Nyomulhat a kormányzati píár, kozmetikázhatják a gazdasági jelentéseket, mindennél többet mond, ha néhány percre „alámerülünk” a cifra nyomorúságba. Gondolatainkból nehéz kiűzni a bezárt gyárak, üzemek reményvesztett vagy még reménykedően munkát kereső férfiait, asszonyait. A bizonytalanságba taszított gazdákat, a tönkrement kiskereskedőket. Egyes számítások szerint már ötvenezer hajléktalannak adnak otthont az utcáink és közparkjaink. Kitelne belőlük egy nagyobb vidéki város lakossága. Lehet mondani, ez az utolsó előtti stáció, a legnyomorúságosabb helyzet. De hányan lehetnek azok, akik alól lassacskán kezd kicsúszni a talaj? Akik először csak a villanyszámlát nem tudják kifizetni, majd a lakás törlesztőrészletével maradnak el. Az ő számukra nincs banki hitel, áthidaló kölcsön, ám még nem tartanak ott, hogy szociális támogatásért folyamodjanak.
Hogy a fenti okok miatt még nem kerültek nagyobb tömegek a perifériára, az Utasi Ágnes szociológus szerint nagymértékben a legszűkebb emberi kapcsolatok segítségnyújtásának, a még mindig létező családi szolidaritásnak köszönhető. A szociológus más kutatási területei mellett több mint másfél évtizede foglalkozik a társadalmi szolidaritás, a bizalom, az emberi kapcsolatok kérdéskörével.
– Egy nemzetközi társadalomtudományi kutatássorozat keretében már 1986-ban kísérletet tettünk az emberi kapcsolatok működésének nemzetközi összehasonlítására, majd 2001-ben változatlan kérdéssorral visszatértünk a témára. 1986-ban hét országra kiterjedően tájékozódtunk. Az akkori szocialista országok közül csak Magyarország került górcső alá. Legutóbbi vizsgálatunk már 27 országra terjed ki, a
kelet-európai térségből hazánkon kívül Csehország, Lengyelország, Lettország is szerepel – mondja. – A közvetlen emberi kapcsolatok hálója, e kapcsolatokban alakuló bizalom és szolidaritás rendkívül fontos eszköze a társadalmi integrációnak. Ha valamelyik e hármas pillér közül megbillen vagy kiesik, annak számos negatív hatását érzékelhetjük, nemcsak a privát életünkben, hanem egy ország gazdasági, morális egyensúlyán is.
Hozzáfűzi, hogy a makrotársadalmi integrációhoz, a társadalom egészséges működéséhez elengedhetetlen, hogy a társadalom szélső rétegeinek életfeltételei között ne legyenek kirívó egyenlőtlenségek. A társadalmi egyenlőtlenség persze nem csupán vagyoni és gazdasági különbségeket jelent, megjelenik az emberi életminőség minden szegmensében, az életfeltételek minden területén. Szélsőséges egyenlőtlenségek esetén pedig a társadalom alsó rétegeinek behozhatatlan hátránnyal kell számolniuk, ilyenkor az esélyegyenlőség csak puszta frázis.
– Nem egyszer hallani azt a meglehetősen cinikus okfejtést, hogy vége annak a kényelmes állapotnak, amikor az állambácsi megoldotta a problémáinkat. Most mindenki maga felel a sorsáért, csak rajta múlik, hogy érvényesül vagy sem. Mit gondol erről?
– A társadalmi egyenlőtlenség léte – mint jelenség – ellenkezik az ember természetes igazságérzetével. Kétségtelenül kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy az emberi adottságok egyenlőtlenek, s azt is, hogy egyenlőtlenségek nélküli társadalmat ez ideig nem sikerült létrehozni. Következésképpen minden modern társadalomnak számolnia kell az egyenlőtlenség bizonyos mértékével. A hangsúly a mértéken van, amelyet azonban, úgy vélem, a szélsőséges egyenlőtlenségek megjelenése esetén a hatalomban lévőknek kötelessége csökkenteni. Kérdés persze az is, hogy mi növelte nálunk az egyenlőtlenségek amplitúdóját. Úgy gondolom, hogy a rendszerváltozást követően a piacgazdaságra való áttérés tényébe törvényszerűen be volt kódolva ez a folyamat. A magántulajdonra alapozott, alapvetően célracionális, profitérdekelt magángazdaság törvényszerűen az erősebbnek, tehetségesebbnek, forrásokban gazdagabbaknak kedvez. A piaci verseny eleve arról szól, hogy aki gyengébb, lemarad. Mindezt a makrotársadalmi szolidaritást működtetni képes politikának, a rendszerváltozást követő politikai eliteknek eleve látniuk és tudniuk kellett. Éppen az lett volna a feladatuk, hogy a piacgazdaság folyamatában szükségképpen alakuló szélsőséges egyenlőtlenségek kitermelődését gátolják, megakadályozzák a társadalom széthullását. Ez nem történt meg.
