Tankönyv szerint

Biztosak lehettünk benne, hogy a mostani, az egész Kárpát-medencét felverő politikai zajban, amely a kettős állampolgárságról szóló népszavazás közeledtével egyre hangosabb, valakik szép csöndben egy roppant célirányos kézmozdulatot hajtanak végre. Az utóbbi évek tapasztalata szerint a legértékesebb állami vagyontárgyaknak magánzsebekbe való átjátszására ez a legalkalmasabb idő, a jobb érzésű embereket ilyenkor súlyos, úgymond sorskérdések foglalkoztatják, nem törődnek csiszlik üzleti ügyekkel.

Bárkinek legyen mondva az a Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. nevű üzlettárgy, amelyik évente 400 millió forint tiszta nyereséget hoz annak a szerencsésnek, aki a tulajdonosának mondhatja magát. Ez a valaki tegnapelőttig a magyar állam volt, azóta a Láng Kiadó és Holding Rt. nevű magánvállalkozás. Mostanában már az sem szerez különösebb meglepetést, hogy a cég tulajdonosa történetesen a jelenlegi miniszterelnök korábbi üzlettársa. Még ha eltekintünk a hazai üzleti életben már-már rutingyakorlatnak számító „bennfentes kereskedés” ismételt fennforgásától (a pályázók és a tankönyvkiadó vezetői köre közt ismert személyi kötődések vannak), akkor is elképesztő ez a mostani és alighanem megint csak következmények nélkül maradó kormányközeliség. Külön érdekessége a privatizációnak, hogy még egy hónapja sincs, amikor az Országházban egy fideszes képviselő ezzel a címmel interpellálta az oktatási minisztert: „Gyurcsány Ferenc üzlettársáé lesz-e a Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.?”; és amelyre a tárca államtitkára ezt találta válaszolni: „…önnel szemben én nem rendelkezem a jövőbe látás képességével.” Arató államtitkártól láthattuk (Zuschlag társaságában a Terror Háza előtt), hogy ezenkívül még milyen képességekkel nem rendelkezik, de az interpellálónak sem kellett kávézaccból megjósolnia, ki fogja megkaparintani a magyar tankönyvkiadás legzsírosabb falatját.

Nem nehéz elképzelni, milyen tuti üzlet az iskolai könyvek megjelentetése. Még egy könyvet sem kell elolvasni ahhoz, hogy biztosra menjünk, elég megnézni az éves statisztikai adatokat: hány első, második, harmadik stb. osztályos gyerek kezdi meg az iskolát szeptemberben, hányan tanulnak közülük számtant, irodalmat, ének-zenét és így tovább. A többi egyszerű szorzás. Itt bukni nem lehet, könyv raktáron nem marad, az állam (önkormányzat, egyéb iskolafenntartó) garantáltan kiegyenlíti a számlát. Akkora buli ez, mint megcsípni azt az állami nyomdát, amelyik a hivatalos nyomtatványokat – például a választásokkor sok millió számra készülő címzett borítékokat – készíti előre kialkudott áron és biztos állami fedezettel.

Ilyen feltételekkel nem nagy kunszt részt venni a „szabad piacgazdaságnak” nevezett társasjátékban, ahol a verseny más résztvevőit – igényes könyvkiadókat, minőségi munkát végző nyomdákat, terjesztőket – még az is padlóra dönthet, ha nem kapják kézhez időben az államtól törvény szerint nekik visszajáró áfát. Igazi üzleti érzék manapság ahhoz kell, hogy jó időben legyünk jó helyen. Az sem jár hátránnyal, ha a korábbi üzlettársunkból miniszter lesz egy közpénzzel jól eleresztett tárcánál. Vagy váratlanul ő lesz a miniszterelnök, aki erre való tekintettel átmenetileg felfüggeszti iparmágnási tevékenységét.

A privatizáció üdvtanának egyik hazai apostola, Bauer Tamás írja tegnapi cikkében: „A társadalom akkor jár jól, ha a termelő vagyon annak a kezébe jut, aki azt hatékonyan tudja hasznosítani.” Ez igaz is lehetne, de a szóban forgó esetben két ponton is sántít. Az állam (az ország) eddig is szép hasznot húzott a tankönyvkiadásból, a vagyon pedig ezúttal annak a kezébe jutott, akinek a biztos nyereséget szánták.

Az egész úgy történt, ahogy a tankönyvben meg van írva.