Se kézzel, se szóval

Szegfűvel a gomblyukában merengve nézte az elsuhanó tájat a vonat ablakából R. M. elvtárs. Szeretett vonaton utazni, a hosszú út alatt volt idő átgondolni az elmúlt időszak történéseit, számba venni a teendőket, feladatokat. Pénz is lapult a tárcájában, nem is kevés, persze relatív, mennyi az ára egy hivatásos forradalmárnak 1925-ben. R. M. elvtárs Bécsből kerülővel, Grazon át utazott Budapestre, konspirációs okokból ezt az útvonalat tartotta biztonságosabbnak. A kalauzok, sőt a határőrök is ismerték már az alacsony, segítőkész embert, aki, ha kellett, német-, olasz- s ha úgy adódott, angoltudását hasznosítva tolmácsolt. Ezen az úton egy amerikaival utazott, akinek gondja adódott a vízumával. R. M. elvtárs szolgálatkészen segített, le is szállt az idegennel, és sikerült tisztázni a dolgot. Fölényes mosolya nem illant el arcáról az amerikai bosszankodását hallva sem:
– Mit keresek én itt?
R. M. elvtárs alacsony, telt arcú férfi volt, krisztusi korban. Elegáns sötét öltönyt viselt selyem nyakkendővel és világos zoknival. Látszott, hogy finom, márkás bőrcipőit nagy gonddal ápolja. Lábát keresztbe vetette, és német lapokat olvasott. Időnként rágyújtott egy cigarettára, egész lényéből áradt a nyugalom és a kiegyensúlyozottság. Utazó ügynöknek nézhették, de lehetett volna jogász vagy éppen ítélet-végrehajtó is. Nem érződött a személye körül semmiféle titok, sem olyan, amelyet magában hordoz, sem az a fajta, amelyet hajlamosak vagyunk bizonyos arcok mögé képzelni. Szeme fürkészőn figyelt. Frissen borotvált arcán idegenül hatott a bajusz és a vastag keretes szemüveg. Mosolyának e „kellékek” egzaltált jelleget kölcsönöztek, s ez annál kellemetlenebb volt, mivel szinte állandóan mosolygott. Csak néha zökkent ki szerepéből, de akkor is alig észrevehetően.
– A rohadt szociáldemokrata! – csapott jobbjával az egyik cikkre, de közben tovább mosolygott, és mereven nézett ki az ablakon. Már közel jártak az osztrák–magyar határhoz. A táj is inkább a Dunántúl lankáit idézte, mintsem Stájerország hegyeit. R. M. elvtárson nem látszott semmiféle feszültség. Útlevelében a Braun Vilmos név szerepelt, és ő éppen megfelelőnek érezte ezt a nevet új feladatához.
A határon minden bonyodalom nélkül átjutott. Hárman is vizsgálták a papírjait, de inkább csak azért, hogy az illusztrált német lapokat megkapják tőle.
– Zenekar? – kérdezte tréfásan a határőröktől, akik majdhogynem szabódtak a kérdés hallatán.
Magyarországon volt újra. Fontos feladattal érkezett. Nemrég tartotta meg első kongresszusát Bécsben a Kommunisták Magyarországi Pártja, amely őt küldte Magyarországra, hogy irányítsa a helyi párt illegális megszervezését. Hat év telt el a tanácsköztársaság napjai óta. Akkor a szervezet puccsal megszerezte ugyan a hatalmat, de megtartani a véres terror ellenére – vagy éppen azért – nem tudta. R. M. elvtárs már akkor a legfelső vezetésben dolgozott, de nem szívesen nosztalgiázott. Inkább elemzett, a hibákat kereste, s meg is találta őket – általában a szövetséges szociáldemokratákban. A szociáldemokrata párt legálisan működhetett a bukás után is, s bár marxista párt volt, lemondott a hatalom erőszakos megszerzéséről, és elfogadta a parlamenti harcot a politikai küzdelem alapjának. R. M. elvtárs gyűlölettel gondolt a szociáldemokrata vezetőkre, árulóknak nevezte őket. A párt vezetői ott ültek a magyar parlamentben mint a legerősebb ellenzéki frakció tagjai, és „Horthy kezét csókolgatták” – ahogy R. M. elvtárs gyakran megjegyezte.