– Jó ideig azt reméltük, hogy ha Magyarországon megerősödik a középosztály, szélesedik a jómódúbb réteg, ezzel mérséklődhetnének a szélsőséges anyagi, egzisztenciális feszültségek – vetem közbe, ám Utasi Ágnes kutatási tapasztalatai rácáfolnak erre. Utal arra, hogy a nálunk jóval gazdagabb országokban, ahol erős a módos polgárság, esetenként még nagyobbak az említett különbségek. A gazdasági szélsőségekből fakadó terhek enyhítését társadalmi méretekben nem lehet a középosztálytól várni. Már csak azért sem, mert a középosztály belülről nagyon rétegzett, s a forrásokkal rendelkező, lemaradókat foglalkoztatni képes rétege meglehetősen szűk. Másrészt az idegenek iránti önzetlen jótékonykodás, az a gyakorlat, hogy valaki mások javára önként megváljon vagyonától vagy annak egy részétől – a rendkívüli alkalmakat leszámítva –, ugyancsak nem várható el az emberektől. Következésképpen a hátrányos helyzetbe került, alapszükségletekben nélkülöző rétegek felzárkóztatása, a szélsőséges egyenlőtlenségek megakadályozása elsősorban a rendszerszolidaritástól lenne várható. A kiemelkedő jómódra szert tett rétegek hosszú távú érdekét is szolgáló – jóllehet, rövid távon önkorlátozásra vagy korlátozásra késztető –, jogilag kényszerítő szociálpolitikai intézkedéseket kellett volna a kormányoknak kialakítani. Vagyis a gazdagabb társadalmakhoz hasonlóan a mi forráshiányos térségünkben kevésbé liberális jóléti rendszerre lett volna szükség – magyarázza a szociológus.
– Az élet különböző színterein uralkodó farkastörvényeket tekintve nem anakronisztikus ma éppen a szolidaritásról beszélni?
– Nem. Az én értelmezésemben a társadalmi szolidaritás a társadalmi integráció eszköze, s érdek is, nem (csak) jótékonyság, nem (csak) önzetlenség. A jobb társadalmi, gazdasági helyzetben lévőknek segíteniük kell a lemaradókat, mert az ő hosszú távú érdekük is ezt kívánja. Nekik is fontos, hogy olyan országban éljenek, amelyben közbiztonság van, s kiegyensúlyozottak a gazdasági és társadalmi körülmények. Hiszen robbanásveszélyes helyzet keletkezik, ha szélesedik az a réteg, amelynek a puszta létfenntartásáért naponta meg kell küzdenie, vagy már ereje sincs ehhez.
– Említettük a leszakadók egyre szélesedő rétegét és a piramis csúcsán lévőket. Ez a dél-amerikai modell. Ott viszont egyesek mérhetetlen gazdagsága, a tömegek nyomora miatt időnként lázadások, fegyveres összetűzések törnek ki, kormányok buknak meg. Talán erős az összehasonlítás, de hogyan viseli el békésen egy ilyen kis ország, mint hazánk, az egyre szembeötlőbb különbségeket?
– Nehezen. Hogy mégis nagyobb társadalmi traumák nélkül vészeltük át az elmúlt másfél évtizedet, az véleményem szerint nem a kormányok jó munkájának , hanem döntő mértékben a társadalom egészséges önvédelmét biztosító kisközösségi szolidaritásnak, összefogásnak az eredménye. Nagyon hálás lehet a rendszerváltozás után meggazdagodott gazdasági és politikai elit a mikrotársadalmi összefogásnak, szolidaritásnak. Vizsgálataink azt mutatják, hogy ha a mindennapokban nagyobb bajba kerül valaki, önzetlen segítséget többnyire ma is elsősorban a közvetlen környezetétől, a legközelebbi családtagoktól, közeli rokonoktól, szoros barátoktól vár, s várhat. A támaszt nyújtók köre ugyan szűkült, de jelentőségük még inkább felértékelődött. A bizalmon alapuló segítségnyújtásnak, egymás támogatásának a nyolcvanas években a jelenlegitől még szélesebb volt a köre, a távolabbi ismerősökre is kiterjedt. Ám az is tény, hogy ez a szélesebb bizalmi kör akkor többnyire egymásnak segítve a kölcsönös munkával a második gazdaság gyarapodását szolgálta. Ki ne emlékezne a tágabb környezet, családtagok, rokonok, munkatársak, szomszédok összefogásával kalákában épített házakra? Ma a távolabbi ismerősök, idegenek segítése alig fordul elő. Persze természeti katasztrófák esetén, legyenek azok hazai vagy messzi földön, az emberek önzetlensége idegenek iránt is megmozdul, pénzzel vagy más módon önzetlenül segítenek. De ha a válság lecseng, a mások iránti szolidaritás helyére a közöny, a bezárkózás lép.
