Kormányátalakításra várva

Már hosszú ideje a levegőben lóg egy nagyszabású kormányátalakítás. Az eddig napvilágot látott találgatások azt sugallják, hogy ez az átszervezés nem csupán személyi változásokat jelent majd, hanem a minisztériumok jelenlegi struktúrájának újragombolását is. A miniszterelnök eddig minden idevonatkozó híresztelést megcáfolt, bizonygatva, hogy a koalíció berkeiben béke és nyugalom honol, semmi szükség a személycserékre. Az elmúlt hetek fejleményei azonban egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy – amennyiben az MSZP–SZDSZ páros nem akar katasztrofális vereséget szenvedni a következő parlamenti választásokon – a kormány egész eddigi működését újra kell gondolni.
A miniszterelnök nem mehet el amellett a tény mellett, hogy a június 13-i EP-választáson az MSZP súlyos vereséget szenvedett. A vidéken regisztrált eredmények alapján ezt a kudarcot akár katasztrofálisnak is nevezhetjük, hiszen a párt valamennyi megyében veszített, helyenként a húsz százalékot is meghaladó különbséggel. Ezekből a tényekből egy épkézláb gondolkodású kormányfőnek azt a következtetést kell levonnia, hogy azoknál a minisztériumoknál, amelyeknek tevékenysége leginkább befolyásolja az ország négyötödét jelentő vidéki emberek sorsát, gyakorlatilag elégtelen színvonalú munka folyik. Ebbe a körbe sorolható az önkormányzatok finanszírozásáért felelős belügyi, az SZDSZ-es vezetésű gazdasági és közlekedési, a szinte minden intézkedésével komoly ágazati tiltakozásokat gerjesztő egészségügyi minisztérium és az agrártárca.
Több, a választások óta lezajlott esemény is bizonyította, hogy a fenti tényeket a kormány feje is érzékelte. Az eddig bizalmi embernek számító Szanyi Tibort nem csupán leváltotta vidékpolitikai kormánymegbízotti tisztségéből, hanem azzal, hogy az általa készített vidékfejlesztési munkaanyagot értékelhetetlennek minősítette, gyakorlatilag lenullázta a személyét a közvélemény előtt. Szintén a kormányon belüli feszültségek növekedésére utal Kis Zoltán környezetvédelmi államtitkár lemondása, akinek indokai – amelyek szerint azért vette a kalapját, mert az általa preferált agrár-környezetvédelemben nem tudta érvényesíteni az érdekeit – azt sejtetik, hogy a háttérben itt is komoly pozícióharc bontakozott ki.
Szintén az MSZP és az SZDSZ közötti, kormányon belüli rivalizálásra utal az az egyre inkább konkrét formát öltő miniszterelnöki terv is, amely szerint szét kell választani a gazdasági és közlekedési tárcát. Egy ilyen lépéssel Medgyessy Péter is elismerné, hogy súlyos hiba volt a két, az Orbán-kormány idején hatékonyan működő minisztérium összevonása. Másrészt egyértelművé válna, hogy Csillag István miniszteri tevékenysége enyhén szólva hagy maga mögött kívánnivalókat. A korábban kiváló elméleti közgazdásznak számító Csillag kezdettől fogva porcelánbolti elefántként mozgott az indokolatlanul felduzzasztott tárca élén, különösen az autópálya-építések ügyében tett nyilatkozatai és a Széchenyi-terv ideológiai szétverése borzolták fel a kedélyeket. A vele szemben kezdettől fogva bizalmatlan MSZP közeli gazdasági érdekcsoportok sem örültek neki, hogy az egyik legfontosabb pénzcsap a koalíciós partner kezébe került.
Ha a gazdasági szereplők érdekeit nézzük, akkor nem tűnik rossznak az az elképzelés, hogy az EU-fejlesztési pénzeket koordináló államtitkárságokból és a gazdasági tárca egyes főosztályaiból egy új csúcsminisztériumot hozna létre, mert ez a lépés az előző kormány által létrehozott struktúra újraélesztését jelentené. Kérdés az, hogy az EP-választáson komoly presztízsvereséget szenvedő MSZP le tudja-e győzni a mostanában megnövekedett önbizalmú koalíciós társ ellenkezését, és ha igen, vajon milyen árat kell fizetnie Medgyessynek azért, hogy a szabad demokraták beleegyezzenek a legfajsúlyosabb minisztériumuk megcsonkításába. Csillag menesztése indokolt lenne, de aligha hihető, hogy megúszható lenne súlyos koalíciós válság nélkül egy olyan koncentrált átszervezés, amelynek során nemcsak a tárcavezetőt teszik lapátra, hanem lényegében magát a minisztériumot is.