Az egyik feladata most éppen az lesz, hogy megszervezze a szociáldemokraták riválisát, az új, legális proletár pártot, a Magyar Szocialista Munkáspártot. Persze az illegalitásba kényszerített kommunista párt fedőszerveként. S emellett kellett a semmiből újjáélesztenie az illegális kommunista pártot is.
Mire Budapestre ért a vonat, R. M. elvtárs már ott tartott az álmos gondolatok hálójában, hogy a legális MSZMP elhódítja a munkástömegeket a szociáldemokrata párttól, parlamenti erővé válik, megszerzi a szakszervezetek feletti ellenőrzést, s persze a háttérből az egész folyamatot az illegális kommunista párt irányítja. S mivel Kun Béla és Landler Jenő – a kommunisták vezérei – nem térhetnek haza, ő lesz „a párt” tényleges vezetője Budapesten.
– Csak nagyon kell vigyázni, hogy le ne bukjak. A mozgalomnak ez szörnyű csapás lenne, talán ki sem heverné – elemezte tovább a helyzetet. – Csak semmi szeleburdiság!
A pályaudvaron elbúcsúzott az amerikaitól, a taxikhoz sétált. Közben az illegalitásban bevált módszerekkel meggyőződött arról, hogy nem figyelik, nem követik-e. A taxival egyenesen a már idejekorán biztosított szállására hajtatott, az Imperial Szállóba. Tulajdonképpen nem akart most visszatérni Budapestre, kicsit még dekkolt volna Bécsben. „Túl közel került a veszély határához” – mondta, de Kun Béla erőszakoskodott, hogy térjen vissza Magyarországra. Ez a túlzott határozottság fel is tűnt R. M. elvtársnak. Mintha Kun meg akarna szabadulni tőle. Főképp, hogy kiderült, ő maga semmiképpen sem akar visszatérni Moszkvába, ahonnan Bécsbe érkezett. Ezt viszont Landler fogadta ellenségesen.
– Magának Moszkvában a helye, együtt zenéltek! – hajtogatta Kunnak, és ilyenkor hozzátette, hogy R. M. elvtárs meg csak menjen nyugodtan vissza Budapestre.
– Addig jár a korsó a kútra, amíg össze nem törik! – felelte erre R. M. elvtárs elgondolkodva (mert már ekkor is szeretett népi mondásokkal élni), de ekkor meg Kun vágta rá gúnyosan:
– Menjen el bármely jó múzeumba, s ott láthat ezeréves korsókat, amelyek nem törtek össze!
Az Imperial Szállóban nem sokáig maradt. A személyzetet tolakodónak találta. Nem lehetett biztonságosan bezárni az ajtót, márpedig nem hordhatta magánál mindig az összes iratát, ha elhagyta a szállást. Pihenésre szüksége volt. Semmiképpen sem akart morfinpreparátumokkal élni, mint Kunfi 1919-ben. De az állandó feszültség kikezdte az idegeit. Már azt képzelte, hogy a vendégek is fürkészve vizsgálják az arcát.
Felismertek! – futott át ilyenkor az agyán. Az 1919-es népbiztosnak, a Vörös Őrség egykori hírhedt parancsnokának leleplezése hat évvel a vörösterror után végzetes lehetett. De a szemüveg és a bajusz jó szolgálatot tett. Braun úr az idült vesebaját gyógyíttatja.
Körülbelül.
Volt ott egy nő is, aki állandóan bámulta, este a vacsora alatt is. Inkább már a szobájába kérte az ételt, bár tartott tőle, hogy ez feltűnhet. A nő érdeklődését gyanúsnak találta. Amúgy sem akarta bonyolítani az életét könnyű kalandokkal.
Kapcsolatai révén egy belvárosi ügyvédnél kapott szállást. Kiderült, hogy a hatalmas lakásban ott él az ügyvéd feleségének húga és öccse is. Egy húszéves fiatalember, költő. R. M. elvtársnak rémlett, hogy hallott már az ifjúról. Egyik verse miatt hurcolták meg, „istengyalázás”, „istenkáromlás” vádjával. Még sorokra is emlékezett a költeményből, s ezeket fel is idézte első találkozásukkor. Memóriája most sem hagyta cserben, nem mindennapi emlékezőtehetségének már híre ment a mozgalomban.
