Régi-új amerikai taktika Irán ellen

Mind többen értenek ma már egyet az Egyesült Államok hódító politikájának bírálóival, akik szerint az Irak ellen indított háború morálisan végképp megbukott. Bár maga George Bush és Tony Blair is elismeri, nincsenek bizonyítékok arra, hogy a bagdadi rezsim különösebb veszélyt jelentett volna a világra, az igazi „héják” továbbra sem feledik a legfőbb birodalmi elvet, vagyis azt, hogy „háborúra igenis szükség van”. Most Teherán felett gyülekeznek a viharfelhők.

Az Egyesült Államok vizsgálja Irán esetleges szerepét a 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadásokban – szólt a minap George Bush amerikai elnök szájából a régi nóta, noha a hódításra buzdító csatakiáltások mintha már a republikánus berkekben is falsabbnak tűnnének. Ennek okai érthetők, hiszen egy újabb front megnyitása alkalmasint már nem csak az ellenség számára okozna életveszélyes sebeket. Bush elnök azonban Iránban is rendszerváltást akar, sokan legalábbis már kész tényként kezelik az erről szóló híreket. „Én régóta mondom, hogy Irán aggodalomra ad okot. Továbbra is vizsgáljuk, hogy volt-e közük a merényletekhez” – jelentette ki az elnök, majd meglepő pontossággal Izraelből is befutottak a hírek, melyek szerint Teherán újrakezdte dúsított urán előállításával kapcsolatos tevékenységét, hogy elkészíthesse saját atomfegyverét.
Régi-új taktika van a jelek szerint készülőben. Az egyik választható út az agresszió újbóli alkalmazása, s a rendre a világ bírájának szerepében tetszelgő Izraelnek még tetszene is ez a megoldás. Mint arról a Sunday Times legutóbbi számában hírt adott, a zsidó állam megelőző csapást mérhet a dél-iráni Buserben épülő atomreaktorra, ha azt Oroszország elkezdi feltölteni fűtőanyaggal. Ép ésszel felmérve a kockázatot, valószínűbb persze, hogy a fenyegetés inkább csak riogató szándékú, mintsem egy valódi támadás előszele. Nem mintha Izrael nem látná szívesen romokban az ősellenség büszkeségét, az új erőművet, Oroszországot azonban ez esetben már nem lehetne megkerülni. Csakhogy Moszkva ez idáig is sok engedményt tett az őt megelégedett lenézéssel kezelő Washingtonnak, s talán épp Irán lesz az a pont, amelynél már a Kreml sem enged tovább.
Pillanatnyilag sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Washington egy belső felkelés kirobbantása révén inkább magukkal az irániakkal végeztetné el a piszkos munkát. Amerikának ehhez perzsa szövetségesekre lenne szüksége, akiknek aztán fegyverekkel is segítségére siethet, ha éppen érdemesnek tartja. Iránban azonban nagyítóval sem találnánk olyan ellenzéket, amely azt szeretné, hogy a „sátáni” nagyhatalom hazájukkal csillapítsa harci kedvét.