Szemlélődő polgárok

Közbeszédünk szerint a pártalapítványok azért vannak, hogy kerülő úton táplálják a politikai pártokat. Némi kozmás mellékízt kölcsönöz e populista (már-már demagóg) megállapításnak, hogy a henye közbeszéd e felelőtlen formálói többnyire maguk is kedvezményezettjei mindenféle politikai érdekérvényesítést zászlajára tűző alapítványoknak. Tény, hogy ez utóbbiakat nem (vagy nem közvetlenül) közpénzből táplálják, viszont könnyen belátható: zokon veszik a szerény pártalapítványi konkurencia puszta megjelenését is, mert az zavarja szépen rajzolt köreiket. A legismertebb politikai célzatú alapítvány (Soros Györgyé) hosszú ideig gyakorlatilag monopolhelyzetet élvezett a magyar közélet kulisszák mögötti alakításában. Ideológiája – a nyitott társadalom kicsit konfúz és nagyon utópisztikus eszméje – egy zárt, diktatórikus társadalomból nézve kifejezetten vonzónak tűnt; egy szabályozott politikai versenyre alapuló, működő demokráciában viszont kifejezetten dogmatikusnak, ortodoxnak hat. (Az erre az ideológiára rácsimpaszkodó értelmiségi és médiaelit nemkülönben.) Ha a rendszerváltozás pillanatában létezett volna valamiféle szellemi-politikai versenyfelügyelet, vitán felül kimondta volna Sorosék túlzott erőfölénnyel való visszaélését. Utólag aligha kimutatható, menynyiben deformálta ez az alapítványi túlsúly a köztársasági berendezkedést. Mindenesetre óvatossá tehet bennünket az olyan kritikákkal szemben, miszerint a parlamenti pártok (mint a képviseleti demokrácia törvényes letéteményesei) „lemutyizták” egymás között a pártalapítványok finanszírozását.
Ez az irigységfaktorra apelláló pavlovi érv akkor válik igazán pehelysúlyúvá, ha tudjuk: a magyar pártalapítványi struktúra lényegében a német modell átvétele. A németekről pedig sok mindent lehet mondani, de hogy a létező demokráciák mezőnyében ne az egyik legsikeresebbet és legátláthatóbbat működtetnék, azt bajosan. Ezek az alapítványok persze nemigen segítenek a magyarországi pártfinanszírozási rendszer kódoltan álszent voltán: a politikai elit tizenöt éve nem meri bevallani a választóknak, hogy a demokrácia működtetése a gyakorlatban nagyságrenddel többe kerül, mint ami a költségvetés szikár keretszámaiból vagy a számvevőszéki vizsgálatokból kikövetkeztethető. (Ennél már csak a diktatúrák kerülnek nekünk többe: azokban az anyagiak mellett a lelkünkkel is adóznunk kell.) Ezért kényszerülnek a pártok a választási kampányaik fedezetének előteremtésekor vagy a politikai öngyilkosság határán mozgó önkorlátozásra, vagy a taxisokkal fuvaroztatott nejlonzacskós megoldásokra. Az alapítványi szabályozás azonban leszögezi: ezek a költségvetési pénzek közvetlen pártcélokra (például választási óriásplakátokra vagy az apparátus díjazására) nem használhatók fel – csupán közvetetten, a párt mögött álló értékrendet, az azt képviselő pályázatokat támogathatják vele. És ez igazán elegáns formula: kultúrállamhoz illő. Nemcsak a választói elfogadottság arányában (tehát a lehető legdemokratikusabb módon) osztja szét a pénzt, hanem egyúttal megteremti a politikai értékrendekhez kötődő sokszínű mecenatúra intézményét is, rést ütve az eddigi, szokásjogból eredő monopóliumon.
