Mindarról, ami tabu volt a hatvanas években

A hatvanas évek magyarországi eseményeinek modern történettudományi eszközökkel való vizsgálatára eleddig senki nem vállalkozott. A téma napirenden volt, sokan és sokszor kapaszkodtak bele, érintették tanulmányaikban, cikkeikben, de elemző kutatómunkát nem végeztek. Most itt egy könyv, amely a Széchenyi-tervben elnyert támogatásnak köszönhetően azt tűzte ki célul, hogy a vizsgálatok kezdeti szakaszában felmérést készítsen a korszak problémáiról, olyan időszakban, amikor már folyik ugyan történeti kutatás, de a hatvanas évekről szóló ítéletek még nem szilárdultak meg. Az úttörő vállalkozásként definiálható könyv szerkesztőjével, Rainer M. János történésszel, az ’56-os Intézet főigazgatójával szándékaikról, elképzeléseik megvalósulásáról beszélgettünk.
– Milyen szerkesztői elvek érvényesültek a tanulmányok összeállításakor?
– A szerkesztői elvek a kutatás súlypontjaiból adódtak. Ezek kiválasztása határozta meg a munkánkat. De mindjárt be kell vallani, hogy nem sikerült mindegyik problémát megfelelően érinteni, ami aztán aránytalanságokhoz vezetett. A hatvanas évekről még nagyon sok szó esik majd Magyarországon, a most megjelent könyv zárójelentés bibliográfiával, hivatkozásokkal, egy pillanatnyi állapotot tükröz. Az egyik alapkérdés az volt, mi történt ebben az időben körülöttünk, a világban. Hogyan alakult a szovjet– magyar viszony, továbbá kapcsolatunk a Vatikánnal stb.
– Baráth Magdolna, akit történészi körökben „egyszemélyes műhelyként” emlegetnek, a magyar–szovjet viszony kapcsán egy helyütt azt írja, hogy 1956 novemberében és decemberében a szovjetek „úgy viselkedtek, mint az ország igazi urai”.
– A legtöbb szerző a kötetben az ötvenes évek második felétől indítja vizsgálódását (legtöbben 1956-tól), és az egységesen, irányadóan sohasem definiált Kádár-rendszer már kialakult, „üzemszerű” működésének időszakában zárja. De ha már Baráth Magdolnát hozták szóba, akit örömömre sikerült megnyerni az ügynek, ő sokszor egy olyan sugárnyalábon hatol be a levéltárak rejtelmeibe, ami mások számára elérhetetlen. Így kell olvasni a mondatait, ha a magyar hiteligényről ír, a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról, arról, hogy Kádár bizalmat kapott: Rákosi nem térhet viszsza a hatalomba, vagy Kádárnak a Hruscsovhoz fűződő kapcsolatáról, illetve 1967-ben, a valutaalapba való belépéskor az első komolyabb magyar–szovjet konfliktusról. A második probléma: a „nagy” politika története. Helyesebbnek láttam, ha a politika bizonyos részterületeit vizsgáljuk, és esettanulmányokat végzünk, mert ezek sokkal jobban rávilágítanak a szóban forgó időszak karakterére, tehát a Kádár-rendszer hatalmi mechanizmusának természetrajzára, mint a didaktikus magyarázatok. Ilyen például az Onódy- vagy a Megév-ügy.
– Az Onódy-üggyel kapcsolatban nagyon sok mítosz és legenda látott napvilágot, és végre hiteles képet kapunk arról, mi történt valójában. Azt is mondhatjuk, hogy Tischler János tanulmánya már-már a krimi fogalmát súrolja, és tökéletes képet ad arról, mi zajlott a 60-as évek Magyarországán.
