A ló meg a szamár

„A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik” – írja Kölcsey a Parainesisben. A dékánok – úgy hírlik – leszavazták a retorika tanítását a bolognai terv általános, úgynevezett értelmiségképző blokkjában (tudni kell, hogy jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán minden hallgató részesül retorikai képzésben, tehát nem csak a magyar szakosok). Mi történhetett? Talán nem tudják a dékánok, hogy az amerikai és a nyugat-európai egyetemeken reneszánszát éli a retorika tanítása? Talán nem is tudják, mi egy retorikai stúdium tartalma?

Talán… Ezért az alábbiakban a retorika fontosságáról lesz szó. A Magyar Nemzet hasábjain sorozat foglalkozott a XXI. század nyelvészetével, de a retorika kimaradt, ezt a hiányt szeretném pótolni. Meg kell határoznunk a retorika fogalmát, valamint említenünk kell a retorikával kapcsolatos balítéleteket is.
Retorikájában azt írja Arisztotelész (Kr. e. 320 táján), hogy a retorika olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek minden embert foglalkoztatnak, hiszen mindenki megpróbálhat kijelentéseket indokolni és cáfolni, védekezni és vádolni. Azt is írja, hogy a retorika nem tartozik semmiféle külön tudományhoz, viszont minden tudománynyal kapcsolatban van. Vannak, akik ösztönösen jól bizonyítanak és cáfolnak, s vannak, akik tanulják és gyakorolják a retorika mesterségét, illetve művészetét. Mindkét út járható, ám az kétségtelen tény, hogy a retorika tanulmányozása és gyakorlása haszonnal jár, mai kifejezéssel azt mondanánk, hogy hasznos képességeket fejleszt. „Nyilvánvaló tehát, hogy a retorika nem egy meghatározott tárgykörhöz kapcsolódik, hanem olyan, mint a dialektika, és az is nyilvánvaló, hogy hasznos. Világos továbbá, hogy nem az a feladata, hogy meggyőzzön, hanem az, hogy feltárja minden téren a meggyőzés lehetséges módjait. Így van ez a többi mesterségben is.” Két szempontból fontos az a megállapítása, hogy a retorika „a meggyőzés lehetséges módjait” tartalmazza. Egyrészt a meggyőzés a beszéd célja, másrészt a retorikai tudáskészlet „menü”, amelyet a szónok ismer s az alkalomhoz illően használ fel. Analógiaként említhetjük akár a tanári mesterséget is: a tanárnak van szaktudása és módszertani tudása, amelyet az alkalomhoz illően használ fel.
Quintilianus Szónoklattanában (Kr. u. 90 táján) rövid meghatározást ad: a retorika a jó beszéd tudománya. A „jó” fogalmát azután megmagyarázza: szakmailag és erkölcsileg jó beszédről van szó, a szónok pedig csakis becsületes, beszédben jártas férfi lehet. A retorika az ókorban a felsőoktatás része volt – Iszókratész tette a felsőoktatás anyagává Kr. e. 393-ban –, ügyvéd-, diplomataképző stúdium, retorikai tanulmányokon nevelkedtek az állami tisztviselők.
Vannak olyan diszciplínák, melyek az évszázadok folyamán látványosan fejlődnek, gondoljunk csak a természettudományokra. Vannak azonban olyan diszciplínák, amelyeknek tökéletes rendszerük volt az ókorban, ilyen a filozófia és a retorika. Ezért jogos ma is az ókori retorika rendszeréről beszélni: tovább él a mai elméletben és gyakorlatban, hihetetlen mértékben átitatja az európai kultúrát ma is, ismeri el kétségei ellenére A régi retorika című tanulmányában Roland Barthes.
