A felszentelésének századik évfordulóját ünneplő, zsúfolásig megtelt Szent István-bazilikában a múlt szombaton délelőtt kilenc órakor egyszerre szólaltak meg a harangok. A Corvin köz ’56-os főparancsnokának lelki üdvéért a gyászmisét Szabó Géza kanonok tartotta. Olyan segítőtársai voltak a búcsúztatásnál, mint Vazul atya – 1956-ban a budai Vár védelmének parancsnoka –, akit az oroszok csak Barna pópának neveztek. Vagy Kozma atya, aki a katolikus egyház hitét adta vissza bátorságával, amikor 1989-ben parókiáján ételt és fedelet adott sok ezer keletnémet menekülőnek. A második világháború után Szamosújvárról áttelepülő Pongrátz család sohasem tagadta meg örmény származását, az örmény vallást. Nem véletlen tehát, hogy a búcsúztató gyászmise utolsó harmadában Pongrátz Gergely földi maradványait az örmény katolikus liturgia szerint szentelte be egy Bécsből ide érkező örmény katolikus pap. Az ökumené azonban nem volt teljes. A felravatalozott koporsó előtt az Egyesült Államokból hazaérkező népes Pongrátz család, az ötvenhatos bajtársak és a tisztelők hosszú sorából hiányzott az előre bejelentett Szili Katalin szocialista házelnök, köztársaságielnök-jelölt és a kormánypárti koalíció másik tagja, az SZDSZ sem képviseltette magát. A Gyurcsány-kormány is távol tartotta magát a szertartástól. Ott volt viszont a pártoskodás felett álló Mádl Ferenc köztársasági elnök, Orbán Viktor volt miniszterelnök, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke, Pokorni Zoltán és Schmitt Pál alelnökök, Kövér László, a választmány elnöke és természetesen barátok, közéleti személyiségek.
A rekkenő hőségben tizenegy órakor elindult gyalog a többezres gyászoló menet a Szent István-bazilikától a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Károly körúton, a Múzeum körúton és az Üllői úton át a Corvin közbe. Elöl haladt lépésben az ’56-os forradalom hőse koporsóját vivő halottaskocsi, majd utána a Pongrátz család népes tábora és az ötvenhatos szervezetek képviselői. Mögöttük lyukas zászlókkal fellobogózva haladt egy korabeli Csepel teherautó, a platón ’56-os forradalmárokkal. Mögötte végeláthatatlan sorokban magyar emberek, akik tudták, hogy kit gyászolnak. A járdákról a tapssal tiszteletüket kifejező járókelők közül is sokan csatlakoztak a menethez. Az autósok nem dudáltak, nem türelmetlenkedtek, a fővárosnak ezen a szakaszán önkéntelenül is teljesült a nemzeti gyásznap. Sokat elmond az emberek véleménye, amit a gyaloglás közben mondtak Bajuszról, a Corvin köz főparancsnokáról. Papp Lajos szívsebészprofesszor: – Ő jelentette számunkra az élő forradalmat. Megint csak azt tesszük, amit sok esetben eddig tettünk nemzetünk nagyjaival: meg kell ahhoz halnia valakinek, hogy elismerjék nagyszerű tetteit. Gutay László nukleárisfizikus-professzor az Egyesült Államokból: – Én a Magyar Rádió előtt harcoltam, de Pongrátz Gergely volt az, aki vezette a Corvin közieket. Az ellenállási gócok többségét szét tudták verni, de a Corvin köziek tíz napig tartották magukat. Gergelyt sajnos csak Amerikában ismertem meg, igaz bajtárs volt. Az viszont szégyen, hogy a magyar kormány még egy koszorút sem küldött. Szégyen, hogy Kuncze belügyminisztersége idején egy tüntetésen bilincsbe verték. A pesti srácok közül Máriássy György Mihály: – Tizennégy évesen a harcostársa voltam, kétszer is megsebesültem. Bajusz nem örült volna, ha a jelenlegi hatalom embereiből bárki is eljött volna a temetésére. Szöghy István:
– Én is harcostársa voltam. Mondanak olyanokat, hogy nem volt kemény harcos, jó parancsnok. Ezzel be akarják mocskolni ötvenhatot, Gergely emlékét és bennünket is. El akarják venni a még élő forradalmároktól ötvenhatot. Bánkúty Géza, Széna téri harcos, az 56-os Történelmi Alapítvány alapítója: – Gergely egymagában jelképezte a forradalmunkat, 1956 tanítását, az együvé tartozást. Sándorffy Györgyné dr. Kelecsényi Erzsébet, az 56-os Világszövetség alelnöke: – A Corvin köz nagyon hamar meg fogja kapni azt az elismerést, amit megérdemel. Egy nemzetnek szüksége van szimbólumokra, és szerintem Pongrátz Gergely már életében legendává vált. Ifj. Pongrátz Ernő: – Nagybátyámat nemzeti hősnek tartom, a családon belül is példamutató volt az élete.
