Ez az összejövetel igazi átmenet volt a tudományos konferencia és a családi találkozó között. Míg az Erzsébetvárosi Közösségi Ház dísztermében az egyesülethez kötődő pszichológus és családgondozó szakemberek tartottak előadásokat, a hallgatóság körében az érintett szülőkön és a ki-be mászkáló gyerekeken kívül ott ült talán mindenki, aki Magyarországon állami intézmény, hatóság vagy civil szervezet képviselőjeként a gyermeket kereső szülők és a szülőtlen gyermekek egymásra találása körül bábáskodik. Talán többen voltak ott azok közül, akik a nyílt örökbefogadással – vagyis amikor az életet adó és a felnevelő szülő megismerheti egymást – segítenek.
Együtt osonunk be a terembe egy elbűvölően szép mandulaszemű kisfiúval, aki az anyjához jött pénzt kunyerálni fagylaltra.
„Hogy lehet egy ilyen édes gyereket elhagyni?” – nekem is ez az első gondolatom, pedig jól tudom, hogy megvan az oka, ha egy nő mégis így kénytelen dönteni. De hányszor juthat eszébe ez annak az aszszonynak, akinek szorosan az ölébe bújva ez a kisfiú a tanácskozás végére elaludt?
Pontosan ezekről az érzésekről van szó az előadók emelvényén is. Tardos Anna gyermekpszichológus éppen egy Németországban felnőtt lány önvallomását olvassa fel: ez a lány megkereste a szülőanyját, aki egy másik országból adta őt örökbe. Döbbenetes hallgatni a mondatait arról, hogy mennyire feszítette a vágy, hogy megtudja, kire hasonlít, kinek a vére folyik az ereiben. Önmagának is feltette a kérdést, hogy kihez is tartozik igazán. Ahogyan nőtt benne az eredetének megismerése utáni vágy, úgy erősödött a félelem is, hogy nem bántja-e meg a felnevelő családját, nem ismétlődik-e meg vele újra az, hogy elveszíti azokat, akikhez tartozik. Az írás azzal zárul, hogy a szerző és az őt kihordó asszony között a találkozást követően semmiféle érzelmi viszony nem alakult ki, a látogatás semmit nem változtatott azon, hogy a szerző az őt felnevelő családhoz tartozónak érezze magát.
Tardos Annával – aki a legendás gyermekorvos, Pikler Emmi lánya – a híres Lóczy utcai gyermekotthonban beszélgettünk arról, hogy mi is pontosan az örökbefogadottak kettős kötődése, és ezzel miért csak most kezdett foglalkozni a pszichológia.
Tardos Anna azzal kezdte, hogy sokan gondolják úgy, ha jó az örökbe fogadó család, akkor a gyermek nem fogja keresni a vér szerinti szüleit, pedig ennek semmi köze ahhoz a természetes vágyhoz, hogy minden ember ismerni szeretné az eredetét. Az örökbe fogadott gyermek élete nem akkor kezdődik, amikor a befogadó szülei meglátják, hanem akkor, amikor megfogan, hogyne szeretné tudni, hogy kinek a hasában volt, és az az asszony miért nem nevelte fel. Előfordul, hogy ez csak akkor lesz hirtelen fontos az örökbefogadott számára, amikor neki is gyermeke születik, aki hasonlít valakire, de nem tudja, kire. A generációkat összekötő, racionálisan nehezen megmagyarázható, láthatatlan szálak erősségéről még csak most kezd tudomást venni a pszichológia. Egészen biztosnak látszik, hogy minden örökbe fogadott gyermekben él valamiféle fantomkép a vér szerinti szüleiről – ezt csodálatosan írja le Móricz Zsigmond az Árvácskában. Ugyanakkor az ehhez a képhez való viszonya ambivalens: úgy érzi, ha vágyik utána, akkor „megcsalja” a szüleit, akik nevelik és szeretik őt. Ma már kötelező minden örökbefogadásra vállalkozó párnak felkészítő tanfolyamon részt vennie, és ilyenkor szó esik arról is, hogy azoknak, akik nem a saját vérükből való gyermeket nevelnek, tudomásul kell venniük, akkor lehetnek jó szülők, ha igazán, mélyen el tudják fogadni azokat az embereket is, akik a gyermeküket nemzették, és akiknek a genetikai örökségét hordozza, sőt képesek róluk a gyermeknek is szeretettel beszélni. Bármilyen abszurdnak látszik is, de ezeknek a pároknak nem lehetne gyermekük akkor, ha nem lett volna, aki lemond róla.
