Pedig hogy utál elkésni! Azt szeretné, ha ő lenne a legpontosabb. Most meg az angol királynő várt rá. Lelki szemei előtt II. Erzsébet ott toporogott a windsori kastély bejárata előtt, és rá, a francia elnökre várt. Jacques Chirac a múlt hét második felében érkezett „különleges látogatásra” angol földre, mintegy lezárandó a tavasz óta tartó rendezvények sorát, amelyekkel megemlékeztek a Nagy-Britannia és Franciaország között száz éve megkötött „entente cordiale”-ról, a szívélyes egyezségről.
A látogatás valóban különlegesre sikeredett, ugyanis aligha váratták meg valaha is ennyire a királynőt. A mintegy húszperces késés után záporoztak a „so sorry”-k, hivatkoztak a nagy londoni csúcsforgalomra, a kutyás rókavadászat mellett tüntetőkre, akik meggátolták, hogy a francia államfő idejében bejusson a Westminsterbe a brit parlament előtti beszéde elmondására.
Az esti előadásra a Windsor-palota Waterloo-szárnyát, ahol előadták a Nyomorultak nagy sikerű musicalváltozatát, egy napra átkeresztelték zeneteremmé – tekintettel a vendégek érzékenységére.
Jacques Chirac jól tudta, hogy késésére nincs mentség. Kapott is másnap az angol bulvársajtótól, amely már korábban ágált az ellen, hogy miért kell királyi pompával fogadni holmi köztársaság elnökét. Rupert Murdoch médiamágnás bulvárlapja, az Európa- és franciagyűlöletben élenjáró Sun feltette a kérdést: „Miért terítünk vörös szőnyeget Chirac lába elé? Chirac kétarcú szélhámos, arrogáns és önző. Hála istennek holnap hazamegy.”
A Daily Mail így üdvözölte vezércikkében az elnököt: „Szélhámos, Szaddám jó barátja, aki örülhet annak, hogy nem börtönben ül, hanem egy csodálatos, ám hanyatlásban lévő ország feje.”
A Daily Express szerint ezzel az arrogáns elnökkel nem kellene úgy bánniuk, mint egy királlyal. A konzervatív Times (szintén Murdoch-érdekeltség) ugyanakkor azzal vádolta meg a különleges vendéget, hogy Irak kérdésében „jól kiszámított módon zavarba ejtette vendéglátóját”.
„Elnök úr! Mit szól a látogatásáról az angol sajtóban megjelent cikkekhez?” – tették fel a kérdést Chiracnak a múlt pénteki záró sajtóértekezleten. Az angolul jól beszélő Chirac ravasz válasza nem váratott sokáig magára: „Van egy előnyöm: nem szoktam angolul olvasni!”
Az ünnepi eseményen, a francia elnök Nagy-Britanniában tett második államfői látogatásán, amelylyel II. Erzsébet áprilisi (akkor volt a szívélyes egyetértés aláírásának kerek évfordulója) párizsi vizitjét viszonozta, brit vendéglátóival együtt azt hangsúlyozta, ami összeköti, nem ami elválasztja a két országot. Chirac csakúgy, mint Tony Blair miniszterelnök felülemelkedett a korábbi súlyos nézeteltéréseken, és mindketten azokat a kérdéseket emlegették, amelyekben egyetértenek. Ilyen az Afrikának nyújtandó fejlesztési segély, Irán meggyőzése arról, hogy jobb, ha nem birtokol atomfegyvert, valamint az, hogy a jövő nyáron Nagy-Britanniában megtartandó G8-csúcson felvetik a klímaváltozás problémáját.
A közös védelmi politika – ha nem is mindenhol olajozott az együttműködés – változatlanul hangsúlyos téma a két régi szövetséges között. Kedvezően ítélték meg a Balkánon és Afganisztánban zajló békeküldetést, és Tony Blair külön megköszönte azt a francia katonai segítséget, amelyet a brit állampolgárok Elefántcsontpartról való kimentésében kaptak. A két vezető jó esélyt lát a palesztinkérdés mielőbbi rendezésére is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy továbbra is vitapont maradt Irak ügye. „A történelem majd megítéli, kinek volt igaza” – jegyezte meg Chirac, de hozzáfűzte, hogy a terrorizmus sohasem látott előretörésével az iraki beavatkozás után a világ bizonytalanabb hellyé vált. Abban azonban Blair és Chirac egyetértett, hogy a jövőben Iraknak stabil, demokratikus, egységes és független állammá kell válnia. Amint Chirac egy interjúban elmondta, bár határozottan más az álláspontjuk, sohasem „veszekedtek” Tony Blairrel Irak-ügyben.