A klasszikus retorika négy tárgykörből építette fel rendszerét. Tartalmát képezte: a) a perbeszédek jogi szabályozása; b) a beszédfajták – törvényszéki, tanácsadó és bemutató – ismertetése; c) a beszédrészek megállapítása (bevezetés, elbeszélés, tétel és a tétel felosztása, bizonyítás, cáfolás, befejezés; esetleg kitérés); d) a szónok feladatainak leírása (feltalálás/invenció, elrendezés/diszpozíció, formába öntés/elokúció, memorizálás, előadás/pronunciáció). A formába öntés kapcsán meghatározták a három stílusnemet (egyszerű, közepes, fennkölt), valamint a stíluserényeket (egyszerűség, világosság, nyelvhelyesség, ékesség). Látható, hogy a retorika összetett tudomány/mesterség/művészet volt, beletartozott a nyelvművelés, a stilisztika, a beszédművelés és még sok egyéb terület. Számos más tudománnyal volt szoros a kapcsolata, így a filozófiával (benne a logikával és az etikával), a jogtudománnyal, a politika tudományával.
A retorikával kapcsolatosan mindig is voltak kétségek, ezeket nem hallgathatjuk el, hiszen ma is élnek, s befolyásolják az oktatásirányítókat és a közvéleményt. Az is tény, hogy az évszázadok folyamán a retorika tartalma sokat változott, s a változások nyomán számos balítélet született. A továbbiakban olyan problémákról lesz szó, amelyek befolyásolták a retorika sorsát: a retorika és a filozófia, a logika, a poétika, az iskolai gyakorlat, a lélektan viszonyát érintjük.
A retorika etikához való viszonya a kezdetektől ellentmondásos volt. A gondot az okozta, hogy ha a szó hatalmával élni lehet, akkor visszaélni is lehet vele, s a retorika etikátlan felhasználása miatt mindig voltak és vannak olyanok, akik elvetik a retorika egészét, holott csak a helytelen gyakorlatot kellene elítélniük. A szóval való visszaélés már a szofisták tevékenységével kapcsolatban is felmerült, elsősorban Platón dialógusaiban. A retorikát tanuló diák, Phaidrosz ezt mondja Szókratésznek: „Én bizony úgy hallottam, kedves Szókratész, hogy a jövendő szónoknak nem azt kell megtanulnia, hogy mi az igazságos valójában, hanem csak azt, hogy mi tűnik fel annak a tömeg előtt, amely ítélkezik; és azt sem, hogy mi a valóban jó és szép, hanem hogy mi látszik annak, mert erre támaszkodik a rábeszélés és nem az igazságra.” Szókratész válaszában nem mond ellent a diáknak, hanem a retorika jól bevált fogását, a fokozatos rávezetést alkalmazza a helyes gondolkodásra, és a mai olvasó számára is megdöbbentő igazságot mond ki: „Ha most már egy szónok, akinek fogalma sincs a jóról és a rosszról, kezébe kerít egy várost, amely ugyanilyen színvonalon áll, és azt próbálja meggyőzni, nem holmi szamarat dicsérve ló gyanánt, hanem a rosszat jó gyanánt, és minthogy tanulmányozta a tömeg nézeteit, rá is veszi, hogy rosszat tegyen jó gyanánt – mit gondolsz, milyen termést hoz a retorika ilyen vetés után?” Platón Phaidrosz című dialógusában egy retorika váza olvasható a retorika minden problémájával egyetemben; a szerző nem vetette el a retorikát, csak az etikátlan gyakorlatot, amely a rábeszélést (a mai szociálpszichológia szóhasználatával: a befolyásolást) tekinti céljának a meggyőzés helyett. Ezért helyezte el a retorika meghatározásában a „jó” jelzőt Quintilianus, hosszasan írva a szónok erkölcséről, s ez az oka, hogy szónoklattanát általános neveléstanná fejlesztette.
