Közalapítványok veszélyben

Bár mostanában nagy a csend a Medgyessy–Draskovics-csomagokat követő újabb megszorításokról, a kormány gőzerővel keresi, hol és kitől spórolhatná meg az államháztartási egyensúlyhoz szükséges forintmilliárdokat. A sajtónyilvánosság teljes mellőzésével az igazságügy-miniszter a kormány elé terjesztette május közepén azt a tervezetet, mely „az államháztartás egyensúlyi helyzetének javításához szükséges rövid és hosszabb távú intézkedésekről szóló 2050/2004. kormányhatározat (…) – a közalapítványokról és a közhasznú társaságokra vonatkozó szabályozás felülvizsgálata” – végrehajtását tartalmazza. Ezt a feladatot különben a kormány döntése szerint (az igazság- és pénzügyminiszter, valamint a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter bevonásával) szeptember végéig kell megoldani.
Előbb azonban vizsgáljuk meg, miért is volt szükség a közalapítványok létrehozására. Az eredeti szándékok közt az államháztartáson kívüli források bevonása volt a közfeladatok ellátásába, s ez a megoldás egyféle civil kontrollt is jelentett a közpénzek elosztásában, ugyanis a közalapítványokat vezető kuratóriumokba általában civilek, köztiszteletnek örvendő szakemberek kerültek a pártdelegáltak mellett. Tény, hogy ma a közalapítványok bevételének kilencven százalékát a központi költségvetési támogatás teszi ki. Ennek oka több tényezőre vezethető vissza: egyrészt a civil társadalom nem annyira erős (vagy nem gondolja magát annyira erősnek), hogy jelentősebb feladatot vállaljon a közfeladatok ellátásában, vagy nem bízik eléggé a közalapítványokban, és az erre szánt pénzét más csatornákon juttatja el a támogatottakhoz.
A lapunk birtokába került előterjesztés teljes koncepcionális váltást jelent a közalapítványok és a közhasznú társaságok jogállásában és működésében. A civil világot támogató intézmények ugyanis „a hatályos jogszabályok mellett indokolatlanul széles körben jöhetnek létre, és alkalmasak arra, hogy rajtuk keresztül közfeladatok ellátása címén jelentős közpénzek folyjanak ki ellenőrizetlenül az államkasszából. Az ÁSZ vizsgálatai a kormány és az Országgyűlés által alapított közalapítványoknál több esetben is megerősítették a pazarló gazdálkodás tényét, (…) rámutattak, hogy túl sok a feleslegesen működő közalapítvány”. A kuratóriumok a vizsgálat szerint nem költségérzékenyek, komoly visszaélésekre adnak alkalmat működésükkel.
A megállapítások különben a kormányt is minősítik, ezért meglehetősen farizeus magatartásnak tűnik a nagy sietség a közalapítványok megregulázására. Ha ennyire pazarlók, akkor talán nem kellett volna létrehozni az EU Kommunikációs Közalapítványt sem, ahol valóban adóforint-milliárdok tűntek el az elmúlt két évben: emlékezzünk csak a hárommillió-nyolcszázezer kipostázott levélre és a szavazati joggal nem is rendelkező értelmi fogyatékosok országszerte zajló felkészítésére (kétmillió forintból) az EU-csatlakozásról szóló voksolásra. Az elképzelés által javasolt megoldás maga a centralizált állam: ha a kormány megszavazza, akkor közalapítványt létrehozni a jövőben csak a törvényben tételesen meghatározott kivételes esetben lesz lehetséges, az állami és önkormányzati feladatok ellátásának alapvető szervezeti módja a költségvetési szerv, mások csak kivételes esetben vállalhatnak ebben szerepet. A létező közalapítványok további sorsa azon múlik, hogy a meghatározott időn belül eleget tudnak-e tenni az új követelményeknek.
Csak az előterjesztés mellékletéből derül ki a terv fő gondolata: egy adott állami feladatra csak egy közalapítvány hozható létre. Ha ezt megszavazzák, értelmezéstől függően közalapítványok tucatjainak megszűnése-összevonása következhet be a közeljövőben. Hiszen ha úgy értelmezik, akkor a kultúra támogatását elég egyetlen közalapítványra bízni. Azután elég csak arra figyelni, hogy a sok milliárddal gazdálkodó mamutintézmény kuratóriumába a megfelelő emberek kerüljenek, s attól fogva biztosított a hatalmon lévő politikai érdekcsoporthoz kötődő művészbarátok támogatása és az összes többi ellehetetlenítése.