A négy pártalapítvány közül a legnagyobb a legtöbb országgyűlési képviselővel rendelkező párté, a Fideszé, amely a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány névre hallgat. Megalakulása óta meglehetősen sikeresen látja el e sajátos mecénási feladatot. (Az elismerés meglepő módon épp a szocialisták pártalapítványa körül tüsténkedő Baja Ferenctől származik – s ő már csak tudja.) A számos támogatott projekt közül is szembetűnik viszont a Polgári Szemle címet viselő gazdasági-társadalmi folyóirat létrehozása. A Botos Balázs által főszerkesztett, elegáns orgánum kiadója ugyan formailag a Polgári Szemle Alapítvány, a beköszöntő írást azonban Matolcsy György, a „nagy” alapítvány elnöke közösen jegyzi a főszerkesztővel. A részben kimondott, részben kitapintható szándékok szépek és nemesek (felkelteni a fiatalok érdeklődését, vitázni nyomtatott és on-line formában, igényes szellemi hátteret vázolni fel egy lehetséges polgári kormánypolitika mögé, munícióval szolgálni a pragmatizmus által legyűrt lélekmentő idealizmusnak), ám a megvalósulásuk sikere hosszabb távon lesz mérhető. Mindazonáltal biztató, hogy én vagyok ennyire patetikus, nem a lap – a szerkesztők és a szerzők egyszerűen elkezdték csinálni azt, amire szerződtek.
Az eddigi számokat lapozgatva két csapásirányt észlelek. Egyrészt rövidített formában is alapos műhelytanulmányokkal és vitairatokkal járni körül ezt a „nemesen konzervatív” értékrendet. Ez volna a polgár aktív szemlélődése, ami megelőzi az átgondolt, megfontolt cselekvést. Ennek a világnak maga a szemlélődő is szerves része. A másik csapásirány a klasszikus szemlézés: ollózás a külhoni lapokból, amely azonban kaleidoszkópos formában is képes markáns világnézetet sugallni. Ez a lapszemle nem egyszerűen érdekes – tempós, a tiszavirág életű aktuálpolitikáról leszakadó válogatási módszere miatt hézagpótló is.
Ha eddig túl akadémikus lettem volna, hadd szolgáljak egy-egy példával mindkét műfajból. Kopp Mária és Skrabski Árpád a hazai vallásosságot tették vizsgálataik tárgyává, de úgy, hogy összevetették azt az anyagi helyzet, az egészségügyi ellátás, a nyugdíjellátás és az életminőséggel kapcsolatos szükségletek megítélésével. Lélek és matéria együtt – ez aligha csak a hírlapírónak érdekes: szerintem a gyakorló politikusok is haszonnal forgathatják. Talán választási szempontból sem érdektelen, hogy míg a kapuvári, szécsényi, csurgói, celldömölki, őriszentpéteri és vasvári kistérségekben senki sem vallotta magát hitetlennek, a nem hívők többségben vannak a karcagi, oroszlányi és hajdúszoboszlói kistérségekben. De az is meglepő, hogy az anyagi helyzetük romlásáról leginkább a fővárosiak panaszkodnak (Jász-Nagykun-Szolnok, Baranya és Nógrád megye mellett), holott ezeknél vannak szegényebb régiók is. A halálozási és életminőségi adatokból a következtetéseket levonni a szakemberek dolga – ám az orvoslás a politikusokra hárulna. Talán nem ártana nekik kötelező olvasmánnyá tenni a Polgári Szemlét.
Annál inkább, mert a másik csapásirány, a mértékadó külhoni sajtó szemlézése szinte a szájukba rágja: a hatalomgyakorlás, akárcsak a megszerzett vagy örökölt vagyon, nemcsak előjogokkal, hanem kemény társadalmi kötelezettségekkel is jár. Erre a példám a Fortune magazin nyomán ismertetett cikk a Waltonokról, Amerika leggazdagabb családjáról. A Bill Gatesekhez, Tereza Heinz Kerrykhez képest a magyar szemnek azért érdekes a Wal-Mart áruházláncot és sok más egyéb érdekeltséget is birtokló família elképesztő sikere, mert egyrészt a kilencvenes években halmozták fel óriási, 90 milliárd dolláros vagyonukat; másrészt jótékonysági, társadalomfejlesztési programjaik egész más – földhözragadtabb, s így hatékonyabb – filozófiát követnek, mint például Soros Györgyé. (Még az is belefér nekik, hogy a családi birodalom központjául szolgáló 25 ezer lelkes arkansasi kisvárosban, Bentonville-ben leromlottak legyenek az utak.) Kölcsönözhető-e minta egy olyan gazdaságfilozófiai modellhez, amit például Barta Györgyi „a szolidaritás vagy hatékonyság dilemmájaként” fogalmaz meg? Egyszerűsítve és általánosítva: kibékíthető-e egymással profitgazdaság és társadalom; harmóniába hozható-e a globális világ és a lokális ember? Nehéz kérdések. Jól teszi a polgár, ha mindent megszemlél, mielőtt válaszol.