– „S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:

A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!”
– szavalta kicsit kántálva, egyenesen a könnyező költő szemébe nézve. A poéta ettől kezdve nem tágított az idegen mellől. Nagyon imponált neki, hogy Braun úr emlékezetből idéz a verséből. Beszéltek arról is, hogy a bíróság nyolc hónapra ítélte őt, de azt már nem említette, hogy a Kúria végül felmentette. Arról sem szólt, hogy vallomásában Makón azt állította: „végső eredményben a vers Isten dicsőítését és nem gyalázását szolgálja, mert legyen az embernek bármily alkotása, végeredményben mégis az emberi alkotás Istent dicséri”.
R. M. elvtárs szívesen beszélt irodalomról. „Kicsit értek hozzá” – mosolygott a bajsza alatt, s ezen azt kellett érteni, hogy „nagyon ért hozzá”.
Babits Mihály volt a tanárom – tette hozzá, de ez nem váltott ki osztatlan elismerést a költőből.
Dicsérte a verset, bár kissé megrémült, amikor a feldobott költő elrohant, és kisvártatva egy köteg verssel jelent meg. Ezt most mind végig kellett hallgatnia, s ráadásul úgy, hogy a költő minden vers után várta a méltatást. R. M. elvtárs nem fukarkodott az elismeréssel, de – mint aki „ért hozzá” – azt is megjegyezte, hogy „erősen Ady hatása alatt áll”.
– De maga nagyszerű egyéniség – tette hozzá, mert érezte, hogy a költőt megbántani nem lehet. Hogy a fiatalemberből olyan elemi érzékenység árad, olyan ellentmondást nem tűrő vágy az elismerésre, olyan zsarnoki csodálatigény, hogy nem lehet megbántani. Pedig voltak ott versek, amelyek egyáltalán nem tetszettek R. M. elvtársnak. S már magyarázott is:
– Mi az, hogy: „Húsz esztendőm eladom”? Meg: „Hogyha nem kell senkinek, / Hát az ördög veszi meg”? Hogy értsem ezt: „Tiszta szívvel betörök, / Ha kell, embert is ölök”? Maga nagyon tehetséges, látja a valóságot. Az éhezést, nyomort, amit a Horthy-rendszer zúdított a népre, amit a kapitalizmus jelent. Látja az ifjúság helyét is, de nem látja még a proletariátus szerepét. Mit keres itt az „ördög”? A klerikális maszlagoktól szabadulni kell. Isten, ördög, Jézus stb. – ezek a burzsoázia hatalmát konzerváló klerikális reakció, az egyházi reakció eszközei. Igenis kell a maga húsz esztendeje, kell a proletariátusnak, kell az azt irányító politikai erőknek. A proletariátus majd megdönti ezt a tőkés rendszert, s nem a lumpenizálódás – „betörök, embert ölök” – következik, hanem a szocializmus, a kommunizmus. A maga tehetségével éppen azt kell szolgálnia, hogy a proletariátus, azok, akik harmadnapja nem esznek, megvívhassák forradalmukat. A proletárforradalmat. Ez a legközelebbi láncszem az emberiség történetében, az osztályharc folyamán. Magának tehát ezt kellene szolgálnia. A versei legyenek osztályharcosok és osztályharcosak! – ekkorra R. M. elvtárs már egészen belemelegedett az előadásba. Szinte megrészegült az eszmefuttatásától – ittak valami bort is –, de mint fegyelmezett, hivatásos forradalmár, észbe kapott. Túl messzire ment, túl nyíltan beszélt egy még be nem szervezett értelmiségivel, ez sértette a konspiráció szabályait.
József Attila nagy figyelemmel hallgatta Braun úr szózatát, majd arról panaszkodott, hogy nem lát világos összefüggéseket a magyar politikában. Kaotikusnak látja a helyzetet. Trianon, a revízió, a megmaradt Magyarország erőfeszítései az önálló, életképes állam megszervezésére, a szociáldemokrácia harcai kerültek terítékre. Versből is idézett, amelyet egy tüntetésről írt: „Micsoda fölséges égiháború / A külön lábak együttes dobbanása!”
