A nagy árverés politikája

A kistermelők már megint rosszul jártak: a felvásárlók leverték az árakat. A tavalyi 300 után idén csak 150 forintot fizetnek a málna kilójáért. Tokajon 27 forint, az önköltség fele jár a szőlőért. Bezárnak a kis tehenészetek, mert két nagy feldolgozó úgy döntött: csökkenti a tej felvásárlási árát. Talán a kistermelők is megérdemelnének egy rövid gyászszünetet. Ennyi idő alatt elgondolkodhatnánk: ki mindenki és mennyi sápot húz le a málnáról, mire majd tízszeres áron, ezerkétszáz forintért megvehetjük a Tescóban. Azon is törhetnénk a fejünket: miért vágják ki a málnabokrokat? Csak nem azért, mert a bankkölcsönnel terhelt milliós beruházást követően hiába várják a miniszter által megígért piacra jutási támogatást? Ha pedig maguk akarják eladni terméküket külföldön, több százezer forintot kell kifizetniük a minőségi tanúsítványért. Azon is morfondírozhatnánk egy keveset: mennyivel jobb lenne, ha több málnát, kevesebb kenyeret és disznóhúst ennénk.
Itt is láthatjuk: téved miniszterelnökünk, amikor azt mondja, a piac maga az ésszerűség. A piacra és a versenyre szükség van, mert teret ad az egyéni ambíciónak, de az ésszerűséggel azonosítani túlzás. Mert a szabadjára engedett piacon mindig az erősebb, és nem az ésszerűség győz. Azt is beláthatjuk: nem a kistermelők az egyedüli kárvallottjai annak, hogy a magát baloldalinak nevező koalíció térdre borul a piac nagysága előtt, és száműzi gyakorlatából az ésszerűség és a tervezés minimumát. Hosszú a sora a mesterségeknek, a mezőgazdasági kistermelőkén kezdve, az ápolónőkén és a pedagógusokén keresztül a vízszerelőkig és a kőművesekig, akik munkája nélkülözhetetlen, akik nehéz vagy babramunkájukkal nagy hasznot hajtanak az országnak, mégsem becsüli meg őket a piac. Mert ne tévedjünk: a piac nem valami misztikus felsőbbség. A piac ma Magyarországon a nagyok összefogása.
Ez számtalan területen tetten érhető. Vegyünk közülük szemügyre csak egyet: a fogyasztóiár-növekedésről és a bruttó nemzeti össztermékről közzétett makroadatokét. Tudhatjuk: nem egyszerű tájékoztató információk ezek, hanem gazdaságunk legfőbb horgonyai, amelyek önálló életet élnek. A GDP horgonyához kötik például az államháztartás hiányát, az államadósságot és még egy sor egyéb, a kormányzati cselekvést meghatározó mutatót. Az inflációs index pedig – a központi költségvetésen keresztül – a bérek, a nyugdíjak és az állami juttatások hosszú sorát határozza meg.
Nem mindegy tehát, milyen szilárd talajon áll az a horgony. Elvileg, normális helyen, kormány és ellenzék között nem lehet nézetkülönbség a GDP és az infláció mértékét illetően. Azt mondják: ezek az adatok nemzetközi sztenderdek szerint születnek. Mégis nehéz megmagyarázni a kisembernek, hogyan lehetséges: 2005 júniusában 2004 júniusához képest 3,8 százalék volt az áremelkedés. Holott minden, amit ő fogyaszt, ennél jobban drágult. A Központi Statisztikai Hivatal szerint a háztartási energia ára 6,4, a szolgáltatásoké 5,1, az üzemanyagoké 10, a helyi tömegközlekedésé 14, a csatornadíjé 13, a szemétszállításé 12, az élelmiszeré 3,6 százalékkal nőtt. A kisember azt mondja: neki nincs pénze műszaki cikkre és külföldi nyaralásra, ezért ezeket ne tegyék bele a fogyasztói kosarába. A 3,8 százalékos hivatalos adat így inkább minimálinflációnak, mint átlagos fogyasztóiár-emelkedésnek tűnik. Azt jelenti: legalább ennyivel nőtt egy-egy termékcsoport ára. A valóságos infláció nem azonos a hivatalossal. A valóságos és a hivatalos infláció közelítése, a számok egyértelművé tétele nem a pártvezetői vita feladata. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy az ellenzék megspórolhatná ezt a munkát. Tudjuk, nem könnyű kontrollálni a hivatalos adatokat, de nem lehetetlen. Annyi bizonyos: a valóságos áremelkedési ütemről többet tudhatnánk meg, ha az emberek gyűjtenék a vásárlóhelyeken a pénztári bizonylatokat. Jót tenne, ha a kormány és a KSH egy statisztikával foglalkozó független civil szervezet hűvös leheletét érezné a tarkóján. Több haszonnal járna ez, mint száz gigantposzter.
