A bensőségesség lírája

Baránszky László 1956-ban hagyta el Magyarországot. Életének jelentékeny részét az Egyesült Államokban töltötte. Művészettörténészként ment el, majd a hetvenes évektől költőként vett részt a New York-i és tágabban a nyugati magyar emigráció szellemi életében. A Magyar Műhely Kiadó gondozásában, Párizsban jelent meg első kötete, két világ között címmel, 1979-ben, azt követő három: a Zarándoklat, a Menet közben és a kosztolányi húga itthon, utóbbi már a költő 1995-ös hazatelepülése után. Összegyűjtött verseinek kiadásával sokszínű, eleven életművet tett hozzáférhetővé a Kortárs Kiadó. A gyűjteményes, az egész munkásságot átfogó könyv tartalmazza a költő kötetben megjelent munkáit, valamint az életének utolsó időszakából (1999-ben halt meg) származó hét verset, továbbá egy angol nyelven írt sorozatot, a The Siege címűt, amelyet ő maga „ostrom-ciklusnak” nevezett.
Lehet, eredeti hivatása is belejátszott, hogy oly fogékony volt a líra megújítását célzó kísérletekre. A költészetnek a vizualitás felé elmozdulását jelző képversek, a rövid, szikár költemények, a hömpölygő szabadversek mutatják e pálya formai sokszínűségét.
Baránszky László költészetében az apró dolgok, a szinte alig észrevehető momentumok, az elfutó pillanatok első ránézésre vagy a felszínes szemlélőnek tán érdektelennek tetsző múlékony benyomásai válnak verssé: „fura fickó ez/ száradt sár a/ bütykei között/ köldökében szürkéll a por// zsugorodó mellkasán/ ősz szőrrengetegében/ eltűnőben/ az odatetovált/ csillagtérképek/ halott barátok nevei” (fura fickó ez). A hétköznapi világ, egy ember, egy ház, egy utca, tehát a szűken értelmezett környezet jelenik meg a versekben a maga bensőségességével, egyszerűségével, nevetségességével, szomorúságával: „néhány kézmuzdulat és ez az évszak/ évszakunk kitelt maradékát úgy/ ahogy bevégzi a nyár// ha meggondolom égjárta maradéknak/ ez a pár nap ez a fény ez a kút/ nekünk valahogy még kijár// a partot a tenger hordja visszahordja/ üres fövenyen fekszik elevene holtja/ lábfejed is csak árnyékot kaszál” (song). Mit tehet a költő olyan korban, amikor a szavak gyorsan devalválódnak? Megkeményíti magát, távolabb lép. Megfigyel, rögzít, számba vesz és konokul emlékeztet: „úgy ahogy mondtad/ most már teljesen mindegy/ felálltunk hátsó lábainkra/ felágaskodtunk fel a földről/ és kezünk lett// szaglásunk megromlott/ s látásunk ugyancsak megjavult/ és doktor freud szerint/ innen aztán a szerelem/ család állam magántulajdon/ also sprach engels” (de rerum matura: óda lucretiushoz). Épít. Mégha a bomlás/ bontás feltartóztathatatlannak látszik is körben. Azzal és abból, ami adatott neki. Az óbudai–New York-i–tihanyi hármas identitásból eredeztethető sajátos látásmóddal, fogékonysággal, imponáló mesterségbeli tudással, finom iróniával és halk reménnyel: „ha álmatlan éjszakán/ kétszer elmondod e verset/ de úgy szívből igazán/ talán te is megpihenhetsz” (utolsó vers).
Fontos és figyelemre méltó része a magyar lírának Baránszky László költészete. Azzá teszi az attitűd, amely egymástól távol lévő, eltérő környezetben létező emberekben, életükben keresi, találja és mutatja meg azt, ami közös bennük. S hogy miért hallunk sajnálatosan keveset erről az életműről? Talán pont ezért.
(Baránszky László: Összegyűjtött versek. Kortárs Kiadó, Budapest, 2005. 201 oldal. 2500 Ft.)