Az etikához való viszony mindig is foglalkoztatta a retorika tudományát. Babits például így ír róla 1909-ben fogarasi diákjainak: „De a szó hatalma azóta sem csökkent (ti. az ókori szónokok óta), mert a szóval a gondolat harcolt, s van-e hatalmasabb a gondolatnál? De jegyezd meg: csak a jó gondolat harcolhat jó szóval. Be tudsz-e bizonyítani valamit, ami nem igaz? Csak gyengeelméjűeknek. Rá tudsz-e bírni valamire, ami nem helyes? Csak gyenge jelleműeket. Az igazi szónok nem gyengeelméjű, nem gyenge jellemű hallgatóra számít. Nagy szónok nem lehet hamis ügy szónoka: tudatosan soha.” A XX. század második felében is felmerült a szónok és az ethosz problémája. Richard M. Weaver The Ethics of Rhetoric (A retorika etikája, 1953) című művében azt fejtegeti, hogy a retorikát csak az igazság kiderítésére szabad használni, s le kell leplezni a manipulációt és a demagógiát. A retorika tehát nem azonos a demagógiával, a manipulációval, bár tanítjuk a manipuláció fogásait, azért, hogy felismerjük őket.
Félelmetesek Platón szavai az azonos színvonalon álló hallgatóságról, s Babits is céloz a demagógia talajára, a gyengeelméjű, azaz műveletlen és a gyenge jellemű, azaz etika nélküli hallgatóságra. Az iskola felelőssége óriási e tekintetben.
A retorika viszonya a logikához érdekesen alakult az évszázadok folyamán. Az ókorban a logikai képzésre épült a retorikai képzés. A középkorban a retorika a hét szabad művészet rendszerében a triviumba kerül, az alsó szintbe, a stúdiumok sorrendje közismert: grammatika, logika, retorika. Az idők folyamán a bizonyítás és a cáfolás a logikai stúdiumba került, s a retorikában a stílus maradt, a kidolgozás (elokúció). A francia Peter Ramus 1555-ben írt nagy hatású Dialektikájában megszilárdította ezt a felosztást, s határozottan tanította, hogy a retorika csak az ékes beszéd tudománya. A nyugati szakirodalom Ramus tevékenységéhez kapcsolja a retorika átalakulását, ékesszólástanná válását. Ide vezethető vissza a hazai retorikák ékesszólástan címe (Szvorényi József, Laky Demeter). Ez az oka annak, hogy sokan ma is a retorika hallatán az ékes, ornátus beszédre gondolnak, valamiféle cifra ürességre. Természetesen a stílusnak nagy a szerepe az érvelésben, mégpedig az érzelmekre való hatásban, a jelenlévőség, a „láttatás” megteremtésében; a stílus a retorika szíve, ám lelke az érvelés.
Az már hazai sajátosság, hogy a pártállami időszakban a retorika a beszédműveléssel kapcsolódott össze, számos akkori retorikánkat nagyrészt beszédtechnikai gyakorlatok töltötték ki. (Pedig a szónoknak csak egyik feladata az előadásmód megtervezése.) Számos magyartanár a retorika fogalmát ma is a beszédműveléshez kapcsolja, vagyis a retorikát a beszédművelésre szűkíti le.
A retorika poétikával való szoros kapcsolatára már Quintilianus felhívta a figyelmet, azt fejtegetvén, hogy a retorikában megfogalmazott szabályok érvényesek az egyéb irodalmi műfajokra is. A középkor folyamán – mivel az ügyeket nem az agorán vagy a fórumon intézték, hanem a feudális udvarokban – a retorika nagy témája a levélírás lett. Az újkorban csatlakozott hozzá az esszé, s fokozatosan beépült anyagába a többi műfaj, elsősorban a prózai műfajok. A XVIII–XIX. századi brit retorikusok megerősítették ezt a szemléletet, különösképpen Hugh Blair edinburghi egyetemi tanárnak és szónoknak Lectures on Rhetoric and Belles-Lettres (Retorikai és szépirodalmi előadások, 1783) című hihetetlenül sikeres könyve, amelyet 1838-ban Kis János lefordított magyarra. A szabadságharc utáni retorikáink a prózai műfajok keretében helyezik el a retorikát, Acsay Ferenc retorikája A prózai műfajok elmélete címet viseli (1889), a Szörényi–Szabó-féle Kis magyar retorika még jobban tágítja a kört a verses műfajok felvételével (1988, majd 1997).
