Célkeresztbe került a hatalmi elit

A politika, a gazdasági és pénzügyi szektor, valamint a média összefonódásai tárultak föl azon a konferencián, amelyet A demokrácia fejlődése 1990–2005 címmel tartottak a Magyar Tudományos Akadémián. A politológusok, kutatók leginkább abban értettek egyet, hogy a jövő érdekében új fejezetet kellene nyitni a hazai közgondolkodásban. Szerintük a politikai és gazdasági elit felelőssége, hogy teret engednek-e a mai káros tendenciák megfordításának.

Ha formabontó módon rögtönzött közvélemény-kutatást rendeztek volna az MTA Politikatudományi Intézet által szervezett s a rendszerváltás óta eltelt tizenöt évet elemző konferencia résztvevői, előadói közt, a honi politikai elit rútul kevés szimpátiapontot kapott volna. Az egyik politológus ironikusan meg is említette ezt a vita hangulatából egyértelművé váló következtetést, ám az ország vezetői számára nem a véleményformáló értelmiség rokonszenvindexének látványos zuhanása lehet igazán figyelmeztető. A megállapítások ugyanis mérnöki pontosságú leiratát adták a társadalomban egyre inkább felszínre kerülő elégedetlenségnek, türelmetlen értetlenkedésnek, amely úgy is megfogalmazható: hogyan lett az ország nagy része a rendszerváltás győzteséből a tizenöt év óta tartó átalakulás vesztesévé? Valahol utat vesztettünk – írta Ady Endre majd száz esztendeje, 1913-ban – s ez a versrészlet akár jelmondatként is szolgálhatott volna a Magyar Tudományos Akadémia átfogó igényű rendezvényén.
A magyar jogállam rendszere ebben a formában elérkezett teljesítőképességének határaira – mondta ki a verdiktet Stumpf István, aki szerint egyfajta új államalapításra van szükség. Az 1989-es politikai szisztéma ugyanis erodálódott, önmaga termeli újra a problémákat. Iszapbirkózás folyik a politikai életben a Való Világ show-k szintje alatt, s ez nem folytatható tovább. A volt kancelláriaminiszter szavai tükrözték más felszólalók véleményét is: mindennek folyományaként a közigazgatás sem működik, lefagyott állapotba került, mert a napi politika foglyává vált.
Több ponton harmonizáltak az előbbiekkel Szoboszlai György gondolatai is, aki a jogállam szerkezetének hiányzó pilléreiről beszélt. Az alkotmányjogász úgy vélekedett: a parlamenti hatalmi túlsúly sokszor háttérbe szorítja azt az elvet, mely szerint az ellensúlyozó intézményekre – mint például az Alkotmánybíróság, ombudsman, önkormányzati rendszer, Állami Számvevőszék – nagy szerep hárul. Szerinte a kormányok úgy félnek a változásoktól, mint ördög a tömjénfüsttől, s ezzel önmaguk tekintélyét ássák alá. Szoboszlai úgy fogalmazott: az Országgyűlés hamis szerepfelfogásban van, politikai arénává vált, ahol a társadalmi folyamatokat nem elemzik, s ez kihat a magyar jogalkotás egyre áttekinthetetlenebb gyakorlatára. Bőhm Antal szintén a nagypolitika vargabetűit kárhoztatta, amiért az önkormányzatiság nem honosodott meg mindmáig a magyar politikai kultúrában. Szemléletes hasonlatával „Mucsa-szindrómában” szenved a politikai elit, mert minden, ami nem tartozik bele a hagyományos pártstruktúrába, az a perifériára szoríttatik. A kormányzat megpróbálja gyengíteni a függetlenségüket, ám feladatokkal bőséggel elhalmozza őket, hozzárendelt megfelelő pénzeszközök nélkül.