– A korszakra jellemző pesti vicc ez esetben is megszületett. Miután Brezsnyev 1965-ben Kádár meghívására Magyarországon vadászott, rögtön elterjedt, a szovjet pártvezető azért jött ide, hogy tisztázza magát, nem érintett az Onódy-ügyben… A harmadik kérdéskör így fogalmazható meg: mi történt a magyar társadalomban ebben az időben? Azt gondoltuk, hogy legyenek olyan „bemeneti pontok”, amelyeknek a tüzetes vizsgálata talán többet mond a korszak társadalmi folyamatairól, mentalitásáról, létviszonyairól, az anyagi helyzetről, az életmódról stb., mint a puszta statisztikai adatok elemzése. Ezért nagyon örültem Tóth Eszter Zsófia „mélyfúrásának”, aki egy munkás mikroközösség, egy brigád életút-elbeszélésének minden oldalról való elemzése során tár fel jelenségeket. Ezért nagyon jó szerintem Horváth Sándor tanulmánya az ifjúsági szubkultúrákról, amely egy galeriügyet állít mondandója közepébe, vagy Valuch Tibor korrekt, szakszerű, koncentrált vizsgálata a falusi lakásviszonyokról.
– Mondhatjuk, hogy ez volt az első olyan korszak, majd egy évszázad távlatából, ami teljesen átformálta a magyar falu arculatát.
– Így van. Tehát ez lett volna a harmadik súlypont; a negyedik egy jelenség, az úgynevezett reformproblematika, amit a gazdasági mechanizmus reformjának neveztek. A kérdés úgy vetődött fel, mit jelent a reform ma, három és fél évtized távlatából. Buktatókkal, előnyökkel, beépített fékekkel, sikerekkel és kudarcokkal. És aminek rengeteg vonatkozása van, mert ez politikai kérdés volt. Örültem, hogy találtunk egy gazdaságtörténészt Varga Zsuzsanna személyében, aki a feladatra vállalkozott, mert a gazdaságtörténész hiánycikk ma Magyarországon.
– A gazdasági mechanizmus fogalmát mikor használta először a magyar nyelv?
– 1954-ben. Az akkori reformtervek nagyon sok olyan felismerést tartalmaztak, amelyet a hatvanas évek közepén próbáltak megvalósítani. Egy nagyon fontos különbség azonban volt: hogy ugyanis a magyarországi kommunista reformgondolkodás atyjára nem lehetett hivatkozni. Maga az atya – Nagy Imre – és az akkori felismerések jelentős része is tabunak számított. Ilyen például az, hogy a gazdasági mechanizmus reformja mit sem ér politikai reform nélkül. Péteri György esettanulmánya – ami tulajdonképpen a reformerek bukásáról szól – azt a technikát írja le, ahogyan az egymással rivalizáló frakciók összeütköznek.
– A reformereket megbuktatják, de nem akasztófára kerülnek vagy tárgyalóterembe, hanem mondjuk a közgazdasági intézetbe.
– Igen, ez már egy szelídebb változat. Állítólag Hruscsov is leváltása után, 1964-ben azzal ment haza, hogy bevágta a sarokba az aktatáskáját és azt mondta: „Na tessék, nyugdíjas lettem, de azért valamit mégis elértem, mert Sztálin biztos kivégeztetett volna.” És teljesen igaza volt… Végül az ötödik súlyponti kérdés a korszak művészeti életéből egy lenyomat. Amit történetesen az építészetről Prakfalvi Endre leír, ahhoz hasonló jelenségek – mutatis mutandis – egészen biztosan vannak a zenében és a többi művészeti ágban is. Különben is, minden összefügg mindennel. Amikor Varga Balázs a filmek történetképéről beszél, és végső soron az egyetlen emblematikus alkotást, a Húsz órát elemzi, mondandójának kvintesszenciájában ott van a hatvanas évek új hulláma Molnár Adrienne összeállításában.
– A tanulmánykötet kistestvére A hatvanas évek emlékezete. Az utolsó tizenöt-húsz évben készült életinterjúk részletei. Mindkét könyvet egy-egy fotóesszécsokor színesíti. És ahogy egy kórházi zárójelentés a tényekre épít, a hatvanas éveket elemző tanulmányokból is az szűrhető le: az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon komoly és eredményes forrásfeltárásnak és történeti kutatómunkának lehettünk tanúi.
– Valóban igyekeztünk szakszerűen írni, a forrásokra hivatkozva a dolgot magát néztük, és nem éreztük feladatunknak a tényeket valamiféle jelenkori kontextusba ágyazni, és ítéleteket megfogalmazni. A fotóesszével valami ellenkező történt. Nem operál kemény adatokkal, a lelőhelyen kívül nem közli az olvasóval, hogy kit vagy mit ábrázol a kép, és hol készült. Ebben az esetben tényleg a hatvanas évek világát szerettük volna szubjektív módon felidézni Molnár Iscsu Istvánnal és Sárközy Rékával. A rövid szöveg, amely a fotókat bevezeti, közli az olvasóval, hogy a szándék a nagyítás. Mindenki azt nagyíthatja ki a könyvekben található anyagból, amit akar.
