Elhanyagolt lelkek

K ö n y v e s h á z

Most először olvashatjuk magyarul azoknak a katolikus hittérítőknek a leveleit, akik a XVI–XVII. századi Magyarország hódoltsági területein szerzett tapasztalataikról számoltak be olasz nyelvű jelentésekben a misszióikat összefogó bíborostanácsnak (a Hitterjesztés Szent Kongregációjának). A kongregáció római levéltárában fennmaradt levelekből hetvenhatot jelentetett meg az Osiris Kiadó forrásokat közreadó sorozatában (Millenniumi magyar történelem). Az írásokat Tóth István György történész válogatta és szerkesztette, Jászay Magda fordította – kiválóan.
Noha a mozlim hódítók nem veszélyeztették közvetlenül a korábbi évszázadokban megszilárdult kereszténységet, a reformáció következtében meggyengült katolikus egyház válságos helyzetbe került Magyarországon. A török uralom alatt élő egyházmegyék püspökei szinte sohasem keresték fel híveiket. De ha mégis vállalkoztak volna erre a nem veszélytelen útra, „a pasák akkor sem engedték volna meg, hogy a Habsburgok által kinevezett megyés püspökök a székhelyükön tartózkodjanak, mert a császár embereit látták bennük”. Róma ezért is tekintette missziós területnek a török hódoltság alá került részeket. Kiküldött misszionáriusainak fő feladata nem annyira a katolikus hitre térítés, mint inkább a hit megőrzése volt. A raguzai, boszniai, itáliai és még jó néhány nemzetiséget képviselő szerzetesek keresztül-kasul bejárták az országot, „hogy segítsenek az elhanyagolt lelkeknek”.
Beszámolóikból rendkívül plasztikus kép rajzolódik ki, amelynek jelentősége messze túlmutat az egyháztörténet határain – állapítja meg a könyvhöz előszóként csatolt tanulmányában Tóth István György. Nemcsak a vallásról szólnak ezek az írások, rekonstruálható belőlük a korabeli Magyarország demográfiai és nemzetiségi helyzete, a falusi lakosság hiedelemvilága, mindennapi élete, nyelvhasználata, a török és az erdélyi hatóságok működése, sőt még a kor több fontos csatája is. A szerzetesek munkáját persze nagyon megnehezítette, hogy – amint Scalimoli da Castellana misszióprefektus írta – sok nyelvet kellett ismerniük azoknak, akik erre a munkára vállalkoztak. Az akkori Magyarországon élők ugyanis magyarul, héberül, németül, szlávul (azaz szlovákul), lengyelül, ruténül, románul, szerbül, horvátul és szlovénul beszéltek. II. Ferdinánd király és a magyar püspökök ezért nem is nagyon lelkesedtek szolgálatukért. A történész azonban megállapítja: nem volt igazuk, mert a misszionáriusok valahogy mégiscsak áthidalták a nyelvi nehézségeket ebben a számukra ismeretlen „hatalmas üres térben” – nem utolsósorban a latin segítségével. „Magyarországon még a parasztok és a juhászok is latinul jobban beszélnek, mint másutt sok pap” – írta 1633-ban egy flamand kapucinus.
Élvezetes olvasmány ez a gyűjtemény történésznek és a korszak történelme iránt érdeklődő olvasónak egyaránt. A szövegértést és tájékozódást a ritka és idegen szavak jelentését magyarázó glosszárium és helynévmutató segíti.
(Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyből. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 3980 forint)