle, de nem a folyó a hibás.
A budai Duna-korzó a Margitszigettől északra teljesen érdektelen, tekerünk a HÉV zajában, lessük csatornaszagban a graffitiket, az omló vakolatokat, vagy a szépen szürkéllő panelházakat, amíg az Árpád híd környéki közlekedési kuplerájon átvergődve el nem érjük Krúdy Óbudájának Főterét, épp csak feltöltjük a lelkünk, de még nincs idő Szindbádozni, még világosban el kell érnünk a Római-parti kolbászsütőket.
Római-part. Akár a balatonfüredi bazársor, lángos, hal, kolbász és sör. Korzóznak a budaiak, átkarolják egymást, ami jó jel, zene is szól, Adj helyet magad mellett, énekli a mikrofonhang, lakodalmas rockra táncol itt a strandkavics, s mi bevágunk egy fáradt olajban készült hecket almapaprikával, mustárral, szelet kenyérrel, az árak valóban balatoniak, a kaja ugyanolyan gasztronómiai magasságokba röpít, pláne mikor észleljük a parton négyzetméterenként ötösével fekvő műanyag poharakat, szalvétákat, papírtálcákat. Kosz az van, a hangulat tűrhető, itt nem a halak, hanem – a sokliternyi sörtől – a helybéli horgászok vannak pácban.
Visszafelé betérünk a Hajógyári-szigetre, ami magánkézbe került, mert ezt az országot el szükséges adni, nehogy maradjon belőle valami. Röhögünk a Dock Beach névre hallgató diszkó-bárt látva, minőség van, vízisízni is lehet a Dunán, hozzá elasztikus szerelés kapható helyben, s a meghitt hangulatot a tetoválások közül kitüremkedő, feltuningolt bicepszek és mellek biztosítják.
A Hajógyárira leginkább a kettősség jellemző: az életmódmagazinoknak és egyéb nyalánkságoknak otthont adó, szépen felújított ipari emlékek háta mögött rendetlenség van, rozsdálló vasrudak vesznek el a csalánosban, mi pedig a Kádár-kor és Medgyessy technokráciája között érezzük magunkat itt a nyeregben.
Bicikliút visz Dél-Budára a parton. Románul tárgyaló srácok ágyaznak meg maguknak az Árpád fejedelem útjának rekettyéseiben, a HÉV-sínek mentén, szépen álomba ringatja őket a zakatolás.
Gurulunk, és várjuk, hogy történjék velünk valami. Hogy megérintsen a vén folyó, megérintsen a Duna-korzó, hogy érezzük, amit Szindbád érzett, mielőtt mindenkorra hazament, s még megcsodálta a májusi fényben fürdő Dunát. Egy percre a Lánchíd tövénél újra megállunk. Ülünk, ahogy évszázadokon át ültek magyarok a szabályozatlan parton, a rakparton később, a lépcsők alatt, a kavicsokra, hullámtörő kövekre ültek talán, s lábuk már-már a folyamba ért; nézzük most a hömpölygő vizet, beleképzeljük a dinnyehéjat, József Attilával vagy nélküle. Hallgat a Duna, sajnál minket, és tudja, Budapest felett elrohan az idő. Ábrándoznánk még, de itt nem megy a révedezés, a Műegyetem tövében létesült ®-part terasza ráébreszt, hogy a Petőfi hídi őrület környékén vagyunk. A híd tövében a két gyűjtőfogház: a szebb napokat remélt Zöld Pardon, ahol az ingyenes belépés miatt egymással összeférhetetlen személyiségek rókáznak, koncert van, jó koncert, de a köret emészthetetlen. A másik, a Rio a már említett Dock közönségére alapoz, szájkontúr és műköröm, meg az erősen alacsony intelligenciahányadosú fiatalemberek nem túl rokonszenves szeletelése valamelyik egynyári slágerre: a közönség erősen szűrt, akik fennakadnak a rostán, átmennek dühöngeni a ZP-ba.
Harminc méterrel arrébb az A38 hajó fényei pislognak, kétség nem fér hozzá, hogy az egyik legjobban kitalált hely a Duna-parton. Talán éppen a Duna-korzó gondolata foganhatott meg a hajó ötletgazdáinak fejében, amikor kiókumlálták a kedden nyílt Dunateraszt, ami félresikerült utalás a tavalyi Budapest Plázsra, annál pedig rusnyább dolgot még nem művelt a fővárosi szórakoztatóipar. A Dunaterasz másfél kilométer hosszú műanyag székes karnevál a Pázmány Péter rakparton, az egymástól tíz méterre felhúzott pultok mindegyikéről más zene szól, s nagyobb itt a zsibvásár, mint a szegedi rakparton augusztus 20-án. Csak úgy szédelegnek a fogyasztók a felezővonalon, és isszák a fesztiválsört muszájból, mert az ilyen helyeken ott kell lenni. A Dunaterasz augusztus elejéig kábítja a jó népet, utána az A38 visszabújik hibátlan csigaházába. Akkor már csak a ZP és a Rio magas decibeljei szántják végig a Duna tükrét, és lehet arra gondolni, hogy megint elment egy hazug nyár. Mert a Duna-partra erőltetett programok az igazi nyarat próbálják belopni a betonra, de aszfaltbetyár a talpán, aki ettől lebarnul. Az elv persze jó: demonstrálni, hogy azon a partszakaszon dupla rakpart, s főleg, a négysávosítás helyett inkább sétány kellene: díszkővel, padokkal, szerelmesekkel, kalapos öregurakkal. Kár azonban, hogy az elvet a gyakorlat egy cseppet eldiszkósította.
A csalódásokból elég, még elzarándokolunk a Margitszigetre. Csend van ott, zuhog a szökőkút, az eltűnt nyulakon túl Szent Margit emlékét csak az öreg kolostorkövek őrzik. Párok sétálnak. Pokrócokon csókolóznak. Fehér ruhás férfiak harcművészkednek az öreg fák alatt.
Mivel az Árpád híd alatt nyílt Long Island a Dockra és Rióra hajaz, kifordulunk menten a rikító pamlagokkal borított teraszról (amelynek a legjobb a fekvése a fővárosban), s betérünk az atlétikai pálya tövében a Chachacha terasz sötétjébe, ahol a Kálvin téri anyaintézményhez hasonlóan tört ritmusok és meleg fények utalnak a nyárra.
A pesti oldalra néz a Sark-kert, paprikát lehet ott enni fetával meg pecsenyéket, és oxigént is kapunk, ingyen. Kezd kimenni a méreganyag. A Margitsziget örök. Koszos a park, de régmúlt dolgokról mesél, és megtűri a divatretró-kerteket is. Egyre nagyobb a csend. Egészen ránk sötétedik. Erős szél tépi a Nyulak-szigetén beszélgető koros fákat, amelyek még tudnak valamit, még tudják, hogy a Duna-parton azért kell időzni, hogy elmélázhassunk és elrévedezzünk; mert itt most megtalálni a csendet, melyet a hajós hasztalan keresett hajnalban a Nyulak-szigetének bokrai között, mikor az ügyeletes rendőr is megúnta már figyelni a virágzó galagonya- és bodzabokrokba húzódott, hazátlan szerelmesek nyögdécselését, s csak Szindbád alakja imbolygott az alvó sziget bokrai között, mintha az árpád-házi szentéletű királylány egyik elhullajtott keszkenőjét keresné…
origo.hu
Szaftos ítéletet mondott Gyurcsányról az internet népe
