Lufik, cukrosbácsik, virágok és ajánlatok

Amióta egyik bulvárlapunk közzétette, hogy Andersen perverz, beteg ember volt, és meséi egészen mást jelentenek, mint hittük, nehezebb szívvel hallgathatjuk a hírt, hogy a budapesti Kiscelli Múzeumban az író kettős (születésének kétszázadik, halálának százhuszonötödik) évfordulója alkalmából kiállításon tekinthetők meg könyvei. Az egyiket például Szendrey Júlia fordította. Talán akkor jön majd el a klasszikus gyermekkor vége, amikor a bulváron nevelkedő generációt többé nem a mese, hanem a meseíró magánélete fogja csak érdekelni. Már ma is elég csak leültetni gyermekeinket a híradó elé, hogy megtanulják: a világ kegyetlen és erőszakos. Félni kell embertársainktól, közeledjenek bár cukorral, virággal, jó szóval vagy politikai ajánlattal. (Micsoda ajánlatokat tehetett Andersen!)
Jól megrémített gyermekeinknek rendezünk azután gyermeknapot, amikor van lufi meg fagyi, légvár és állatkert meg talán egynapnyi biztonság. Ilyenkor szelídebb a médiaszó, kevesebb a rossz hír. Ilyenkor van szükség azokra, akik megnyugtatnak bennünket, néhány órára elhessentik a homlokunk körül ólálkodó setét árnyakat. A közrádió gyermekhétvégét tartott, melyben megszólította többek között Böjte Csabát (Kopogtató), aki a magyar média lelkiismeret-furdalása miatt lassan sztár lesz. Minta az önzetlenségre és jóságra. Az érdek kölcsönös. A ferences rendi szerzetes a gyermekeiért „használja” a médiát, hiszen minél többen tudnak arról, mi történik Szovátán, annál több remény van adományokra, segítségre, a média pedig készségesen törleszti mindennapi bűneit e nemes cselekedettel, főként, ha jeles eseményeket kell megünnepelnie.
Nálunk mindennap gyermeknap, mondogatta anyám, s ezt mondogatom ma már én is a gyerekeknek. Mit ér az ünnep, ha nincs körülötte semmi? Csak annyit, mint a gyermeknapi lufi. Böjte Csaba kegyetlen szegénységben hozta létre árvaházát, amelyben javarészt szociális árvák élnek, akiket nem tudnak szüleik eltartani, etetni, öltöztetni, taníttatni. Magyarországon is nagyon sok szociális árva él, igaz, nekik olykor túl sok is jut a földi javakból. Böjte Csaba megpróbálja kifordítani a világot a sarkából, nem fogadja el, hogy nincs szabad akarata. Ő nem lufit ad a gyermekei kezébe.
A Kopogtató másik „vendége”, a Szent Margit Gimnázium magyar tanára sok más mellett arra figyelmezteti tanítványait, ne tekintsék erénynek, inkább szerencsének, hogy hová születtek. Mindenki, aki gyermeket ment, a jövőért tesz. Így a Családi tükör című magazinban megszólaló orvos, aki harcot indított a koraszülés ellen, az ifjú aszszony, aki az anyaság szépségéről és felelősségéről beszél, és hirdeti, hogy a gyermek nehéz vállalás, de az élet legszebb ajándékává tehető.
Hetvenkét esztendős korában elment Dobsa Sándor. Nélküle a Stúdió 11 és a vasárnapi Promenád már soha nem lesz az, ami eddig.
(Kopogtató, Családi tükör – Kossuth rádió)