Irány Mallorca!

S z a b a d E u r ó p a

Az az igazság, hogy a Medgyessy házaspár mallorcai rekreációját bírálók (tartozzanak a kormányállító párthoz vagy sem) elvetették a sulykot: a kemény munkában megfáradt, potom havi 1,2 millióért robotoló miniszterelnök ugyanis annyi tévelygés után ezúttal végre az Európai Unión belül tölti a szabadságát – azaz májustól Mallorca lényegében belföldi üdülésnek számít. Így volna ez akkor is, ha a spanyolok annak idején eladták volna a szigetet a vastag bukszájú németeknek, akik a germán ingatlantulajdonosok túlnyomó voltára hivatkozva némi készpénzért cserébe akár új szövetségi államukként is el tudták volna képzelni a mediterrán paradicsomot. Madrid azonban megmakacsolta magát: a spanyol föld egyetlen négyzetcentimétere sem eladó – kivéve persze a magánpiaci forgalmat.
Egyébiránt pedig lelke rajta a kormányfőnek, ha akként érzi, hogy épp úgy megérdemelte e tengermelléki feltöltődést, mint Andie McDowell a L’Oréal sampont. Nyilván maga is úgy gondolta, hogy az európai parlamenti kampányt Kovács László meg a szocialista párt veszítette el, a kormány viszont a helyén van, s szép reményekkel menetel a 2006-os megmérettetés felé. Tegyük a szívünkre a kezünket: változtatna bármit is az ország sorsán, ha Medgyessy Péter és Katalin asszony píármeggondolásból mégis a Tisza-tavat választja, gyrost ebédel pitában az abádszalóki strandon és hosszúlépést iszik hozzá, hogy a választópolgárok maguk közül valónak érezzék őket? E tekintetben messzemenően igazat kell adnom Gesztesi Károly színművésznek, aki a Blikknek nyilatkozva a következőket osztotta meg az olvasóval: „Valószínűleg a miniszterelnökünk, Medgyessy Péter sem úgy megy el nyaralni, hogy amint megérkezik a tengerpartra, megáll, révülten a távolba néz, és azon sóhajtozik, hogy haj, mi lehet otthon a hazával.” (Az interjú áprilisi, s a művész úr realista világlátását dicséri, hogy még csak föl sem merült benne egy Tisza-tavi távolba révülés: a mi miniszterelnökünk csak a tengerparton sóhajtozhat, és punktum.)
Nos, a gyrost meg a pitát a hosszúlépéssel magam is épp olyan populista képmutatásnak tartanám, mint Kovács Lászlónak a marxista ikonosztáz alatt elfogyasztott két pár virslijét mustárral és barna kenyérrel, enyhítendő a söjtöri kormánydőzsölés negatív kommunikációs hatásait. De ez a tengerparti aggodalom (rögtön a miniszterelnöki megérkezés után) valahogy nem hagy nyugodni. Tényleg elképzelhető, hogy a felhőtlen nyaralás folyamán még futólag se merüljön fel benne, mi lehet otthon a hazával?
A probléma azért komolyabb, mint így, a nyár kellős közepén első pillantásra gondolhatnánk. Azt veti föl, hogy vajon egy választott vezető, aki – ne féljünk a szótól – a haza szolgálatára esküdött föl, vajon hivatali ideje alatt lélekben szabadságra mehet-e egyáltalán? Az individualista válasz erre persze az, hogy kapcsolódjon ki, töltődjön fel, hogy aztán hazatérte után újult erővel vesse bele magát a gondjaira bízott ország felvirágoztatásába. Külön kiemelendő a kormányfőnek mint individuumnak a civil élethez való joga. Csakhogy valóban helytálló ez a válasz? Kikapcsolódhat a haza szolgálatából akár egy percre is az aktuális miniszterelnök? Láttunk példát ennek az ellenkezőjére is – most hadd említsem csak a kemoterápiás kezelés alatt, kórházi pizsamában is dolgozó Antall Józsefet, akinek mellékesen halálos kórlapját a liberális sajtó önfeledten tárgyalta. Mennyivel könnyebb a mallorcai plázson a távolba révedni! Menynyivel békésebb úgy elmenni, hogy még vissza is térhet az ember! De érdemeink ellenére követhetjük-e mindnyájan az érdemdús politikus példáját?