Isten hozta, táblabíró úr!

Petőfi-szobrot lepleztek le néhány héttel ezelőtt Rimaszombaton, abban a dél-szlovákiai városban, amelynek lakossága százötven évvel ezelőtt kilencven százalékban magyar volt, mára azonban már csak alig negyven százalékban az, s ahol Szlovákiában talán a legnagyobb, harminc-negyven százalékos a munkanélküliség. A szoborállítás gondolatát öt évvel ezelőtt, március 15-i beszédében vetette föl B. Kovács István „gömörológus”, akit a Meciar-korszakban váltottak le múzeumigazgatói posztjáról, s több hónapi munkanélküliség, majd többévi tanárkodás után most a Szlovákiai Református Keresztény Egyház Tudományos Gyűjteményének megbízott igazgatója. A gondolat a Rimaszombat és Vidéke Polgári Társulatnak köszönhetően a szó szoros értelmében polgári kezdeményezéssé vált, megindult a közadakozás, majd megtörtént a csoda, leleplezhették a szobrot a város egyik legszebb terén.
Tompa Mihály, a város szülötte nevét viseli a tér, s egyik oldalán ott is áll, immár százkét éve Holló Barnabás alkotása, a Tompa-szobor. A magyar irodalom két óriása, egyben két jóbarát talált tehát egymásra Gömörország fővárosában, ami megint csak csoda lenne önmagában is. Petőfi így idézi föl találkozásukat 1847-ben a városhoz közeli Bején: „…aki ajtót nyitott, az maga volt tiszteletes Tompa Mihály uram. Rohantunk egymásnak, mint két üstökös csillag, melly egyik a másikát szét akarja zúzni…”
Második gömöri útja volt ez Petőfinek. Először 1845-ben látogatott ide, s ahogyan Tőzsér Árpád Kossuth-díjas író fölidézte a szoboravatáson, három dolgot jegyzett föl naplójába. Az egyik az volt, hogy a tisztújítás miatt úgy tele volt a város két kis fogadója, hogy egyik éjjel a földön kellett aludnia. A másik az, hogy megfürdött a Rimában, de a vízimalom kereke alá sodródott, s majdnem megfulladt, ráadásul nem is borban, de vízben. A harmadik dolog pedig az volt: „Másnap kineveztettem és fölesküdtem táblabírónak… Isten és Gömörmegye kegyelméből.”
A szlovákiai magyar író társaságában a magyar irodalom avatott szlovák tolmácsolója, Karol Vlachovsky leplezte le az alkotást, a karcsú, magas süttői mészkőtalapzaton álló bronzplasztikát, amely méltán nevezhető az egyik legszebb, ha nem „a legszebb” Petőfi-szobornak. Mesterének különleges érzéke volt ahhoz, hogy a költészet értékeit és az emberi tulajdonságokat egyben lássa, s ötvözetüket még nemesebbé, időtállóbbá tegye azzal, hogy a nemzeti kultúra, a néplélek sajátosságait, vizuális eszközökkel megragadható vonásait is társítsa hozzájuk. Kivételes dolog, ez is maga a csoda!
Már csak azért is, mert az a művész, aki a szobrot készítette, nem volt más, mint Izsó Miklós (1831–1875), a nemzeti romantika legnagyobb szobrásza. Gyermekként részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, majd 1851-től évekig az „első magyar szobrász”, Ferenczy István segítője, tanítványa volt Rimaszombaton. A mester a városban született 1792-ben, s itt is halt meg 1856-ban. Tanítványának pályája 1862-ben ívelt föl meredeken, miután Pesten kiállította Búsuló juhász című szobrát. A művészettörténet kis táncoló parasztfiguráit értékeli a legmagasabbra, de portréi, monumentális művei is a kor legjelentősebb magyar alkotásai közé tartoznak, például az 1871-ben felavatott debreceni Csokonai-emlékmű. Épp e mű sikere alapján bízták meg a budapesti Március 15. térre tervezett Petőfi-szobor elkészítésével. A műre évekkel korábban az emigrációból 1860-ban hazatért Reményi Ede hegedűművész és fivére kezdték meg a gyűjtést. Szoborbizottság alakult akkor is, hiszen valóban közüggyé vált azokban az években a nemzeti kultúra, de mindenekelőtt a költészet nagyjainak megörökítése köztereken, pedig a kor derék magyar polgárainak sejtelmük sem volt arról, milyen fájdalmas igazsággá válik a második–harmadik évezred fordulóján a kis népek számára, hogy „nyelvében él a nemzet.”