De R. M. elvtárs már alig figyelt oda. Bár újra elmagyarázta az osztályharc jelentőségét, s úgy érezte, a költő fejében renddé változtatta a káoszt a vezérfonal, az osztályharc. S a húszéves fiatalember akár használható is lehet a párt szervezésénél, az agitációs munkában. Nagyon hatásosnak vélte a tudatos osztályharc bemutatásánál azt a példáját, hogy miért ad a kultuszkormányzat ösztöndíjakat éppen Rómába és nem Párizsba. Rávezette a költőt, hogy Mussolini fasiszta Rómájában nem érhetik olyan benyomások a fiatal tanárokat, mint a „demokratikusnak mondható” Párizsban.
A hosszú beszélgetés nagyon kifárasztotta a költőt – a házigazdák már régen nyugovóra tértek –, R. M. elvtárson azonban a fáradtság nyomai sem látszottak. Mikor a fiatalember eltűnt a szobájában, R. M. elvtárs ledőlve a díványra úgy összegezte az este tanulságait, hogy személyes agitációja révén sikerült megnyernie a mozgalomnak egy rendkívül tehetséges fiatal költőt, akit még jól használhatnak a propagandában. Attól már nem tartott, hogy leleplezte magát, hiszen a pártról, szervezeti kérdésekről nem is esett szó. A következő napokban azonban kellemetlenségek származtak a beszélgetésből. A költő szinte ráragadt R. M. elvtársra. Lépten-nyomon „összefutottak”, bekopogott a szobájába, érdeklődött, elkísérte útjaira.
– Van egy perce, Braun úr? – nyitott be a legváratlanabb időpontban, de valahogy nem lehetett elküldeni.
A költő ragaszkodása már zavarta az illegális találkozókat, a szervezőmunkát is. R. M. elvtársnak a legkülönfélébb trükkökhöz kellett folyamodnia, hogy lerázza. Egyik alkalommal a fiatalember sehogy sem akart tágítani. Tréfálkozott, hogy biztosan nő van a dologban, bizalmaskodva meg is fogta a karját. R. M. elvtárs kényszeredetten belement a játékba, mert már nem látott más kiutat. Végül egy nagy bérház nyitott ajtaja előtt kibökte, hogy megérkezett, itt lakik az illető.
– A kis Jeanette.
A költő szúrós tekintettel vizsgálta. R. M. elvtárs meg is rémült, hogy felkíséri, de végül nevetve útjára engedte. R. M. elvtárs felbaktatott az ötödikre, itt leült a lift mellé a lépcsőre, és egy darabig átkozta a sorsot, hogy belebotlott a lelkes poétába. Aztán, mint egy igazi forradalmár, kiosont a kapun, riadtan tekingetve jobbra-balra, nem csípi-e fülön a költő.
Végtére is nem mondhatta meg, hogy illegális találkozóra készül. Ez veszélyes lett volna. R. M. elvtárs elhatározta, hogy lakást változtat – ez amúgy is időszerű lett volna már –, s így megszabadul a költőtől is. Mikor ez megtörtént, a magányos, szomorú fiatalember – mintegy kapocsként és annak zálogaként, hogy hamarosan találkoznak – újabb költeményeket adott át R. M. elvtársnak. Már az új lakásban este kis lámpa fényénél elővette a géppel írt papírlapokat. Elkedvetlenedett, mert ilyen sorokat talált:
„Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
milyen jó lenne nem ütni vissza
se kézzel, se szóval,
világítni a napvilággal,
elaltatni az éjszakával,
szólni a gyávaság szavával,
de sose ütni vissza.”
Meg aztán a klerikalizmus! Micsoda befolyása van ennek a méregnek! – dühöngött. Nagy kár, hogy Fáber elvtársnak nem sikerült likvidálnia a vallást, az egyházat! Kevés volt az idő, meg ajtóstul is rontottunk a házba! De a feladatot egyszer majd el kell végezni. Különben ilyen borzalmas sorok születhetnek jóravaló költők tollából is, mint ez az Attila:
„Dolgaim elől rejtegetlek,
istenem, én nagyon szeretlek.”
R. M. elvtárs azonban csak rövid pillanatig boszszankodott. Nem tudhatta, a költő szívét mennyire hívják a felhőkbe égett fények, mennyire vonzzák az Úr hegyei! Megfogalmazta a feladatot, majd rögtön elszunnyadt, és mélye