Borús kilátások

Ha maga Donald Rumsfeld is pesszimista, akkor ott valami tényleg nincs rendjén – az iraki megszállás kapcsán csakis erre a következtetésre juthat az ember, hiszen korábban éppen a Pentagon ura volt az, aki mindig cáfolta a kritikákat és komolytalannak bélyegezte a mások által súlyosnak tartott problémákat. Márpedig vasárnap Rumsfeld úgy nyilatkozott, hogy az ellenállási mozgalom akár 12 évig is eltarthat, ami aligha nevezhető optimista nyilatkozatnak annak az embernek a részéről, akit a háborús párt egyik ikonszerű alakjaként őriz majd meg az amerikai nemzeti emlékezet. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a védelmi miniszter elismerte: folytatnak tárgyalásokat a lázadó csoportokkal, akkor nyilvánvalóvá válik az alkalmazott módszerek változtatásának kényszere, vagy ha úgy tetszik, a kezdeményezés egyértelmű elvesztése.
De ne kövessük el azt a súlyos hibát, hogy a helyzet megítéléséhez túlzott mértékben támaszkodunk politikusi nyilatkozatra, nézzük inkább a tényeket. Az invázió óta eltelt majdnem két és fél évben nem mutatkozott egyértelműen pozitív tendencia, legfeljebb néhány havi mérleg adhatott okot az optimizmusra. A helyzet értékeléséhez szükséges mutatók, például a veszteségek alakulása, vagy az erőszakos cselekmények száma sem tölthet el senkit reménykedéssel. Bár az ellenállók és terroristák főként a „puhább” iraki célpontok ellen fordultak, és a megszállók helyismerete növekszik, időről időre az amerikai és szövetséges csapatok még mindig elszenvednek érzékeny veszteségeket. A rajtaütések, az öngyilkos merénylők és a jól álcázott útszéli bombák környezetében nincs módszer a meglepetések biztos elkerülésére. Ha pozitív elmozdulást kell keresni, akkor azt nem a biztonsági helyzetben leljük meg, hanem a mindennapi életben, ahol az emberek idomulnak a realitásokhoz: vannak, akik szerint a gazdasági élet talpra állásához szükséges állandóságot paradox módon éppen a konstans bizonytalanság szolgáltatja. Az irakiaknak ráadásul nagy tapasztalatuk van a rugalmas életmód terén, hiszen az elmúlt évtizedekben a béke szinte folyamatosan hiánycikk volt az országban.
Rumsfeld nyilatkozatának másik részében ugyanakkor arra is utalást tett, hogy a felkelésnek majdan nem csapatai fognak véget vetni, hanem a megerősödő iraki kormányerők. Ez pedig összhangban van azzal a törekvéssel, miszerint hosszú távon erődszerű komplexumokba vonják össze az amerikai csapatokat, így csökkentve a lakosságot és a felkelőket egyaránt irritáló jelenlétüket a városokban. A lényeg tehát az, hogy az irakiak egymás közt azt tesznek, amit akarnak, amíg az amerikaiak jelenlétét nem fenyegetik. Mert bárhogyan is alakuljanak a dolgok Irakban, azt nem szabad elfelejtenünk, hogy az invázióval, az önálló iraki geostratégiai tényező kiiktatásával Washington már a háború megnyerésekor elérte stratégiai céljait.