Emlékszik azonban egy két évvel ezelőtti igencsak heves – nem éppen a diplomáciai etikettnek megfelelő – szóváltásra: „Mindketten fáradtak voltunk a hosszú ülés végén, ezért kerülhetett sor az éles vitára, mégpedig mezőgazdasági kérdésben. Persze fátylat borítottunk rá.”
Chirac megértően szólt Nagy-Britannia amerikai elkötelezettségéről is, hiszen ennek számtalan történelmi, kulturális, nyelvi oka van. Sőt szerinte az csak „pluszt” jelenthet Európának, ha ilyen egyenes tárgyalópartnere van Amerikában – gondolt vélhetően a következő négy évre, amelynek során ismét Bushsal kell majd megtalálni a szót.
Mi a magyarázata annak a bonyolult viszonynak angolok és franciák között, amely egyszerre jelent imádatot és gyűlöletet? A legszeretettebb ellenségeink – mondják kölcsönösen egymásról. Valószínűleg túl közel voltak egymáshoz az elmúlt ezer évben. Egy jó angolnak gyűlölnie kell a franciákat – ez a mondás járja a szigetországban, ám valójában nagyon szeretik frankföldet. „Isten a mennyei paradicsom mellett teremtett egy földit, Franciaországot. Ám aztán rájött, hogy két paradicsom nem létezhet egyszerre, és az ezen a sárgolyón lévőt betelepítette franciákkal” – így tartják az angolok. A szigetországban a franciaellenesség a feketékkel szembeni gyűlölethez mérhető. Ha a franciautálat már-már vallássá vált Nagy-Britanniában, az biztos, hogy a bulvársajtó a fő prédikátora. Szinte naponta számíthat a brit olvasó ilyen típusú viccekre, ha kezébe veszi a mindenki által megvetett, ám naponta 3,5 millió példányszámban eladott Sun tabloidot: „Hány francia szükséges Párizs megvédéséhez? Senki sem tudja, még sohasem próbálták ki.” A többi bulvárlap sem marad el az etalontól: az első oldalon Chirac elnököt hol pondrónak, hol Szaddám bukott iraki diktátor jegyesének ábrázolják. A franciák mosdatlanok, beképzeltek, udvariatlanok – ez az általános megítélés.
Ám ha alaposabban megkaparjuk a felszínt, ugyancsak meglepő eredményre jutunk. 2003-ban a Financial Times feltette a kérdést olvasóinak: melyik állam a legmegbízhatóbb szövetségesünk? A válaszolók 55 százaléka szerint Franciaország, a második helyen – hat százalékkal – az Egyesült Államok állt… Másrészt: ha annyira utálják a gallok leszármazottait, miért rendelkezik 600 ezer (!) brit alattvaló nyaralóval Franciaországban? A breton és normandiai partokon egész elhagyatott falvakat vesznek meg, amelyeket felújítanak. De Délnyugat-Franciaországban is oly nagy a számuk, hogy semmi meglepő nincs abban, ha valaki angol létére bekerül a francia önkormányzati képviselők közé. Ezen a vidéken 200 ezerre tehető azon britek száma, akik már nem költöznek vissza az Albionba.
Tavaly 12 millió brit látogatott el Franciaországba, és hárommillió francia kereste fel Nagy-Britanniát. Háromszázezer francia él életvitelszerűen brit földön. Az Egyesült Királyság 1800 vállalatával van jelen a franciáknál, ahol három éve Nagy-Britannia lépett elő a legnagyobb külföldi tőkebefektetővé. Franciaország a brit szigeteken lévő 1500 vállalkozásával 250 ezer főnek ad munkát. A két ország össztermelésének tíz százalékát exportálja a másik államba. Nem beszélve a francia focistákról, akik közül legalább két válogatottra való játszik az angol első osztályban, a brit szurkolók igen nagy megelégedésére.
Ezek vitathatatlan tények. A Csalagúttal összekötött két országban hiába jelentek meg a százéves antantot ilyen címekkel „ünneplő” könyvek: Jeges viszonyok, Szívélyes meg nem értés. A rejteni próbált szenvedélyes szerelem mégiscsak feltör a felszínre. Nagy-Britannia és Franciaország, legyen szó bármiféle kisebb nézeteltérésről, „kéz a kézben” haladnak előre, mert céljaik közösek – mondotta el sajtóértekezletén háromszor is Jacques Chirac.
Ne feledjük el viszont, hogy brit földön jövőre is folytatódik az ünneplés: a brit flotta kétszáz évvel ezelőtti legnagyobb győzelmére emlékeznek, ugyanis a trafalgari tengeri csatában Nelson admirális tönkreverte Napóleon hadihajóit.
origo.hu
Kiderült, ki lehetett az ukrán kémbotrányban érintett magas rangú magyar katonai vezető