Lehet ennek számos társadalmi oka, ám érzékelhető, hogy az emberek közötti kapcsolatokat nagymértékben uralja a bizalmatlanság. A 2001-ben készült, kapcsolatok működését elemző nemzetközi szociológiai vizsgálatban részt vevő 27 országot öszszehasonlítva nálunk a legalacsonyabb a bizalomindex értéke. Nem kétséges, hogy a bizalmatlanság szélsőséges mértéke, csakúgy, mint az egyenlőtlenségek bármely területe, ugyanúgy gátolja a társadalmi integrációt.
– De hát mitől is lenne bizalom, ha nincs biztos értékrend a társadalomban? A szerzés, a mindenáron való előrejutás, a sikercél a vezérelv. Van, aki képes ezt legális eszközökkel elérni, van, aki illegális eszközökkel jut előre, áthágva a morális gátakat, megsértve az etikai normákat, de gyakran így is elérve a sikert – fejtegeti Utasi Ágnes. – Ahogyan a piacgazdaság erősödött, úgy váltak az emberek egyre inkább egymás riválisaivá. A kenyérféltés, a munkanélküliségtől való félelem vagy annak bekövetkezte zárkózottá tette az embereket. Addigi barátok, szomszédok, jó kollégák szégyellték megosztani egymással bajaikat. Így szigetelődtek el, atomizálódtak az elmúlt években fokról fokra az emberek, szűkült bizalmi körük. Ez pedig azok számára, akik családi, baráti szempontból nem számíthattak anyagi támogatásra, a még nagyobb kiszolgáltatottságot jelenti. Ugyanakkor a jómódúaknál s főleg a magasabb üzleti körökben az úgynevezett bizalmi tőke felértékelődött. Az információcsere, a kölcsönös előnyök reményében nyújtott szolidaritás kölcsönössége további gyarapodást jelenthet számukra, míg a szegényeknek a keveset kellene – amit lassan már nincs miből – továbbosztani.
– De ha a viszonyainkban a bizalmatlanság az úr, kivel tudjuk megosztani érzéseinket?
– Amikor a nyolcvanas évek végén készült vizsgálatban arra kerestünk választ, hogy a megkérdezettek a szomorúságban kihez fordulhatnak megértésért, mintegy tíz százalék azt felelte, hogy senkihez. Az elmúlt években, vagyis tizenöt évvel később készült nemzetközi vizsgálat magyar válaszadói körében ugyancsak megmaradt az a tized, aki senkitől sem remél vigaszt szomorúságában, miközben a többi országban az érzelmi támasz nélkül maradók aránya legfeljebb néhány százalék. Akik azonban úgy vélték, hogy van kihez fordulniuk érzelmi támaszért, azok túlnyomó többsége minden országban valamelyik családtagot, kisebb számban közeli barátot jelölt meg. Vagyis mind önzetlen anyagi, mind munkasegítséget, de még érzelmi támogatást is szinte kizárólag a közvetlen környezettől várhatunk. A segítségnyújtást azonban nehezíti a már említett atomizálódás, a hagyományos családszerkezet fellazulása. Magyarországon a mögöttes tizenöt évben 14 százalékkal csökkent a házasságban vagy hivatalosan élettársi kapcsolatban élők aránya, az egyedülállóké pedig közeledik az ötven százalékhoz. Ennek következményeként a partnerkapcsolati szolidaritás objektív esélye is kisebb. Azt is jelzik a vizsgálati adatok – árnyalja a képet a szociológus –, hogy amikor a szülő mellett nincs társ, az apa vagy az anya érzelmi válsághelyzetében felnőtt vagy a vele együtt élő, növekvő gyermekéhez fordul vigaszért.
– Ha már a magánszféránál tartunk, a fiatalok párkapcsolataiban létezik-e valamilyen formában a másik fél támogatásának, segítésének gondolata?
– A fiatalok jelentős aránya tisztában van azzal, hogy nehéz helyzetekben szükséges a partner iránti szolidaritás, egymás segítése s a mindennapokban esetenként az önzetlenség. A partnerkapcsolatok azonban a modern fogyasztói társadalomra jellemző nehézségekkel alakulnak. Sok embert ismerünk meg, az ismeretségek azonban túlnyomórészt felszínesek maradnak, nincs idő és mód azok elmélyítésére, nem tud azokban kitermelődni a bizalom. A fiatalok a társadalom által előírt szerzés- és sikercélt hajszolva nem fordítanak elég időt partnerkapcsolatukra sem, így nem bíznak fenntartás nélkül önmagukban és társukban, bizonytalanok a tartós közös jövőben. Ezért mind tovább halasztják a nagyobb elkötelezettséggel járó döntést.
origo.hu
50 helyett 106 kilométer per órával száguldott, ennyit kell fizetnie
