Bolondságaink

K ö n y v e s h á z

Eredetileg Az őrültség története lett volna a magyarra fordított mű címe, melyet aztán az Atlantisz szerkesztői jó érzékkel és finom ízléssel változtattak A bolondság történetére.
Micsoda nyelvi bolondozás, tobzódás már csak a szavakkal is! Te bolond, te őrült, mondjuk néha annak is kedveskedve, akit legjobban szeretünk. Eszünkbe sem jut, hogy a szó eredeti értelme szerint ezzel máris kirekesztettük őt a normálisak közül, s noha már nem vagyunk a középkorban, némely bolondokat bizony bezárnak ma is. Foucault nagyszabású tanulmányában az olvasót az emberi történelmen végigvezetve mutatja be, milyen kegyetlen sors, a kirekesztés és elzárás micsoda válfajai, miféle válogatott kínzások, nemegyszer halálos ítélet várt azokra, akik a társadalom mindenkori szokásai szerint nem voltak normálisak. A normálisaknak, akik persze a hatalmat is birtokolták, minden eszközük megvolt arra, hogy ítélkezzenek, s az ítéletet végrehajtsák. Külön fejezet jutna a hatalmat birtokló őrülteknek is, de a szerző nem ez irányban gondolkodik elsősorban.
Foucault szerint az őrültségben van mélység, az valami történelmen túli tapasztalat hordozója, melynek jelentős költők (művészek) voltak – vagy lehetnek még mindig – a tanúi, áldozatai vagy hősei.
Akit a középkorban még boszorkánynak neveztek, az ma lehet, hogy szimpla mániás depressziós; ha van elég pénze, pszichiáterhez jár a mélakóros, aki régen esetleg „a magyar királynő receptje szerint” csirkébe göngyölt vipera húsával gyógyította magát; ma már nem égetik el máglyán, aki hangokat hall, de az elzárást ma is megkaphatja. („Bízom, hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már” – József Attila.) Feltéve, ha van elég ágy a pszichiátrián. A bolondok köztünk járnak, sőt olykor nagyon nehéz megvonni a határt értelem és értelemnélküliség között.
Ez az egyik legfontosabb tanulsága Foucault könyvének. A másik pedig talán ez a mondat lehetne: „Az iszonyat racionalitása a jelenkori történelem ténye. De ettől még az irracionális nem szerzett elévülhetetlen jogokat.” Bízzunk ebben.
Szegények, bolondok, nemi betegek, csavargók, bűnözők. Közülük kerültek ki az első elzártak, sokszor azért, hogy ne rontsák az utcaképet. A bolondokat először a pestis elvonulása után üresen maradt menhelyekre telepítették, majd börtönbe zárták, a csavargók, elszegényedettek közé, akik között persze bűnözők is voltak, csak azt nehéz megmondani, mi volt előbb: az elmebaj, a szegénység vagy a bűnözés. Az elmeháborodottakat nem is kezelték, néha maguktól meggyógyultak. Erről vicc jut az eszembe: Mi különbözteti meg a normális embert az őrülttől? Hát az, hogy a bolond őrjöngeni fog, ha ketrecbe zárják.
Miért tiltakoznak oly nagyon ma is a hajléktalanok, ha szállókra akarják telepíteni őket? Mert pontosan érzik, noha semmijük sincs, a szabadságuk még megvan. Azt nem adják semmiért.
A bolondság története az emberiség története is, a viselkedési normák és megítélésük története, melybe ugyanúgy beletartoznak a szabadon lévők őrültségei, mint a zárt osztályok lakóié. Kérdés, mi volt előbb: a rácsát üvöltve rángató elmebeteg, vagy a rácsokat kitaláló és intézményesítő normális?
Pszichiáter ismerősöm mondja: nekem jó, én itt benn tudok bánni az őrültjeimmel. Más odakinn nagyobb veszélyben van.
(Michael Foucault: A bolondság története. Atlantisz Kiadó, 2004. Ára: 3895 forint)