Ebből a szempontból talán egyszerűbb azon családok helyzete, amelyek a nyílt örökbefogadást választják, mert ők megismerik a szülőanyát, és megkérdezhetik tőle, miért dönt úgy, hogy nem maga neveli fel az újszülöttjét. Később a gyerek kérdéseire is kimerítőbben tudnak válaszolni. A találkozón kerekedett egy kisebb vita arról, vajon helyes dolog-e, ha a felnevelő család szoros kapcsolatot tart fenn az örökbe adó anyával, „kéz a kézben nevelik a gyereket”. Természetesen erről szó sincs, mindössze arra van lehetősége az asszonynak, hogy az ügyletet lebonyolító alapítványon keresztül érdeklődjön a gyermek fejlődéséről, de ezzel is nagyon kevesen élnek. Úgy látszik, mintha el akarnák felejteni a szülést, pedig az a kevés asszony, aki beszélni tud erről, azt mondja, neki minden karácsony és a gyerek minden születésnapja fekete nap.
Máskor az élet produkál furcsa helyzeteket: az egyik anyuka azt mesélte, hogy annyira megszerette a fia szülőanyját, hogy végül lelkiismeret-furdalása volt, hogy hazavitte a szegény lány kisbabáját, ahelyett, hogy segített volna neki felnevelni…
A kívülálló néha nem is érti igazán, miért olyan nehéz az örökbe fogadott gyermek szüleinek a világ legtermészetesebb dolgaként mesélni el, hogy ő egy másik néni hasában volt, az anyja őt a szívében hordta, nem a testében. Van már ehhez segítséget nyújtó képeskönyv, példát adnak a hollywoodi sztárok, ismeretes a nyugat-európai példa, ahol a párok hirdetésben teszik közhírré az örömhírt: megérkezett hozzánk Sophy! És a szomszédok feldíszítik az utcát, amikor az új családtag hazaérkezik. Mégis, nálunk még sokan érzik úgy, hogy ha a gyerek tudja az igazat, nem lesz teljesen az övék. Sokszor kamasz gyerekek szülei kérnek a Mózeskosár Egyesülettől segítséget ahhoz, hogyan is mondják meg. Márpedig minél később teszik meg, annál nehezebb és annál traumatikusabb mindkét fél számára.
Fel kell készülni arra is, hogy a gyerekek egészen másképp gondolkodnak, mint a felnőttek. Egy pszichológus végzettségű anya – aki úgy fogalmazott, hogy három gyereket kapott ajándékba – az összejövetelen elmesélte, hogy a legkisebb fiát háromévesen hozták el a gyermekotthonból, így aztán fel sem merült bennük, hogy a gyerek ne tudná, hogy őt örökbe fogadták. Évekkel később, amikor a kisfiú óvó nénije babát várt, a fiúcska megkérdezte, hogy az óvó néni hová viszi majd a babát születése után. Kiderült, ez a gyerek meg volt győződve arról: az élet rendje az, hogy a gyerekeket születésük után, mint valami ruhatárba, beadják a csecsemőotthonba, és csak később viszik haza. A Mózeskosár alapítvány egyik kiadványában még ennél is elgondolkodtatóbb történetet lehet olvasni: egy nyolcéves, örökbe fogadott kislány súlyos tanulási nehézségekkel küszködött, egyszerűen elfelejtette azt, amit az iskolában elmagyaráztak neki. Hosszas vizsgálódás után derítette ki a pszichológus, hogy a szülei soha nem hozták szóba előtte azokat az éveket, amelyeket a csecsemőotthonban töltött. Azt szerették volna, hogy felejtse el. Így aztán megtanult nem emlékezni…
Tardos Anna azt mondja: a titok élesített bomba, amely előbb-utóbb fel is robban. Azt meséli, ma is gyakran jönnek olyan felnőttek a Pikler Intézetbe, akik nem egy esetben a szüleik halála után találnak meg valamilyen papírt, amely az örökbefogadottságukra utal. Ilyenkor már nincs, akitől megkérdezzék, hogy miért. A csecsemőotthon irattára pedig legfeljebb néhány adattal szolgálhat, de magyarázattal aligha. Csak a becsapottság érzése marad. Tardos Anna nagyon fontosnak tartja, hogy a család ráérezzen, milyen szép, milyen megható dolog az, hogy az örökbe fogadott gyermeknek két születésnapja van: egy, amikor a világra jött, és egy, amikor hazatért a családjához. A magyar törvények mindenkinek lehetővé teszik, hogy nagykorúsága után megtudja, kik voltak a vér szerinti szülei, és ha azok is találkozni szeretnének vele, akkor a randevú létrejöhet. Ma már az a „trend”, hogy a nyílt örökbefogadással családba kerülő gyerekek sokkal korábban, nemegyszer gyermekkorban találkoznak a nénivel, akinek a hasában voltak, és Tardos Anna úgy látja, ez nagyon ritkán kavarja fel őket. Be kell tartani természetesen azt a szabályt, hogy csak akkor kell ennek megtörténnie, ha a gyerek kéri és kezdeményezi, akkor is nagyon tapintatosan.