Ha létrejönne az új fejlesztési tárca, akkor szinte bizonyos, hogy nem párton kívüli szakértő, hanem valamelyik, a pénzosztás iránt átlagon felüli affinitással bíró szocialista politikus venné át az irányítását. Jelöltek vannak bőven: nagy valószínűséggel a Nagy Sándor–Baráth Etele–Gyurcsány Ferenc–Szekeres Imre négyes fogatból kerülhet ki új tárcagazda. Ha csupán Juhász Endre egykori tárca nélküli miniszter pótlásáról lesz szó – azaz nem sikerül az átszervezés ügyében legyőzni a szabad demokraták ellenállását –, akkor alighanem Baráth Etele lesz a befutó, ha viszont a gazdasági tárca egyes részeit is ide transzportálják, akkor a megnövekedett költségvetési források miatt komoly könyökharc bontakozhat ki az érdekelt felek között azért, hogy ki nyerje el a miniszterelnök kegyeit. Nem kizárt, hogy az MSZP közelgő elnökválasztása is hatást gyakorol Medgyessy ilyen irányú döntésére, mert bárkit nevez ki, az illető mögött álló pártlobbit mindenképpen jelentősen megerősíti. Gyurcsány Ferenc fejlesztési minisztersége például jelentősen növelné a vele szorosan együttműködő Hiller István győzelmi esélyeit – na és persze a Szili Katalin által zsákmányszerzőnek titulált érdekcsoportok további térnyerését.
Egyes találgatások szerint egy vidékfejlesztéssel foglalkozó tárca nélküli miniszteri poszt létrehozása is szóba jöhet. A túlburjánzó bürokrácia további duzzasztása egy újabb miniszteri poszttal összeegyeztethetetlen az olcsóbb államra vonatkozó kormányzati ígéretekkel. A vidékfejlesztési miniszteri tisztségnek körülbelül anynyi értelme lenne, mint az esélyegyenlőségi tárcának, amelyik az elmúlt egy esztendőben a semmittevés és a pótcselekvés szimbólumává vált. Az új tárca nélküli miniszter kinevezése csak egy okkal magyarázható: Medgyessy egy további vezető szocialista politikust akar a lekötelezettjévé tenni, ezzel is szilárdítva meglehetősen bizonytalan esélyeit az újabb miniszterelnök-jelöltségre. A vidékfejlesztés stratégiai ágazat, ezért az apparátus további hizlalása helyett célszerűbb lenne a meglévő földművelésügyi minisztériumot megerősíteni, például a miniszter és a politikai államtitkár menesztésével, ami már időtlen idők óta napirenden van.
Lamperth Mónika és Juhász Ferenc leváltása is gyakran szóba kerül, de az ő esetükben alapvető probléma, hogy az MSZP vezető politikusai közé tartoznak, márpedig Medgyessy nem fogja maga ellen uszítani a pártot és a frakciót. Kettejük közül Lamperth a gyengébbik láncszem, az ő esetében viszont elképzelhető, hogy egy esetleges pártelnökké való megválasztással fölfelé buktatják. Hasonlóan esélyt jelenthet a váltásra Lendvai Ildikó vagy Szili Katalin pártelnökségre, mert a gyenge színvonalon teljesítő belügyminiszter mindkettejük pozíciójába átirányítható. A még idén szóba jöhető változások közé sorolhatjuk a kulturális tárcát – feltéve, hogy Hiller Istvánt emelik a pártvezéri székbe – és a külügyet, amennyiben sikerül nyugdíjazni a folyamatosan hanyatló Kovács Lászlót, kárpótlásul felajánlva neki a Magyarországnak járó EU-biztosi széket.
Az viszont bizonyosra vehető, hogy ha egy, az MSZP vezérkarába tartozó miniszter vagy államtitkár távozik a funkciójából, a helyébe csak egy másik pártpolitikus nevezhető ki. Ha életbe lép az a tervezett belső szabály, hogy egy személynek csak egy funkciója lehet, akkor bizony igen sok szocialista eszkimó sorakozhat fel a kormányfő előtt, fókára, azaz íróasztalra vágyva. A baj csak az, hogy a várhatóan tovább duzzasztott bürokrácia költségeit újfent az adófizetőknek kell majd megfizetniük.