A retorika kiterjesztése a prózai műfajokra elfogadható, sőt szükséges, legalább két okból. A retorika szabályait ki lehet terjeszteni egyéb műfajokra, hiszen az író feladatai azonosak a szónokéival, azonosak az invenció, a szerkesztés és a stílus kérdései. Az is tagadhatatlan, hogy a prózai műfajok benyomulnak a szónoki beszédbe, hiszen egy beszédben is van elbeszélés, leírás stb. Addig, amíg vannak műfajok, és van konstrukció.
A retorika az Amerikai Egyesült Államokban kapcsolódik az iskolai fogalmazástanításhoz, azt is mondhatjuk, hogy a XIX. század második felétől kezdve fogalmazástanítássá vált. A több mint egy évszázados folyamatról Robert J. Connors Composition-Rhetoric című könyve számol be (1997). A rhetorical writing mindenki számára kötelező tantárgy az egyetemeken. Aki angolul publikál, tudja, hogy a tanulmányt szigorú szabályok szerint kell megírnia, betartva a szerkesztésre vonatkozó klasszikus retorikai szabályokat.
A retorika mindig szoros kapcsolatban volt a lélektannal, Arisztotelész Retorikájának második könyve modern lélektan, az érzelmek és a jellemek leírása, sőt ellentétpárokba állított rendszere, hiszen a szónoknak ismernie kell hallgatóságát, s az érzelmeknek és a jellemeknek megfelelően kell beszélnie. A retorikatörténet folyamán a brit retorika hangsúlyozta a lélektan fontosságát. Manapság a szociálpszichológia áll közel a retorikához. Adamik Tamás írja: „Ha tehát az ókori retorikát grammatikai természetűnek, az új brit retorikát lélektani természetűnek nevezik, akkor napjaink retorikáját szociológiai természetűnek kell tartanunk” (Retorika. Osiris, 2004, 150. o.).
A retorika tehát a meggyőzés lehetőségeit tárja fel, összetett tudomány. Az évszázadok folyamán részterületeire bomlott, a XX. század második felében – elsősorban a nyugati szakirodalom nyomán – helyreállt régi egysége és népszerűsége.
Mindebből még további két fontos következtetést vonhatunk le. A retorika és a szövegértő olvasás szoros kapcsolatban van egymással, azon egyszerű oknál fogva, hogy ha egy szöveget retorikai szabályok szerint hoztak létre, akkor megértésében segít a retorikai szabályok ismerete. A szövegértő olvasás afféle „fordított retorika”. A 33 téma a szövegértő olvasás fejlesztésére című könyvemben megkíséreltem alkalmazni a retorikai ismereteket a szövegértő olvasás tanításában. Megpróbáltam érzékeltetni azt a tényt, hogy az angolszász országokban erős a retorika tanítása. Az angolszász mintákat követő olvasástesztekben szereplő szövegek retorikai szabályok szerint vannak megírva, s megértésüket segíti a retorikai szabályok ismerete. Már csak ezért is alaposabban kellene nálunk a retorikát tanítani.
A retorikából az évszázadok folyamán kiszorult az érvelés. Nem véletlen, hogy a XX. század második felében a nyugati világban megújuló retorika – elsősorban a belga Chaim Perelman munkásságára hívom fel a figyelmet – az argumentációra összpontosított. A hazai retorikatanítás az érvelés tanításával lesz teljessé. A retorikába tartozik a stílus (benne a nyelvhelyesség), az előadásmód, a szerkesztés, de az érvelés is. A retorika tanítása ugyancsak nagy segítséget jelent az esszéírás tanításában. (A mostani érettségin érvelést kért az egyik feladat, vajon tanították-e?)