Annál is inkább, mert a költségvetés-készítés közeledtével érezhetően nagyobb erővel munkálnak a koalícióban a rejtett eszközök alkalmazására és a számok manipulálására vonatkozó késztetések. Nem lesz választási költségvetés – sulykolják naphosszat –, mégis jól érzékelhető, nagyon szeretnének még többet „adni az embereknek”. Ezért mindent elkövetnek – már most – a GDP mesterséges felsrófolása érdekében. Hiszen ha itt sikerrel járnak, akkor nagyobb adó- és járulékbevételeket tervezhetnek a 2006. évi költségvetésben is. De hogy lehet mesterségesen felsrófolni a GDP-t? A válasz egyszerű: a nagy adófizetők árbevételének növelésével, a fogyasztói árak szabadjára engedésével. „Fújjon a szél, folyjék a folyó” – ez a kormányzati logika lényege. Szanyi Tibor árulkodó mondata: „a magas üzemanyagárak annyit jelentenek, jól működik a gazdaság” – a jövedéki adó korlátozásának elutasítása – jól illusztrálja e tétel igazságát. Az államtitkár szemében akkor dübörög jól a gazdaság, ha mindenért jó sokat fizetünk a nagy multiknak és a közüzemi cégeknek. Hiszen akkor az adóbevételek is nőnek, és felpöröghet az újraelosztó kormányzati verkli. Akkor „adhatnak az embereknek”, termelheti az ígérvényeket a parlament. A nagy közüzemi szolgáltatók is örülnek, hiszen senki sem akarja megakadályozni, hogy fújjon a szél, folyjék a folyó és felkeljen a nap, ahogy azt Gyurcsány Ferenc mondta nemrégiben. Egymásra találnak, és kéz a kézben együtt dübörögnek a nagyok – a közüzemi szolgáltatók és az állam.
Ugyanakkor választási okokból nagy a késztetés arra is, hogy elváljon egymástól a valóságos infláció, amelynek felpörgetésén dolgozik a kormány, és a virtuális, a hivatalosan közölt áremelkedés. Ez utóbbinak ugyanis az alulértékelésében érdekelt a kormány. És nem csak népszerűségi okokból. Hiszen ha sikerül belemosni az emberek agyába az alacsonyabb inflációt, akkor a költségvetésben kevésbé kell emelni a bérekre és állami juttatásokra szánt összegeket. Kétszázalékos infláció mellett sokkal nagyobb a négyszázalékos bér- és nyugdíjemelés jótéteménye, mint négy százalék mellett. Ezért dübörgi a kormány – már most – a médiában, hogy jövőre – az áfacsökkentés miatt – két százalék alatt lesz, sőt meg is szűnik az áremelkedés. De tudnunk kell: ez csak a látszat. Ez csak a szél, amit a propagandisták fújnak. A mélyben folyó igazi árak a kisembereket sújtják.
De mondhatjuk-e, hogy jól teljesít a gazdaság, ha tönkremegy a kistermelő, a kisember? Nem, mert az írásos és szóbeli szerződések milliárdjaira épülő piacgazdaság a kölcsönös bizalomra épül. Akkor működik jól, ha az üzlettel mindenki jól jár. Viszont ha a központban lévő nagyok erőfölényükkel visszaélve becsapják a kicsiket, nem fizetik ki tartozásukat, nem tartják be ígéreteiket, manipulálják a számokat, akkor a központtól távolabb lévők is így fognak cselekedni. Ma is érvényes a közmondás: a fejétől bűzlik a hal. Ha egy ország politikai vezetése korrupt és inkorrekt, akkor elterjed a kisemberek körében is az adómegkerülés, a szabályok kijátszása, a csalás. Ha a kicsik azt látják, 13 milliárd forint eltüntetése nem bűncselekmény, felteszik maguknak a kérdést: milyen alapon üldöznek bárkit 13 forint elcsalásáért? Ezért is olyan fontos, hogy minden rendben legyen a hal feje körül.