Koalíciós válság

Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikussá vált politológiai elemzése szerint a 60-as években az ifjúsági probléma tetőzött ilyenkor július közepe táján, de ők még az alvadt kádári struktúrák idején készítették reprezentatív felmérésüket. Azóta eltelt pár évtized, és a lagymatag bolsevizmust felváltotta az agresszív posztkommunizmus, ennek megfelelően az aktuálisan tetőző problémák is átalakultak.

Mostanában, így nyár felé a koalíciós válság van műsoron, az SZDSZ és az MSZP ripacsainak harsány, de unalmas előadásában. Furcsa módon 1994–98 között nem volt koalíciós válság, akkoriban a szövetségesek szinte harmonikus szimbiózisban éltek, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a szabad demokraták nem mertek kekeckedni, tekintettel arra: a szocialistáknak egyedül is kényelmes parlamenti többségük volt. Ám 2002-ben alapvetően megváltozott a szereposztás, és az egykori statiszták most azt hiszik, rajtuk áll vagy bukik az egész produkció. 2002 nyarán a D–209-ügy kapcsán finnyáskodtak pár percig, de hamar túltették magukat azon az apróságon, hogy a miniszteri poszt a nép szolgálatát jelenti, nem a titkosszolgálatét. Viszont a „szolgálat” kifejezés körüli értelmezési vita roppant mód megerősítette a liberálisok zsarolási pozícióját, attól kezdve elvi szempontokra is hivatkozhattak, nem csak a szimpla, parlamenti matematikára. Tavaly nyáron Kuncze pártelnök felvetette, hogy nincs értelme az SZDSZ részvételének a koalícióban, ha nem csökkentik a személyi adóterheket. Súlyos, rettenetet keltő fenyegetés volt, az MSZP meghátrált, s értelmet adott a szabad demokraták koalíciós szerepének. Oly mértékben csökkentették az adókat, hogy egy átlagos jövedelemmel bíró polgár idén havi 850 forinttal keres többet, mint tavaly, s csak ezer forinttal több adót fizet. Az értelem diadala.
Idén ismét az adók miatt feszültek egymásnak a kormánykoalíció pártjai. Az MSZP szeretne egy negyedik, hatmillió forint éves bruttó bevétel feletti, 48 százalékos adókulcsot bevezetni, valamint az árfolyamnyereségre is sarcot kivetni. Ezzel szemben a szabad demokraták az egykulcsos, 30 százalékos, egyszerűsített személyi jövedelemadó ötlete mellett kardoskodnak. Lehet részleteiben elemezni az elképzeléseket, mindegyik hülyeség. Az árfolyamnyereség adóját a Medgyessy-kormány törölte el mindjárt regnálása elején. Pedig semmi ilyesmi nem szerepelt a választási ígéreteik között. Nagy bajban lehetnek, ha most ismét eszükbe jutott. A társadalom igazságérzetére hivatkoznak, az meg egy felettébb furcsa szerzet. A kedvezményes lakáshiteleket is azért nyirbálták meg, mert állítólag egyesek spekulációs célra használták fel, s az sértette a lakosság igazságérzetét. Kizárólag az az elvetemült spekuláns hergelte az embereket, aki kedvezményes hitelekkel, „nyerészkedési céllal” összegrundolt egy lakást. Érdekes, a munka nélkül, tisztán spekulációból szerzett vagyonok nem birizgálták a szocialisták által elgondolt állítólagos emberek igazságérzetét. Eddig, 2004 júliusáig. A 48 százalékos kulcsról csak annyit mondhatunk, ha a karambolos autók javítására kiutalt biztosítási összeg is adóköteles bevételnek számít, akkor mindegy, hogy milyen adósávok és -kulcsok vannak, a nyolc százaléknak éppúgy nincs köze a magyar valósághoz, mint a 88 százaléknak. Az SZDSZ adócsökkentést követelő álláspontja tiszteletre méltó lehetne, ám a 30 százalékos egyszerűsített szja ideája csak a többszörös milliomosok érdekét szolgálná, márpedig őket a társadalmi igazságosság nevében felesleges támogatni.
Az egész koalíciós vita, huzavona, színjáték a magyar adózók, választópolgárok háromnegyedét nem érinti. Jobban mondva a közterheket viselő, az állam fenntartását biztosító, öntudatosan fizető embereket annyiban, hogy adósávoktól, százalékoktól függetlenül a bevételeik csökkenni, a terheik garantáltan növekedni fognak. A színlelt koalíciós válságoknak is van ára, velünk fizettetik meg. Egyébként is a Fidesz tehet mindenről.