Miszlivetz Ferenc teljes körképet adott a civil társadalom hazai helyzetéről, s elmondható: legalább felerészben optimisták lehetünk. A civil szféra az NGO, azaz nem kormányzati (non-governmental organization) szervezetek mindent megtesznek a polgári struktúrák és érdekérvényesítés erősítéséért, ám leszűrhető a tapasztalat: az államhatalom ambivalensen viszonyul hozzájuk. A társadalomtudós emlékeztetett rá: a civil társadalom mára kulcsszóvá vált a jó kormányzáshoz, ám a kiüresedett fogalom burjánzása nem vezethet jóra, mert a „kinevezett” civil társadalom elidegenít azoktól, akik a civil szférát valóban működtetik. Miszlivetz Ferenc emlegette a „Lampedusa-szindrómát”, amely szerint mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi se változzon. Többen végiggondolhatták: A párduc című világhírű regény szerzője mintha csak a mai politikai viszonyokra írta volna ezt a paradoxont, hiszen a jelen kormányzata a még meglévő, viszonylag állandó tényezőket is ki szeretné iktatni az állampolgárok életéből. A tanácskozás résztvevői mindenesetre kerülték a mai kormányzati divatszótár olyan devalválódott közhelyeit, mint „konszenzuskeresés”, „árokbetemetés” és „mérsékelt politizálás”. Ehelyett inkább megpróbáltak valóban egyetértésre jutni közös dolgainkban. Önkényesen úgy is fogalmazhatunk: ha a jelen kormányerőinek a társadalmat nem is sikerült egy akolba terelniük, egyetlen „befolyásolási akciójuk” mégis nem várt sikerrel kecsegtethet. Magyarország kritikus állapota szinte kikényszerítette a politológusokból, társadalomtudósokból, hogy a közös, integráló és nem elválasztó pontokat megtalálják a jövő érdekében.
A politika prominenseinek nevesítését azonban nem lehet mindig megkerülni. Gazsó Ferenc professzor például arra az abszurditásra világított rá, hogy bár az SZDSZ formális alkalmazkodóképessége minimális, hatása viszont nagy a döntési mezőre. Ezért – kis túlzással – hiába gyűjtőpárt az MSZP, mégis az SZDSZ szatelitpártjaként működik. Kéri László a politikai perszonifikációt, személyek nevesítését más vonatkozásban tette meg. Szerinte lehet tudományosan kutatni a politika és a média kapcsolatát, de a gyakorlatban fontosabbá válhat például, hogy Dobrev Klára és Kolosi Péter évekig egymás mellett ültek az iskolapadban. Gazsó Ferenc amúgy baljós trendeket lát a jelenben, mivel a pártok mindent megtesznek a profitra törekvés akadálytalan érvényesüléséért, s közben a társadalom tűrőképességére apellálnak. Utalt rá: az államszocializmusból érkezett párt alkalmazkodóképessége miatt sokáig meg tudta őrizni társadalmi dominanciáját. Szalai Erzsébet hasonló mozzanatokban kereste mai gondjaink gyökereit. A társadalomtudós úgy véli: a rendszerváltozás idején tőkeátcsoportosítás történt az elithez, mert a késő Kádár-kor technokráciája a nemzetközi szuperstruktúra részévé akart válni. Úgy vélte, mára a gazdasági elit egyre koncentráltabb tőkével rendelkezik, ennek okaként pedig a gazdasági és politikai elit nagyfokú összefonódását jelölte meg. 2003-tól a gazdasági vezető réteg nyilvános támadásba lendült, a csalárdcsődhöz hasonló eljárás pedig – a mesterségesen amortizált társadalmi javak potom áron való fölvásárlásával – makrogazdasági szinten is megjelent. Az erőkivonás a közszférából a privatizáció útján valósul meg. Mindez megakadályozza a pártokat abban, hogy beváltsák választási ígéreteiket.
A rendszerváltás deficitlistájából természetesen a média sem maradhatott ki. Fricz Tamás szerint a magyar média nemzetközi mércével is intenzívebben befolyásolja a politikát, kötődései sokkal erősebbek, egyes szereplőknél a politikai szerepvállalás is megjelent.
Csizmadia Ervin meglátása szerint azt is tudni kellene, kik állnak a kampányok hátterében. Nálunk ugyanis még nem vált megszokottá, hogy a politikai háttéremberek nyilvánosan vállalják a szerepüket. Kéri László értékítélete felméréseken alapul: nem véletlen, hogy az utóbbi tizenöt évben a pártok mellett a média szenvedte el a legnagyobb tekintélyvesztést. Bulvárosodásnak lehetünk tanúi, s bebizonyosodott: mesebeszéd, hogy a kereskedelmi médiumok nem átpolitizáltak. A sajtó elég erőssé vált ahhoz, hogy botrányokat keltsen, ám gyenge ahhoz, hogy ki tudja vizsgálni azokat.