– A szerkesztői instrukciók, a szerzők kiválogatása ígéri a végeredményt. Mégis mi lepte meg a kéziratok első olvasatakor?
– Két egymásnak eléggé ellentmondó dolog. Azonban mind a kettő igaz valamilyen módon. Az egyik az, hogy a hatvanas évek vagy a Kádár-rendszer berendezkedésének időszaka mennyire kontinuus az egésszel, majdnem a végpontig. Tehát hogy utána már különösebb újdonság nem történt. A másik ennek pontosan az ellenkezője. Az lepett meg, hogy a magyar hatvanas évek – az összes metszet – tulajdonképpen egyedi jelenségnek számított itt a térségben. Reformkísérletek másutt is voltak, de nem olyanok, mint a magyar. Itt a maga „buherált” módján egy tovább létező, tovább élhető változat alakult ki. Ebben benne volt még a nyitás lehetősége is. Az én tanulmányomnak egyik tézise az – bár ez nagyon sajátságos nézőpont –, hogy a reformfolyamat hol kezdődött el és hol ért véget. És állítom, hogy 1968. augusztus 21-én ért véget. Az volt az a pillanat, ameddig elmondható volt, hogy Magyarország egy belső és külső külön utat választott. Ezt Kádár János a csehszlovákiai intervencióban való részvétellel egyszer és mindenkorra lezárta. És innentől kezdve – az én olvasatom szerint – ennek a rendszernek nem volt perspektívája. Ezt a maga módján mindegyik tanulmány visszaigazolta.
– Egy olyan víziónak lehettünk a tanúi több helyütt a világban, hogy a szocializmus össze tud nőni az akkori fogyasztói társadalommal, és létrejöhet valami igazságos társadalom.
– 1968-ban ez végleg kimúlt. A vízió soha többet nem vetődött fel, és a világban tapasztalható periferikus változatai csak szánalmas karikatúrának számítottak.
– A most megjelent tanulmánykötet felveti, hogy milyen az együttműködés az egyes magyar kutatóműhelyek között. És egyáltalán van-e, lehetséges-e az együttgondolkodás?
– Az együttműködés lehetséges. Erre példa a szóban forgó könyvünk is. De természetesen verseny van, és elsősorban a forrásokért. A verseny pedig kiélezett, miközben elég kicsik a lehetőségek.
– Az ’56-os Intézet, illetve a XX. és a XXI. Század Intézet (benne a Terror Háza) között a múltban szembenállás volt. Mi a helyzet ma?
– Nyilvánvaló, hogy az ebben az intézetben és az abban az intézetben dolgozók fundamentálisan másként vélekednek a magyar vagy az egyetemes történet egy és más kérdéséről. Én bizonyára nem értek egyet egy sor kérdéssel, amit Schmidt Mária ír vagy mond, és valószínűleg ő is így van velem. Ez azonban a kutatók esetében nem probléma. Különösen akkor nem, ha emellett tudunk beszélgetni. Más történeti narratívák is elképzelhetők a hatvanas évekkel kapcsolatban, odáig, hogy egy ilyen projektben együttműködjünk a XX. Század Intézettel. De ilyen közös munkáig még nem jutottunk el. Hangsúlyozom azonban, hogy van kommunikáció az intézetek között, és például a forradalom ötvenéves évfordulója 2006-ban közös kihívásként fogható fel. Rengeteg vetülete lesz: politikai, protokolláris esemény, de ugyanakkor történettudományi, szakmai probléma is. Inspiráció, hogy új eredményeket produkáljunk. Nem mindegy, ezt az évfordulót hogyan mutatja be a szakma önmagának és a világnak. Ennek kapcsán már arról beszélgetünk, tervezgetünk, hogyan működhetne együtt az összes kutató- és emlékőrző hely, amelyik Magyarországon a jelenkor történetével foglalkozik, és ebben ők is benne vannak. A legfontosabb, hogy beszélgessünk, kommunikáljunk, és nem az, hogy elkiabáljunk egymás mellett.