A Mózeskosár Egyesületben dolgozók is sokszor elmondják, hogy csak olyan párok jelentkezzenek örökbefogadásra, akik már szembe tudnak nézni, bele tudnak nyugodni abba, hogy nem lehet saját gyermekük. Ezt minden bizonnyal meg is lehet tenni, fel is lehet dolgozni, de valahol mélyen mégis ott marad a tüske. Nálunk még ritkaságszámba megy, hogy olyan házaspárok vegyenek magukhoz kisgyereket, amelyeknek van már saját gyerekük, de úgy gondolják, hogy volna kedvük, szeretetük segíteni még egyen. Nyilvánvaló, ezekben a párokban fel sem merül, hogy a saját szülői minőségükön elmélkedjenek. Nem így a többiek.
A konferencia és a szakmai előadások után kevesen mentek haza, hiszen a Mózeskosár Egyesületnél mindenki ismer mindenkit, rengeteg a közös téma. Hirtelen arrafelé kanyarodott a szó, ki is az örökbe fogadott gyermek édesanyja. Az, aki megszüli, vagy az, aki felneveli? Szabad-e használni a felnevelő szülőkre az édest, ezt a különleges magyar szót, ami egyszerre jelent egy vérből valót és mindennél kedvesebbet? És a legtöbb anya, ölében a már kifáradt gyerekével – aki mellett virrasztott, akiért aggódik, akinek a jobb léte miatt itt ül, és aki az élete boldogsága –, azt mondta, hogy nem, nem én vagyok az édesanyja, nem az én hasamban volt.
– Ha ez a gyerek kilenc hónappal előbb, lombikbébiként került volna a hasunkba, akkor is probléma volna ez? – tette fel a kérdést az egyik mama, de csak hümmögés volt a válasz.
Aztán útjukra indultak a történetek:
– Hónapokba telt, míg azt tudtam mondani a fiamnak, hogy te. Addig úgy szólítottam, hogy a baba. Akkortól kezdtem a magamnak érezni, hogy ezt ki tudtam mondani.
– Én azzal a szóval voltam így, hogy kisfiam. Tudjátok, én kamaszkoromban elvetettem egy babát. Egészen sokáig éreztem úgy, hogy gyilkos vagyok, akitől félteni kell a babákat. Most, hogy már nagy, sokkal könnyebb, de még csak egyszer sikerült kimondanom azt, hogy édes kisfiam…
– Én ezen nem szoktam gondolkodni. Annyira helyes, olyan nagy lány lett, és én annyira büszke vagyok rá! Elnézem az apjával, amikor együtt bicikliznek haza az óvodából, és ilyenkor is csak arra tudok gondolni, hogy annyira a miénk! Nem is tudom elképzelni, hogy hogyan is lehetne másé.
Ezeket az anyákat hallgatva úgy látszik, mégis van valami, ami csak az övék: az a meggyőződés, hogy a gyermekük – bárki hasában növekedett is – mégis hozzájuk akart megérkezni. Nekik, a párjuknak és a gyereküknek van egy kicsi történetük, hármójuk magánmitológiája a második születésnapról: arról, hogy amikor először találkoztak a kicsivel, sírt, de mikor a kezükbe adták, azonnal elhallgatott. Vagy hogy rögtön feléjük nyújtotta a kezét. Vagy hogy milyen nagyon szorította a hüvelykujjukat.
Azonnal tudta, hogy ők a szülei.
Mózeskosár Egyesület az örökbe fogadó családokért
Több mint tíz évvel ezelőtt alapította nyolc örökbe fogadó szülő, illetve örökbeadással foglalkozó szakemberek. Mózes bibliai történetére gondolva választották ezt a nevet, annak szimbólumaként, hogy az emberiség történetében mindig is jelen volt a mástól származó gyermek befogadása, felnevelése. Az egyesület úgy tekinti az örökbefogadást, mint a családi élet és a nevelés egyik természetes formáját. A közös sors megosztásával ezt az érzést és meggyőződést kívánja erősíteni tagjaiban – és erősíteni a társadalomban. Tagjai rendszeres, mindenki számára nyitott találkozókat tartanak, ahol az örökbe fogadó szülők találkozhatnak egymással, és megbeszélhetik örömeiket, gondjaikat, és tapasztalataikat átadhatják az örökbe fogadni szándékozóknak. Azt szeretnék, ha az örökbe fogadott gyerekeikkel kapcsolatos problémáikkal minél nagyobb számban őket keresnék fel a szülők, hiszen az egyesület munkatársai ezzel a kérdéskörrel régóta foglalkozó, speciálisan felkészült szakemberek, akik az országban elsőként tartottak – és tartanak mai is – örökbefogadásra felkészítő tanfolyamokat. Rendszeresen megjelentetik a Füzetek az örökbefogadásról című sorozatukat, amelyben gyakorlati és elméleti tanácsokat adnak a szülőknek, illetve tanulmányokat és szemelvényeket közölnek az örökbefogadással kapcsolatos nemzetközi és hazai szakirodalomból. Az érdeklődők a 326-1401-es telefonszámon kaphatnak segítséget esténként és hét végén.