Érdemes megvizsgálni, hogy az elképzelés milyen hatással lehet például a határon túli magyarok támogatására. Ha a kormány megszavazza az előterjesztést, akkor összeolvad az Illyés, az Apáczai és az Új Kézfogás Közalapítvány. Ezért aztán okafogyottá válik a Határon Túli Magyarok Hivatalának idén májusi (!), hatvanhatmillió forintos kiadása, mellyel egy támogatás-nyilvántartó szoftvert vásároltak a spórolás jegyében: ha ugyanis összevonják a támogatásokat, azt bonyolult szoftver nélkül is egy szekrényben fogják tárolni. (Az már más kérdés, hogy a hatvanhatmillió forint – szakértők szerint – nyolc-tízszerese a reális költségnek.) A határon túli magyarok oktatási, kulturális, szociális és gazdasági támogatása egy kézbe kerül, ami önmagában nem baj, de két komoly veszélyt rejt magában: aki nem kedves a kuratóriumnak, az semmilyen tevékenységére nem kap pénzt, másfelől könnyen előfordulhat, hogy ha valakinek adnak mondjuk egy bútorfestő tábor megszervezésére ötvenezer forintot januárban, akkor azt mondják a régiós feladatot ellátó kórház eszközbeszerzésére májusban, hogy nekik már adtunk korábban, most ne ugráljanak – és az életmentő műszer híján emberek halnak meg.
A kormány elfeledkezik arról, hogy Kelet-Közép-Európában a centralizációról és az állami beleszólásról kizárólag rossz tapasztalataink vannak. Itt a racionalizálás nem azt jelenti, hogy valóban logikussá, költséghatékonnyá tesznek valamit, hanem elvonásokat, bezárásokat és megszüntetéseket hoz. Az elmúlt két év tapasztalatai is ezt erősítik: a kampányban Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt például a határon túli magyarok támogatásának bővítését ígérte, aztán az idei költségvetési évben az Illyés Közalapítványtól, az Új Kézfogás Közalapítványtól, a Segítő Jobb Alapítványtól és a Mocsáry Lajos Alapítványtól összesen 1,4 milliárd forintot vontak el, hogy az Apáczairól ne is beszéljünk, mert azt egyenesen meg akarták szüntetni arra hivatkozva, hogy túl sokba kerül. Azt nem említették persze, hogy az új kormány tizenegy taggal növelte a kuratórium létszámát! (Az 1999-ben, Pokorni Zoltán oktatási minisztersége idején alapított, a határon túli magyar oktatást támogató közalapítvány különben megkapta az ISO minősítést is, amely nagyon szigorú működési-hatékonysági feltételeket ír elő.) Míg 2002-ben a határon túli magyarokra 12,6 milliárd költségvetési forint jutott, rá egy évre már csak 9,6 milliárd – pedig 2003 (legalábbis belpolitikai viszonylatban a költségvetés tervezésekor) még nem szólt a megszorításokról.
Az előterjesztéshez – június 21-i dátummal – egy külön kormányrendelet-tervezetet csatoltak, mely a határon túli támogatások eltérő szabályozásáról szól. Ez a nem pályázati úton nyújtható támogatásokat szabályozza – általában ez a tétel az újságírók (és a közvélemény) számára láthatatlan pénzeszsák, amelybe a politikusbarátoknak és gazdasági klikkeknek szánt költségvetési milliókat dobálják. A pénzcsorgatás ezen módja eddig különféle címkéket kapott: a Határon Túli Magyarok Hivatalában például koordinációs keretnek nevezték el, és 2003-ban – értesüléseink szerint – ezen a csatornán folyattak ki kétszázmilliót pályázat nélkül egy RMDSZ közeli romániai alapítványnak. Az új elképzelés már az anyaországi barátok pénztárcáinak feltöltését is szolgálhatja, hiszen támogatható a „Magyarországon lakóhellyel vagy telephellyel rendelkező személy is, ha tevékenysége részben vagy egészben a határon túli magyarok szellemi vagy anyagi támogatására irányul”.