Megérkezésünkkor már tele volt a Corvin köz előtti tér, a gyászolókból a Ferenc körútra is jutott jócskán. Egy őszes hajú idősebb úr könnyezett, amikor felravatalozták a mozi főbejárata előtt Pongrátz Gergely koporsóját. Mezey Szilárd elszorult torokkal kereste a szavakat: – Amíg Pongrátz Gergelyék fegyverrel harcoltak, én fényképezőgéppel. Sikerült kijuttatnom egy tekercs filmet a Corvin közi harcokról Nyugatra, amelyeket aztán a világ nagy sajtóorgánumai címlapon hoztak. Ezért kis híján majdnem felakasztottak. Gergelyt már akkor is őszinte, tiszta szívű, erdélyi, magyar hazafinak tartottam.
A Ferenc körúti metró felüljárójánál négy fiatalember várakozott egy-egy fehér szegfűvel. – Egy nemzeti hős halt meg – mondta az egyik. – Azért vagyunk itt, hogy egy szál virággal kifejezzük megbecsülésünket. Sajnos, a fiatalok keveset tudnak erről a korról. Szerencsére az apám sokat mesélt, mivel ő részt vett a forradalomban. A másik fiatalember sem rejtette véka alá véleményét: – Ha van valaki ebben az országban, aki előtt kötelesség fejet hajtani, akkor az Gergely bácsi volt. Búcsúzáskor a nevüket is megtudtam. A huszonhat éves Nagy Bálinttal és Rozsa Flores Eduardo költővel beszélgettem.
A Himnusz eléneklésével kezdődött a gyászszertartás az 1956-os forradalom legnagyobb harcainak helyszínén. Egymást követték a felszólalók. Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács volt elnöke a parancsnok életének második szakaszáról beszélt, aki nemcsak harcolt a szabadságért, de ’56-os múzeumot, kápolnát épített, és történelmi ifjúsági tábort hozott létre a határon túli magyar fiataloknak. Hazafiságából, önzetlenségéből tanulhatnak a hazai pénzemberek – mondta. Az idősebb testvér, Pongrátz Ödön emlékeztetett arra, hogy a sokszoros túlerőben lévő szovjetek háromszor is tűzszünetet kértek, és tárgyalást javasoltak. Lezsák Sándor országgyűlési képviselő kiemelte, hogy Pongrátz Gergely helytállásán is múlott, hogy 1956 forradalma az európai szabadságküzdelmek legszebb lapjaira került. Megszólaltak még az ötvenhatos szervezetek képviselői és Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke. A Pongrátz család kérésének eleget téve felszólalt Bayer Zsolt, lapunk főmunkatársa, aki személyes élményektől áthatva emlékezett meg Pongrátz Gergelyről. Ahogyan fogalmazott: – Ha egyszer hősnek kell lenni megint, én Pongrátz Gergely szeretnék lenni. Végül így fejezte be mondandóját: ,, Még nem veszett el minden…”
A gyászbeszédek közben a Corvin közt körbevevő házak ablakai közül jó néhány kinyílt és megtelt emberekkel, akik a gyászünnepség végén együtt énekelték el a tömeggel a Szózatot és a székely himnuszt. Mintha újra együtt lettünk volna. Talán a volt harcostárs, a halálra ítélt, a tizenhárom évet ült Wittner Mária szavai illenek ide a leginkább, aki estig ott maradt a koporsónál a Pongrátz családdal és a bajtársakkal. Wittner Mária szerint sok mindent eltemettek Pongrátz Gergellyel most. Kérdésekkel teli állításokat fogalmazott meg:
– Temetjük az álmainkat, temetjük a hitünket? Nem tudom. De minden egyes emberrel valami meghal bennünk. Ötvenhatot már hamisítják, mi pedig igazáról beszélünk a fiataloknak. Nem hiszem, hogy az, aki meghallotta egyszer az igazságot, el fogja fogadni a hazugságot is. A legtisztább szocialista forradalomnak akarják kikiáltani ötvenhatot, de 1956 a függetlenségért, a semlegességért volt. Abban igaza volt Gergelynek: ’56 nem eladó! Mert ha ötvenhatot eladjuk, eladjuk a mártírjainkat.
origo.hu
Menczer Tamás: Magyar Péter megint megfenyegetett egy hölgyet