Azóta az is bizonyossá vált: azt sem nagyon tudták, milyen is a jó köztéri szobor. Így történt meg, hogy Izsó, aki Debrecenben „csak” kompromisszumokra kényszerült, Pesten új és új változatok létrehozása után végül nem tudta elkészíteni a Petőfi-szobrot, a művet ugyanúgy tanítványa, Huszár Adolf fejezte be, mint a másik jelentős művét, a Szegeden álló Dugonics-szobrot.
Az 1874-ben elkészült nagy segédmintát a Petőfi Szoborbizottság felajánlotta Gömör és Kis-Hont vármegyének a tervezett vármegyei múzeum részére, így került a szobrász pesti műterméből a gipszminta a rimaszombati múzeumba, ahol azután, ha lehet azt mondani egy csupa mozgás, csupa dinamika, csupa lendület költőszoborra, majdnem százhúsz évig aludta Csipkerózsika-álmát, mígnem 1999-ben a Petőfi-háznál el nem hangzottak a mondatok: „ideje volna már azon is elgondolkodnunk, nem volna-e már illő és szükséges Petőfi Sándornak a köztéri szobrát fölállítani városunkban. Megalkotni nem muszáj. Megtette már ezt a Ferencz-tanítvány Izsó Miklós…”
A közadakozáshoz a városi tanács támogatására is szükség volt, s szükség volt kiváló mesterekre is (Győrfi Lajos püspökladányi szobrászművészre és Varga Imre karcagi bronzöntőre), hogy a gipszforma alapján elkészülhessen a bronzalak. Szükség lett volna a magyar és a szlovák kormány által beígért támogatásra is, egyelőre azonban mindkét oldalról inkább csak az ígéret érkezett. De talán így igazán kerek a történet az ezredfordulós Kárpát-medencében: a polgárok, városok, régiók hamarabb eszmélnek, gyorsabban cselekszenek, mint a nagypolitika. Ami a legfontosabb: nemcsak a költő és barátja, nemcsak a poéta és a szobrász, de a város és „táblabírája” is egymásra talált a szoborállítással, hiszen a szabadság gondolata mindig élénken élt e helyen. A megye már a XVIII–XIX. század fordulóján föliratban tiltakozott a cenzúra ellen, az 1784-ben épült református templom falán, a Harsányi István XVII. századi gályarab prédikátor és mártírtársai emlékét őrző tábla szomszédságában pedig Lukács evangélista következő mondata olvasható: „A te hited megtartott tégedet.”
Ennek a hitnek az erejéről beszél az az egyre növekvő gömöri panteon is, amely akár kisebb országoknak is becsületére válna, hiszen Blaha Lujza, Szentpéteri József, Ferenczy István, Madarász Viktor, Mikszáth Kálmán, Hatvany Isván, Tompa Mihály és a magyar kultúra sok más kiválóságának az emlékét őrzi. Az, hogy Magyarország és Szlovákia uniós csatlakozása után néhány héttel gazdagodott város a magyar apa és szlovák édesanya gyermekeként a magyar költészet legnagyobbjává vált Petőfi Sándor szobrával, megint csak kisebb csodának nevezhető, amely még nagyobb csodát ígér, hiszen az egységesülő Európa megteremti a nemzeti újraegyesítés föltételeit is. „Elsősorban rajtunk múlik, hogy egy áldozatokkal teli, veszteségekkel terhes XX. század után megnyerjük-e az induló évezredet. Hiszem és vallom: lesz magyar feltámadás!” Avató beszédében B. Kovács István mondta e szavakat, s azután hozzátette: „Isten éltessen minden jóakaratú, szabadságszerető embert! Isten hozta, táblabíró úr!”