A retorikai érvelés gyakorlati érvelés, különbözik a logikai/matematikai érveléstől. Valószínűségi érvelésnek is nevezzük, mert nem abszolút, megtámadhatatlan igazságokon, axiómákon nyugszik, hanem valószínű igazságokon, amelyeket a közvélemény ismer és elfogad. Megvan a kidolgozott rendszere (a pilléreket említem: Arisztotelész, Toulmin, Perelman, Corbett és Connors, Robrieaux, Plett).
Mit tanítunk az érvelésről? Először is retorikán kívüli és retorikán belüli bizonyítékok vannak. A retorikán kívüli bizonyítékok a szónoktól függetlenül léteznek, nem a szónok találja ki őket, ezek általában tekintélyérvek. A retorikán belüli érveket maga a szónok hozza létre, mégpedig logikai, etikai és pszichológiai érveket.
Honnan merítjük az érveket? Általános és speciális érvforrásokat különböztetünk meg. A speciális érvforrások a beszédfajták érvforrásai, jellemek és egyéb tényezők. Az általános érvforrások (retorikai közhelyeknek, toposzoknak is nevezik őket) a genus, a felosztás és az osztályozás; a hasonlóság, a különbség és a fokozatok (valamint a példa, a modell és az analógia); az ok-okozati viszonyok, az ellentétek és az ellentmondások; a lehetséges és a lehetetlen, valamint a múlt és a jövőbeni tények körülményei. A retorikák tárgyalják az érvforrások logikai és retorikai megoldásait, a retorikai megoldások szabadabbak, teljesebbek és ékesebbek.
Mivel a retorikai érvelés valószínűségi logikán nyugszik, vannak erős és gyenge érvek. A definíció erős érv – sokak szerint a legerősebb –, gondoljunk arra, hogy a perben a bűntényt pontosan kell definiálni, s az ítéletet is pontosan kell indokolni; a jól szerkesztett ismeretközlő szöveg definícióra épül; a politikusnak is definiálnia kell a tárgyát (mennyit szenvedünk attól, hogy nem tudjuk, miről is van szó, vagy ha két malomban őrölve elbeszélnek egymás mellett; vagy milyen hasznos, ha felismerjük a szándékos mulasztást, a manipulációt). Az analógia gyenge érv, tulajdonképpen nem bizonyít semmit, ám szemléletessége folytán nagy az érzelmi hatása: elképzelteti, jelenlévővé teszi a távoli vagy az elvont dolgokat. A retorika tanításakor sorra vesszük a különféle érveket, tárgyaljuk a XX. század második felében kifejlesztett érvelési technikákat, az érvelési hibákat, valamint a szándékos érvelési hibákat, vagyis a manipulációt (nem azért, hogy alkalmazzák, hanem hogy felismerjék őket).
A fentebb előadott ismereteknek több tanulságuk is van. Fontos volna a retorikát tanítani, mégpedig a maga teljességében, ahogyan a klasszikusoktól örököltük, ám megújítva, beépítve a XX. század második felében kiépült nyugat-európai és amerikai elméletet és gyakorlatot, mai életünkre alkalmazva.
A retorika segíti a szövegértő olvasás és az esszéírás tanítását, közvetve segíti az új típusú érettségit (akár megmarad, akár nem az érettséginek ez a sokat vitatott formája, a szövegértő olvasás és az esszéírás tanítása mindenképpen hasznos). A retorikának általános képző, képességfejlesztő hatása van. Az általános érvforrások olyan gondolkodási műveletek, amelyek a tanulást segítik. (Megjegyzem, nagyon helytelen, sőt káros a nyelvtan tanításából a gondolkodási műveletek, többek között a definíciók száműzése.) A mai világ embere ki van téve az erőszakos és elvtelen befolyásolásnak, s csakis művelt és etikus polgár tud a saját elvei szerint élni és dönteni. Erre is megtanít a retorika. Aktuálisabb, mint valaha.